Esterházy kastély
Esterházy kastély
Valamely régi, nehézkesen vajúdó tavaszon, amikor a kikeleti napsugarat minduntalan elsöpörték a boszorkányok, így szólt hozzám nagyasszonyom, rokonom, pártfogóm, Purgly Pálné született Ányos Alisz, akivel a Kisfaludyak révén valamely atyafiságot tartottunk, aminthogy hajdanában voltaképpen egy família volt az egész régi Magyarország:
– A kisörsi házunk amúgy is üresen áll. Ha kedve volna bátyámnak darab időre itt hagyni a fővárosi életet, csak üzenjen a vincellérnek. Az majd kifűti a házat. A halászhajó minden héten megáll a kikötő előtt, a Balatonon, a pince pedig olyan magasan van a domboldalon, hogy sohasem érheti el a víz.
Ilyenformán aztán kora tavasztól késő őszig nem volt egyéb dolgom, mint a zsebórámat igazgatni a tapolcai személyvonat járás-keléséhez, mert a kalendáriumot egyébként tudtam volt a halászhajó érkezéséből, amely kedden és pénteken szokott volt búgó kürtjelet vontatva kiáltani a kikötő előtt, amíg a vincellér csónakán odaevezett a hajók mellé, a nagyasszony drágalátos küldeményeiért.
Ez a kisörsi ház voltaképpen kastély volt, száz esztendő előtt építtette valamelyik Esterházy, aki nagyon kedvelte a vadludakat, amelyek a csöndes, ember nem látta, Bakony-sűrű nádassal környékezett öbölben a maguk titokzatos, zajtalan dolgaikkal, remeték módjára töltötték az időt, hogy rakéták módjára röppenjenek fel vízről, ha óvakodó vidra futamodott el a közelükben. Nagyon messzire kellett kiúszni a Balatonba, hogy az ember megfigyelhesse, hogy mit is csinálnak egész nap a nesztelen vadludak az öböl árnyaiban. Azok bizony nem csináltak semmit, hanem aludtak.
És ilyen csöndes volt a kisörsi kastélynak az egész környéke, hogy226 bárhol megtelepedhettek volna benne a természet legfélénkebb madarai. Valamiképpen az egerek is illedelmesebben végezték dolgaikat a padláson, mint a jómodorhoz szoktatott cselédek, akik gazdáik nyugalma érdekében köhögni sem szoktak. A pincében néha valami kopácsolás hallatszott – a vincellér próbálgatta a dugókat, de ezt is csak olyanformán, mint az éjjeli őr halkan megnézi a lakatok zárjait, hogy odabent az alvók fel ne riadjanak. A kastély előtt rózsafák, virágos köröndök, pázsitok mutatkoztak vagy négy magyar holdnyi területen, mintha mindig a régi Esterházy hercegnéket vagy grófnékat várnák, akik a Balaton e részében szerettek fürödni, ahol a vadludakon kívül senki nem láthatta őket (igaz, hogy nagy munka volt kiirtani gyökerestől együtt az évezredes nádast, amelynek gyökerei azért minden tavasszal előbukkantak), de annál mulatságosabb volt a kastély mögötti kert, ahonnan a borsók, paszulyok és egyéb böjtös növények megveregették az ablakokat, amikor a kalendáriumban a napjuk elérkezett. A napraforgók tányérjai a holdvilágot utánozták, amikor a hold nem járt az égen; a hegyoldali szőlőből néha megindult a vén karó a szél szárnyain, hogy közelebb kerüljön a házhoz. A nagyasszony, aki életmódjában ama nevezetes özvegy Perényinéhez, a példás Dorottyához hasonlított, akiről valaha könyveket írtak, mint a magyar asszonyok példányképéről: valóban áldásos helyre küldé a szegény életvándort, aki nyegle életunalmat színlelve, nagyvárosi fi közönyével és elbizakodott halálgondolattal nézegette immár az életet, és temetővirág szagát kereste a kis ibolyák nyiladozásában is.
A tapolcai személyvonat körülbelül éjféltájban elcsörömpölt a kis bakterház előtt, mert a vonatvezetőnek nem volt egyéb dolga, mint néhány kék papirosba csomagolt pipadohány kihajintása, amelyet abban az időben, Isten tudná, merről, honnan hordtak a vasutasok. A kastély remetéje még darab ideig hallgatta petróleumlámpása mellől a vonat éjszakai zörgését, a gondolata elszálldosott az utasok után, ugyan miben törik a fejüket, akik éjszakának idején együtt utaznak a vadlibákkal? Amikor a finom kavics megroppant a kerti úton, halkan, mint a friss sütemény, lépések közelegtek, amelyek dehogy is voltak arra szánva, hogy a magányos halászkastély csöndjét megzavarják, a rózsafabokrok között Kiss bácsi, a pályaőr lámpása világított. No, gondoltam magamban, bizonyosan néhány kiló dohányt227 kapott az öreg a vonattal, dohányos ember pedig éjszaka is szívesen felkel az ilyen küldeményért.
Valóban Kiss bácsi kopogtatott, de egy szálas huszártiszt kíséretében, aki még ama felejthetetlen kávébarna köpenyeget viselte, amelyet mind ritkábban láthattunk a magyar tiszteken.
– Esterházy főhadnagy vagyok – mondta a katonatiszt, mintha bizony neki be kellett volna mutatkozni valahol Magyarországon. Láttam őt számtalanszor a debreceni „Arany Biká”-ban, amikor kedves-keserves, többé soha vissza nem varázsolható magyar nekibúsulkodásában, vagy a szívből felzendülő dalként jövő jókedvében régi nótákat udvariassággal hozott Magyari, vagy Rácz Károly prímások emlékezetébe. Láttam Nagyváradon a „Fekete Sas” bolthajtásai alatt Baich Péterrel… Sőt néha társaságában is volt szerencsém részt vehetni, különösen olyan alkalmakkor, amikor a népszínházi cigányverseny mintájára a főhadnagynak is eszébe jutott mérkőzéseket rendezni a különböző vidékbeli cigánybandák között. Bíró is voltam ilyenkor… Pápai Esterházy Pál gróf! Vajon, kinek kellene bővebben magyarázgatni Magyarországon, hogy ki volt Esterházy Pál, aki már életében jóízű anekdoták, bámulatos virtusok, szájtátva hallgatott dáridók hőse lett mindenfelé, ahol magyarok laknak? Legenda elevenedett meg a kisörsi kastélyban, amikor a kastély egykori tulajdonosa az éjféli vonattal váratlanul megérkezett – ejnye, hogy Purglyék éppen bakonyi birtokukon időznek, hogy méltóan fogadhatnák az álomból, ábrándból, a teljes holdvilág kellős közepében muzsikáló Szent Dávid hegedűjéből éppen kilépő Esterházy Pált, akinek éjféli megjelenése beillik ama regék közé, amelyeket a Balatonról költöttek halászok, pásztorok és költők.
Purgly Pálné nagyasszony, természetesen, nem vitte el magával a kamrakulcsot, amikor távoli atyafiát itthagyta, hogy testileg-lelkileg meggyógyuljon, és a kamrában volt minden, ami még egy mesebeli királyfi fogadtatásához is elegendő volna. A gyomor kedves ostoraiként függtek egymás mellett a száraz kolbászok, sódarok feketéllettek némely sarkokban, mint titokzatos dolgok, disznósajtok himbálóztak olyan könnyedén, mint azok a kövér hölgyek, akik tánc közben elfelejtik testsúlyukat, szalonnák pirultak, mint kínálkozó almák, és a befőttes üvegek nádasain túl fatörzsi komolysággal terpeszkedtek vala a savanyúságok üvegtornyai. A pincekulcs pedig mindig azon228 a szegen lógott, ahol száz esztendő óta megszokta. Nagy változást jelent az életben, ha a pincekulcs elhagyja egyszer megszokott helyét. Nem jót jelent.
Pápai Esterházy Pál gróf evett és ivott, köpenyegben, indulóban, miután háziasszony nem volt az asztalnál, a vonat hajnalban megy át újra a kis állomáson, amelyet Kiss bácsi majd lámpásával megállít.
– Voltaképpen a dédapám fokosáért jöttem, mert a hét végén a harcvonalba megyek – mondta a főhadnagy, és a petróleumlámpást felemelve, körülnézett a szobában és a mellette levő pitvarban. – Tudom, hogy Alisz nagyasszony megőrzi az utolsó szeget is.
Valóban volt többféle gyűjtemény a tornácban, amely a régi magyar házakban múzeumnak is számított ama sok mindenféle kabátok, kalapok, úti felszerelések mellett, amelyekre az időjárás szeszélyességei szerint olykor szükség volt. Volt itt kulacsgyűjtemény, némelyikben még mindig érzett a somlai bor elmúlhatatlan illata; volt pipagyűjtemény, akkora tajtékokból is, amelyekkel ökröt lehetett volna agyonütni; horgok, halász-szerszámok gyűjteménye, amelyeket többé nem fogott meg emberi kéz, akármint huncutkodtak a fogasok a napsütésben; és a sarokban ama nevezetes fokosgyűjtemény, amelyet valamely régi Esterházy kezdett elrakosgatni, ahol az ország minden részében használatos fokosok előfordultak. Voltak itt fokosok a Nyírből, amelyek az őszi vásárok sáros országutainak képeit mutogatták a képzelem előtt, hosszú nyelű fokosok, félig balták a felvidékről, amelyekkel egy fenyőfát is ki lehetett vágni, ha éppen szükség volt rá: hajító balták a Bakonyból, amellyel tán még Sobri legényei próbálgatták a kézügyességüket; inszurrekciós fokosok, amelyekkel Győrnél egykor Napóleont várták a magyarok… Ki tudná történetét mindezeknek a fokosoknak, hisz a bennem és mindnyájunkban rejtőző lélek néha szórakozottan megy el oly tárgyak és emberek mellett, akiknek későbben történetére oly epedve gondol vissza, mint elmulasztott álmokra!
A főhadnagy végigmustrálta a fokosokat. Egyik se volt az, amelyiket kereste.
– Azt a fokost keresem, amellyel a dédapám Rákóczi mellett harcolt – mondta fejcsóválva. – Gyerekkoromban sokat játszadoztam vele.229
És ekkor, mint a lobbanó gyertyafény, hirtelen eszembe jutott, hogy néhány nap előtt látogatóban voltam Purgly Ferenc uramnál, aki a hegytetőn lakott egy ódon présházban, amely mégis a legszebb épület volt a környéken. Bűbájos hely, ahol leginkább meg lehet érteni a filozofikus költőket, ahol mindig be van gyűrve a lap a Faust vagy Az ember tragédiája egy fejezeténél. Az élet oly csendesen ég el, mint a szilvafa, amely még nincs egészen kiszáradva. A hegyi úton való felkapaszkodáshoz használtam a juharfanyelű, kényelmes és biztonságos fokost, amelyet egy régi Esterházy forgatott valaha Rákóczi zászlói alatt. A fokost, persze, ottfelejtettem eljövetelemkor, mert hisz ebben a hegyi házikóban, az életnek hallatlan csendességében sokkal többet is elfelejthet a látogató. – Bevallottam feledékenységemet pápai Esterházy Pál grófnak.
– Messzire van innen az a présház? – kérdezte.
– Egy-két óra alatt megjárhatjuk.
– Akkor induljunk, hogy még a hajnali vonatot elérjem.
Nagyon kevesen ismerik a mai olvasók közül azt az utat, amely a kisörsi szőlőhegyre vezet, kövek, árkok, magasságok között, hogy az ember mindig azon csodálkozik, hogyan tudják innen lehozni a boroshordókat borszállítás idején. (Igaz, hogy van idejük megfúrni is őket útközben, szalmaszál mindenhol akad.) Egy részeg ördög építette talán ezt az utat, aki valamely árokból nevetgélve nézi az emberek kapaszkodását a hegyoldalban. A holdvilág, a tolvaj-gonoszok örök ellensége: segítségünkre volt, senki sem törte el a nyakát a nagytetőig, ahol Purgly Ferenc uram ablakából gyertyaláng hirdette, hogy az öregúr valamely német bölcsészeti munkát olvas, mert századeleji ember lévén, műveltsége és mérnöki oklevele német volt. Az öregúr, miután vagy negyven esztendeig építgette az erdélyi vasutakat, a sok sziklarobbantástól bizony kissé nagyothallott, az ablakon kihajolva, kétszer is kibújtatta fejét hálósipkájából, amíg megértette, hogy mit is akarnak tőle éjféli látogatói.
– A fokost? – mondta végre. És először egy kulacs bort eresztett le az ablakból, mint a betyárok idejében volt erre szokásban. Aztán kiadta a nevezetes fokost.
– Nehogy kárt tegyetek valami jámbor emberben! – mondta figyelmeztetőleg. Aztán bezárta az ablakot, hogy Kantot tovább olvasgassa.
A főhadnagy a holdvilágnál megnézte a fokost, örömteli hangon felkiáltott:230
– Igen, ez a dédapám fokosa!
Most már siető léptekkel vettük az utat a hegyen lefelé, hogy a Tomaj felől csörömpölő hajnali vonatot elérhessük. Nem nagyon kellett pedig sietni, mert Kiss bácsi, a bakter amúgy sem engedi tovább a vonatot az állomásról. Pápai Esterházy Pál grófnak ugyanis igenis sürgős dolga volt: meghalni kellett mennie az orosz frontra. A halál piros huszársapkájában itt rövidesen megtalálta.
1927231
