2
2
A braganzai herceg, akit Ferenc Józsefnek neveznek vala, mint akár a nagybátyját, I. Ferenc Józsefet, a pápai gróf Esterházy Pál, aki utoljára tudott istenigazában mulatni Magyarországon és báró Baich Péter, a hetes huszárok kapitánya Nagyváradon voltak Magyarországon azok az úri emberek, akiknek viselt dolgairól, országra szóló mulatozásairól, remek virtusairól legendákat beszéltek.
Hiszen voltak mások is, akik mulatozni szoktak, mert nem mérték még olyan drága pénzen a jókedvet hazánkban, hogy kisebb erszényű ember örökre el lett volna tiltva attól, hogy néhanapján kirúgja a ház falát… Ámde a magyar mesemondásokba, amelyek a víg életet magasztalják: mégiscsak ez a triumvirátus épített magának örök emléket mindaddig, amíg a szeretetre méltó, víg kedélyű és vastag bugyellárisú fiatalembereket emlegetni szokás az elsavanyodott országban.
Hát ez a három híres úriember volt násznagya, vőfélye, rendezője a váradi Hamza-lakodalomnak, amelyre, mint mondani szokás: két országból (Erdélyből és Magyarországból) összecsődítették a valamirevaló384 cigánybandákat. De a nyoszolyólányok, a koszorúslányok is méltók voltak a három daliás gavallérhoz. A legszebb cigánymenyecskéket, lányokat válogatták össze a Pece partjáról, ahol abban az időben a váradi cigányság élt apró házikóiban. Némelyik koszorúslánynak talán csak akkor volt először cipellő a lábán, amikor a Hamza kisasszony esküdött. Annál érdekesebb volt a tűzszemű virágszál. (Lehetett sok emléke elvonult életéből Esterházy Pálnak, valamint Baich Péter bárónak, amint az egymásra következő években a lövészárokból az őszi égboltozat csillagait nézegették; de a váradi cigánylakodalmat és az ottani szívringató órákat bizonyára nem felejtették el haláluk órájáig. Sőt éppen az a megnyugtató az emberi életben, hogy éppen a legválságosabb, szívfájó órákban térnek vissza az élet vidám emlékei is.
Régi cigányszokás szerint a lakodalmat a menyasszony házánál tartották.
Akármilyen kicsiny az ilyen cigányház: sok jó ember elfér benne, ha a vidámság órája ütött, amely vidámságból teli kézzel akar adni mindenkinek a vérbeli cigány, még ha a legszegényebb is. A felesleges bútorokat kihordták a házból az udvarra, szomszédságba, és a konyhán, ahol kicsinység miatt máskor tán megfordulni sem lehetett: négy-öt menyecske is forgolódott egyszerre, hogy megtartsák mindazokat a szabályokat, amelyeket a cigánylakodalmakra nézve a régi törvény rendel. Lehet, hogy koplalás, homlokcserző gond lesz vége a cigánylakodalomnak, de nem mulasztják el a húsoknak a színe-javát, amelyet fantázia valaha csak kigondolt. Persze, a hizlalt madárpecsenye a legszokásosabb, mert a liba, pulyka, kappan, fajd nélkül nem lenne teljes a fiatalok öröme. A lakodalom egyik különlegessége a lúdgégés kása; de természetesen nem hiányozhatik a töltött káposzta sem, mégpedig olyan módon elkészítve, ahogyan azt csak cigány tudja megálmodni és a maga idejében elkészíteni. Persze, megfelelő káposztalevél kell hozzá.)
Bármily andalító volna a cigánylakodalomnál elidőzni: kövessük hősünk, az új cigánybáró lépteit, aki semmivel sem időzött rövidebb vagy hosszabb ideig a Hamza kisasszony lakodalmán, mint az illendőség előírja. Megtáncoltatta az örömanyát, megpörgette a fiatalasszonyt, elvállalta valamennyi gyerek keresztapaságát, amely ebből a385 házasságból születik; csókolózott, ölelkezett, parolázott, mint már a lakodalmakon szokás. Sok öreg cigány nyűtt kézszorítása mellett emlékbe vitt kondor hajú szüzektől kapott csókokat.
Amilyen nehéz szívvel búcsúzott a Pece-parti lakodalomból a hetes huszárok főhadnagya: mintha csak érezte volna, hogy több cigánylagziban nem lesz része életében, olyan könnyű szívvel vált meg attól a kézitáskányi bankótól, amelyet a különböző vidékekről verbuvált cigánybandák között kiosztott. A nyíregyházi, debreceni, kolozsvári cigánybandák, akik a lakodalomból a kávéházba meg a kocsmába mentek a főhadnagy lába nyomában: végeredményben nem tudták egymást legyőzni. A pártatlan zsűri (ama nevezetes balassagyarmati árvaszéki elnök vezetése mellett) nem szavazhatta meg a győzedelmet egyik bandának se.
Hiába állott ki a kávéház kellős közepére a fejedelmi (vagy legalábbis vajda) megjelenésű Benczi Gyula, a nyíregyházi prímás, hogy gyémántgombjait megvillogtassa, hogy hegedűje hangjaival mindenkit, még a konkurrens cigányságot is elálmélkodtassa. A Repülj fecském… (amelyet a híres prímás még a halálos ágyán sem felejtett, ezt muzsikálta haldokló hörgése közben) megtette a magáét. Juhász Etele, a nyírvidéki rendőrkapitány, aki a hármas zsűri tagja volt, azonban hiába kardoskodott „Gyula” mellett. Ott volt a zsűriben a debreceni cigányok patrónusa, pápai gróf Esterházy Pál is, aki dehogyis engedte volna az ő Magyariját mellőzni.
– Hát már mi nyíregyháziak mindig csak a tűzoltóinkkal vigyük haza a külföldi díjakat, amikor cigányaink még tűzoltóinknál is jobbak! – fakadt ki Juhász Etele, akit talán minden vidám gavallér ismert az országban. (Mint akár csak Henter bácsit, a szabolcsi várnagyot, amikor a dalárdistákkal kóborolta végig Magyarországot.)
A kolozsvári prímások, Pongrácz Laji és Kóczé Anti csak hallgatták a zsűri vetélkedését. Észrevették ők, hogy Baich Péternek voltaképpen az ő sohasem hallott nótáik nyerték meg a tetszését.
Mi fogyott el, mi nem fogyott el a váradi kocsmákban ezen idő alatt: azt manapság már csak a régi főpincérek tudnák elmondani. Nyári idő volt: a trakta, muzsika hajnal felé kihúzódott a szabad ég alá, a kávéházak teraszaira. Jól jártak a korán kelő szegény emberek: Péter báró a piacon teríttetett nekik asztalokat, és mindenkit megvendégelt, aki a kávéház előtt elhaladt. Még pezsgőt is osztott szét a kofák között, hogy azok csirkéiket feledve táncra perdültek az ország legjobb386 muzsikusainak hangszerei körül. Sohase volt annyi vidám ember a váradi piacon, mint mikor Péter báró huzatta ott a nótákat.
De hát jobb volt itt még a piac közepén is, mint odabent a kávéházban, ahol váratlanul jövő elkeseredésében az új cigánybáró néha mindent összetört, ami keze ügyébe esett. (Vele történt meg, hogy a kávés a szomszédból kért kölcsön tükröt, hogy legyen mit beverni B. P.-nek. Egy ilyen tükörverdesés idején majdnem tragikus esemény történt. A pezsgősüvegekkel érdekelt tükör darabjai szertehullottak, és Péter báró egyik kedvenc pincérének a szeme megsérült. A báró szívére vette a dolgot, a mulatozást nyomban beszüntette, és másnap negyvenezer koronát küldött a pincérnek – gyógyítási költségekre. Az okos pincér nyomban megvette tulajdonosától a kávéházat, és Baich Péter akkorát nevetett az ötleten, hogy továbbra is a régi pincére kávéházába járt mulatozni.)
Manapság, amikor talán többet tűnődünk a múlt időkön, elsodort éveken, elfoszlott kedveken, elmúlt vagyonokon: számtalan legenda fűződik Baich Péter kedves, nobilis és jóformán mindig szerény figurájához. Némelyik történet talán nem is vele esett meg, de könnyen feltételezhető, hogy ő volt a mesemondás hőse. Egy gavallér, aki elpusztíthatatlan vagyona révén talán sohase volt pénzzavarban. Nagy szó volt ez a régi Magyarországon, ahol bizony még a legjobb nevű urak is (a velszi herceggel és Rudolf trónörökössel élükön) néha üres zsebbel kibiceltek az élet örömének, amíg valamely jószívű uzsorás nem segített rajtuk. A gazdag, pénzbőséges Nagyvárad kellett ahhoz, hogy Péter bárónak sohase fogyjon el a készpénze. Versenylovakat tartott Alagon, amelyeknek látogatására néha el kellett utaznia. Már a háború előtt szert tett egy olyan automobilra, amely gyorsabban járt a konvencionális gyorsvonatnál; fogadásból akárhányszor elhagyta az országúton a gyorsvonatot, és hamarább érkezett meg a vonat utasainál Pestre, Alagra, ha ott éppen lóverseny volt. Mint afféle mulatós ember, nem sokra becsülte az életét, hiszen a muzsika mindig azt mondogatta a fülébe, hogy sorsát amúgy sem kerülheti el, szerelem miatt fog egyszer meghalni, mint már annyi jobb sorsra érdemes úriember Magyarországon.
Nem pusztult bele a szakadatlan, szinte pihenés nélküli mulatozásba, mintha csak éltette volna a zenélés az egyébként vékonycsontúnak387 látszó fiatalembert, nem szegte nyakát a vakmerő kalandokban, lovaglásokban, se betegségben, amely mindig ott leskelődik a mértéktelen életmódú fiatalemberek között. Sőt még a világháborúból is épen került haza, pedig vakmerőség dolgában versenyzett kebelbarátjával: Esterházy Pállal, aki addig járt piros huszársapkában az ellenség előtt, amíg a sok golyó közül egyik homlokon találta. Ezek az elmúlt urak nemcsak a mulatságban találták meg virtusaikat, hanem odakint a harctéren is, hogy a legendák tovább szövődjenek körülöttük.
Négy és fél esztendeig kereste a halált Péter báró a harctéren, és nem találta meg. Gyötrelmes szerelme egy ismert pesti kisasszony iránt azonban ezen idő alatt se múlott el. Ki volt a feledhetetlen kisasszony? Ez nem tartozik voltaképpen a történethez. Volt… és Péter báró reménytelenül szerelmes volt belé.
Regényhős módjára végezte életét. Nem anyagi gondok, nem testi bajok adták kezébe a harctéri revolvert imreházi kastélyában. Hanem a nem viszonzott szerelem. Egy reggelen átlőtt szívvel találták ágyában az új cigánybárót, legendák hősét, meg nem írt virtusok, manapság szinte elképzelhetetlen kalandok hősét. Egyszer, ha nagyon eltávolodik az idő: talán nem is hiszik el többé, hogy ilyen urak is voltak Magyarországon.
1928388
