Esterházy, Rothschild, és a többi aranyemberek
Esterházy, Rothschild, és a többi aranyemberek
Esterházy! – Ez a név úgy a tizenkilencedik században, mint a huszadik században álmot jelent; magyar álmot a pazarló gazdag emberről, a bugyellárisában két kézzel vájkáló úrról, a bankókat gabona módjára szeleltető, az aranyat és ezüstöt véka számra mérő gazdáról, akinek alakja szinte a népmeséből való. Jelentette a gazdag magyart…
A magyar fantáziában az Esterházy név jelentette mindazt, ami a földön is mennyországgá teheti az életet… A valódi kiskirályságot, amely nem olyan, mint az anekdotabeli kiskirályság, amely a falu határánál végződik, hanem azt az uraságot, amely közvetlenül öreg király után következik.
Jelentett olyan terjedelmű földeket, amelyeket még a vadludak se tudnak átrepülni egy éjszakán, hát még maga az álmodozó ember, aki ezeknek az éjjeli madaraknak csupán csalékony kiáltását hallja! Jelentett forgós, lobogós tornyú kastélyokat, amelyek unalmukban a tó tükrében nézegetik magukat, mert a gazdájuknak nincs ráérő ideje a meglátogatásukra. Palotákat utcaszámra, amelyekben legfeljebb a kapus nevelgeti szakállát, a bezárt termekben kedvükre élhetik meghitt életüket azok az arcképek, amelyek egymást szerették, vagy hátat fordítanak egymásnak a haragosok: – a cselédség odalent iszik a József utcai Ivkoff vendéglőben, ahová emberemlékezet óta járnak a dologtalan urasági emberek…
És azok a szekrények, ágyak és egyéb ódon bútordarabok, amelyekbe a hagyomány szerint valamely lélek költözött, pattoghatnak kedvükre, senki sem nyitja rájuk az ajtót. Ezek a paloták valóban úgy vannak becsukódva, hogy csak álmában bújhatik át a kulcslyukon a közönséges halandó – azt pedig még Nagy Ignác, a legfantasztikusabb217 Magyar Titok-ban sem merte megírni, amit a napokban hallottam Ivkoff bolgár barátom fogadójában, hogy egy Lovarda körüli palota egész személyzete megkapta cselédi bizonyítványát. Hogyan, mondom magamban, hisz ezek a cselédségek állandóbb, generációról generációra terjedő uraságot jelentettek, ami nem mondható el még az állami stallumokról sem? A palotákban születnek és nevelkednek a grófi mosónők gyermekei, éppen úgy, mint a majoreszkók! – Bolgár barátom, bár lakat alakú szakálla van, megsúgta, hogy a „személyzetet” azért kellett sürgősen elbocsátani, mert a távollevő grófné hálószobáját titokban kiadták szerelmi találkozások céljaira, mint a pletyka mondja, még zsidóknak is. Egy ottfelejtett zsebkendő árulta el az egész rémtörténetet, amilyent is csak ebben a romlott században hallhat az ember. De én bevallom, hogy bár többször megfordultam az Esterházy kastélyokban, sohasem jutott eszembe a házigazdát megbántani azzal, hogy bármelyik bútordarabját ledegradáltam volna személyes használatomra. Aminthogy nem tudom megérteni azokat a különc embereket, akik azzal dicsekednek, hogy egy Tisza-szivar ellenében megengedte nekik az őr, hogy a bécsi császári múzeumban meghempergőzzenek Mária Terézia ágyában, amely oly tágas volt, hogy a megtermett császárné akár összes gyermekeit maga mellé vehette volna. Nem értem meg a dicsekvőknek azt a fajtáját sem, akik azért utaznak el Veszprémbe, hogy ott megvesztegessék a sekrestyést, aki szemet huny ama merénylet előtt, amikor az utazó valamely régi püspöki süveget megpróbál a fején. Én csak tisztelni tudom a régi, nemes palotákat, még tulajdonosaik távollétében is; nem, soha egy ritka könyvet sem csúsztattam a kabátom alá, pedig talán ennek a kísértésnek a legnehezebb ellenállni, még annál a cselekedetünknél is, hogy régi kastélyok szemlélődésénél rendszerint bekukkantunk arra a helyre, ahová Ferenc József vagy a gyönyörű grófnők is gyalog jártak.
Az Esterházy név legenda, amelynek még a régi Magyarországon is voltak örökös íródeákjai, aminthogy a középkorban a könyvíró barátok sem tették le késő vénségükig a tollat, akármennyi csodatételt írtak össze.
A 19. század végén, amikor valójában düledezni kezdtek a magyar udvarházak (nem pedig már akkor, amikor Gyulai Pál írja regényét218 Egy régi udvarház utolsó gazdájá-ról), jóformán csak két nevet lehet hallani azokban az órákban, amikor a magyar ember álmodozva néz a pipái füstkarikái után. Az egyik név: az Esterházyé. A másik név: a Rothschildé. Hiszen voltak más nevek is Magyarországon, amelyeket tudott minden gyerek: oly név volt például: Ferenc József vagy az öreg Tisza – míg a női nemen lévők a Jókai keresztfiának, a hosszú bajszú hajósembernek, Tímár Mihálynak is elsóhajtották a nevét, ha máskor nem, hát álmukban – de az ország komoly, meggondolt, alapos lakossága már csak ama Esterházy vagy Rothschild nevéhez ragaszkodott, ha már ábrándozásra adta a fejét.
Hányszor sóhajtott fel a régi világbeli váltóhamisító, hogy nem kalligrafírozhatja a mindenkori világoszöld cédulára az Esterházy nevet, amelyre „még Rothschild is ad!” Hányszor álmodta a vándorlegény a mesemondó vén fűzfák tövében, hogy az előtte messzire nyújtózkodó országutat ama régi Esterházy sóval hinteti be hófehérre, hogy Mária Teréziát nyár derekán is iramszarvasoktól vont moszkvai szánon vihesse Bécsből Kismartonba! Hányszor meresztette a szemét még visszafordultában is a merengésre amúgy is hajlamossá válott dunántúli utazó, amikor a fuvaros egy-egy ostornyél lendítéssel rámutatott kacsalábon forgó kastélyokra; napsugár-simogatásokra szendergő óriási parkokra; a szemhatárig ezüstben ringatózó tavakra, amelyekből néha feldobta fejét az aranyhal; vadaskertekre, amelyekből az őzikék oly szelíden nézegettek elő, mint a gyermekek képeskönyveiben… és a fuvaros azt dörmögte vöröskés bajusza alatt: „Ez is az Esterházyé. És a kovácsműhely, ahol patkolni fogunk, az is Esterházyé.” És ugyanaz a fuvaros, bár erről az alkuban szó sem volt, váratlanul megállott sárga, tornácos, nagyvárosoknak tervezett udvarú vendégfogadók előtt, mert az a szálloda is az Esterházyé volt!… Valóban Esterházyhoz volt címezve a fogadó, és olyan jóízűen főztek benne, hogy az utazó élete végéig nem felejthette el még azokat a monogramokat sem, amelyek a tányérokra voltak égetve; a szőlőhegy-piros szakácsnét, aki konyhájából kipillantott az utazó megmérése végett, mielőtt a rostélyoshoz való húst leszelné; a piros nadrágos zenészeket, akiket ugyancsak „Esterházy” ruház fel, mikor alkonyattájt a nagybőgőt felköltik álmából… Nem, ezeket a fogadókat éppen úgy nem felejthette el az utazó, mint akár azokat a kényelmes batárokat,219 amelyekben valamely véletlen folytán helyet foglalhatott, amelyeket ugyancsak Esterházy nevéről neveznek, és benne királykoronázásra is járnak.
Ki tudná felsorolni mindazokat az édes hangzatokat, amelyeket a régi magyar emberben megütött az Esterházy név kiejtése? Hogyan lejtenek emlékezetünkbe tulipánpiros arculatú és tulipánfehér hajzatú uraságok, akiket itt-ott családi képtárak zsongító csöndjében láttunk aranyrámáik közül alátekingetni… Hogyan hordja a kisujjában minden valamire való ember ebben a hiú országban a heraldikai tudományt, amelynél fogva a pápai Esterházy grófokat meg lehet különböztetni a hercegi koronával is ékesített Esterházyaktól… Hogyan emlegetik a Pál és a Miklós hercegeket azok is, akik sohasem látták őket; csak azokból a történetekből ismerik, amelyek szájról szájra járnak az országban… Miképpen festegetik le a tatai Esterházyt – a „Niki grófot”, amint a bécsiek elnevezik –, aki letört uraknak kvártélyt tart kastélyában, amely eseményről valaha regényt is írt egy magyar író Mákvirágok kertje cím alatt… Mennyi legenda fűződik ama doktor Esterházy Miklós herceg alakjához, aki egyszerű bérkocsin (az igaz, hogy „számozatlanon”) jár Pesten a főrendiház üléseire, és olyan okos, nyugodt tekintete, korán simára kopaszodott feje van, mint egy orvosprofesszornak. (Igaz, hogy nagy operációt is kellett végrehajtania: neki kellett rendbe hozni a hercegi vagyont, amelyet az ősök zsákbajáró kezükkel veszedelmesen megingattak.) Ugyancsak erről a jogi doktorátust szerzett hercegről szólnak ama romantikus történetek, amelyeknek mindig nagy hallgatóságuk volt Magyarországon: házasságát a „szegény” Cziráky Margittal és a hercegnőnek a szegény asszonyok betegségében (gyermekágyi lázban) való elhunytát merengve beszélik szerte Magyarországon, ahol még regényes lugasok vannak… Ezer és ezer szempár kíséri utazását ama hajdani Nemzeti Szövetség küldöttségének a herceg úrhoz Kismartonba, hogy a szövetség protektorául megnyerjék. Vajon mutat-e lelkesedést a herceg ama nemzeti eszmék iránt, amelyeknek propagálását ez az egykori szövetség célul tűzött ki maga elé, amelyeket, sajnos, a háború kitörésével soha végre nem hajthatott?… A Délivasút éttermében izgatott, régi pesti alakok fogadkoznak arra, hogy a herceget meg lehet-e nyerni a Nemzeti Szövetség védnökéül. A dunántúli220 vonat befutott, és egy vasúti kocsi hágcsóján megjelenik a terjedelmes, hatalmas, áldomásmondónak született pesti hírlapíró, Déri Gyula alakja, aki ez alkalommal minden pohárköszöntőt mellőzve, csak annyit kiált a várakozók csoportja felé: Éljen Esterházy! Nagy dolog volt ez, pénzt, hatalmat jelentett az egyszerű asztaltársaságból növekedett szövetségnek a hercegi protektorátus. Bartos Andort, a miniszteri tanácsost, vállára emeli a szövetség, Hercegh Mihály, az egyetemi rektor, csak az éttermen át tud elmenekülni a lármás ünnepély elől… Hogy volt, mint volt? Mit mondott Esterházy? Mit üzent a hercegasszony?
Balassa Tóni, ama népszerű pesti férfiú, akinek jelenléte nélkül nem teljes még napjainkban sem valamilyen asztaltársasági összejövetel az I-ső kerülettől a X-ik kerületig: még manapság is azon sóhajtozik, hogy nem sikerült megmasszíroznia a herceget. (Mert foglalkozása ez volt a Nemzeti Szövetség egyik megalapítójának.)
Ám pillantsunk be a debreceni „Arany Biká”-ba, ha valamiképpen fogalmat akarunk magunknak szerezni arról, hogyan mulattak a régi Esterházyak… Volt szerencsém egy mulatságon részt venni, ahol hajnalban állva kellett a társaságnak hallgatni a cigány muzsikáját (pedig nem is mindig a Himnuszt játszá), mert nem volt akkor már lábuk a székeknek.
Pálnak hívták, amely név gyakori az Esterházy családban, mióta ama régi Esterházy a fehér birodalom cári udvarában az Osztrák–Magyar Monarchia nagykövete volt. Huszártiszt volt, ahogyan a régi középosztályú fantázia a huszártisztet elképzelte, nyáron fehér blúzra alkalmazott arany dragonérral, télen ama búzavirág színű atillában, amelybe piros selyemből derékszorítókat is alkalmaznak az egyenruhaszabók. Igen, igen, úgy csilingelt a sarkantyúja a régi huszárnak, mint a nóta, amelyet róla énekelnek. A köpenyege csaknem sarkig érő volt, amilyenben manapság már csak a forgalmi tisztek szalutálnak a gyorsvonatnak, alacsony, gigerlis tisztisapkában. (A nagy kalapskatulya formájú, I. Ferenc József használta, úgynevezett Prohászka-tisztisapkákat csak a vezérkarba áhítozó, stréber tisztek, vagy pedig öreg parancsnokok viselik.) – Ah, ez a régi huszártiszt! Mindig olyan pózban kell viselkednie, mintha színpadon állana, vagy valamely érzelgős regény lapjairól jönne elő! Több találkozása van a221 borbélyával, mint a szeretőjével. Nem szabad életuntnak lenni a hölgyek társaságában (akiknek kedvéért látszik teremtve „lenni az egész huszárság), még akkor sem, ha a zápfogába boszorkány költözött. Össze kell pendítenie a sarkantyúját, ha a cigány a nótáját vonja: akkor is, ha az egész világot a fészkesfenébe kívánja. Mindig olyannak kell lennie, mint Lenszkinek az Anyegin-ból, Baradlay Richárdnak (Jókaiból), ideálnak még akkor is, ha már a melanozsénhez kell fordulnia a bajusz színe miatt, és ábrándnak, amikor legjobban szeretné ebéd után kinyitni azokat a ruhájában rejtőző alattomos szerkezeteket, amelyek a derékkarcsúsításhoz szükségesek. Neki kell megtalálni a félcipőt, amely a dáma lábáról a tánc hevében elrepült, és ugyancsak neki kell megszöktetni a nekibolondult kisasszonyt, aki kútba ugrással fenyegetőzik. Az ő kötelessége két marokkal szórni a bankót (még ha nincs is a háta mögött az egész pápai határ, mint Esterházynak, vagy Baich Péternek a bácskai láncos-földek, és Braganzának I. Ferenc József, akinek a nevét is viseli). A huszártisztnek kell a vendéglőben elfogyasztani azokat a különös nevű ételeket, amelyekről az öregapja sem hallott, és ugyancsak az ő kötelessége az égő házakból kimenteni az öregasszonyokat. Neki kell a kardjára csapni, ha egy kereskedelmi utazó tervezgetései közben elbámészkodik a kávéházban, és üres tekintete váratlanul azt az asztalt is éri, ahol hölgyek emelgetik kelyheiket katonák biztatására, és ugyancsak a huszártiszt erszényéből akar meggazdagodni minden fogadós a városban, az ő pénzén óhajtja magát önállósítani minden szegény pincér, az ő révén vél kalandhoz jutni az egykori kaszírosné, valamint a reménykedő vándorszínészné… és a cigány, aki ebben az országban van leginkább ráutalva az emberek jókedvére vagy búfelejtésére: ugyancsak a huszártiszt felé vágja zsebnyitogató kacsingatásait.
Nem volt könnyű dolog a régi Magyarországon huszártisztnek lenni – még egy Esterházynak sem.
Habár ez az Esterházy (akit Debrecenben éppen úgy a becéző Pali gróf néven emlegetnek, mint hajdanában Pesten Szapáry Pált) nemigen fáradt el se a gavalléros teendőkben, se a mulatozásokban. A debreceni cívis az ő tenyerének a nyitogatására ráeszmélt, hogy valahol máshol is lehetnek még gazdag földek ezen a világon, nemcsak a debreceni határban. (Mert hiszen honnan telne Esterházy módossága?) Utazott a gyorsvonaton cigánybandával, mert kár volna a muzsikát nélkülözni az unalmas út alatt; megkezdett mulatságokat222 Debrecenben, amelyek Pesten is csak nagy nehezen végződtek be… Mondom, éppen azon az összejövetelen, amelyen szerencsés voltam egy „békebeli” Esterházy szórakozásában gyönyörködhetni: a cigányok már úgy megunták az ajándékba dobált bankókat, hogy nem is kapták el őket reptükben, hanem a repülő bankó leeshetett a cimbalom alá, és a cimbalmos csak akkor hajolt le érte, mikor néminemű szünet állott be a viharzó muzsikálásban. Húzta a debreceni banda, ama Magyari fiúk bandája, akiről az van följegyezve a cigányok kalendáriumába, hogy „fennállása” óta csak egyszer fáradt ki, mégpedig akkor, mikor pápai gróf Esterházy Pál főhadnagynak muzsikált… De hát itt van egy ugrásnyira Nyíregyháza, a sürgönynek, vonatnak pár órára van csak szüksége, hogy ideszállítsa a nyíregyházi Benczi Gyulát bandástól együtt. Erről a Bencziről pedig az a hír járta, hogy teljes hétig is elmuzsikált, egyhuzamban, ha éppen főispáni installáció volt a vármegyében. A ritkaságok gyűjtőinek kedvéért érdemesnek tartom a feljegyzésre, hogy még a művészi, karmesteri megjelenésű cigányprímás, akinek Stradivárius-hegedűje olyan végtelennek látszó szólammal zengett, mint a tengeri csiga: sem tudott eleget muzsikálni pápai gróf Esterházy Pálnak… Egy pesti vendégfogadóba ért véget a mulatság, új falak és frissen gyújtott lámpások nézegetnek alá a társaságra, amely már úgy megszokta a debreceni „Arany Bika” száláját, mintha onnan többé sohase mozdulhatna ki, mint akár ama elvarázsolt kuruc hadnagy, akinek kísérteties mulatozása még tán manapság is hallatszik egy beomlott lőcsei pincéből. Ezen mulatozás idejében megismerkedtem vala vagy ötvenhatvan cigánynak ragyavert vagy nevetős arcával, akkora nagybőgőkkel, amelyek tornyok is lehetnének faluhelyen, cimbalmokkal, amelyek akkor zengenek jól, ha aranypénzt dobnak húrjaik közé, klarinétokkal, amelyeknek az a szokásuk, mint az örvendező kutyáknak, hogy legalábbis meg akarják csókolni az ember fülét, hegedűkkel, amelyeknek hallatára elcsodálkozik a hallgató, hogy az ő személyes részvétele nélkül is történnek szerelmi frigyek az országban. Megismerkedtem egy valódi Esterházy-féle mulatság ceremóniáival, amelyekről eddig azt hittem, hogy csak a vendéglősök felbérelt írnokai írtak meg legendákba, száz pezsgősüveges mendemondákba, boros lábvizeket vevő cigányanekdotákba. Pápai gróf Esterházy Pál a világháború folyamán fejlövés következtében a harctéren elesett.223
Ezen emlékiratokat írdogálván, a legendás Esterházy név mellé a tollam alá nyomult a magyar fantáziás nevekből a Rothschild neve is.
Másoknak lehetnek különféle tapasztalataik ezen famíliáról, amely egész Európát trónolja, én csak egy Rothschildról tudok beszélni abban a kályha melletti zugolyban, ahol az egykori magyar ember pókháló módjára felépítgette a maga fantasztikumait: – ez a Rothschild pedig lepkét kergetett a Kiskunságban, ahol még ma is láthatók azok a csárdák, amelyek mellett valaha Petőfi kutyagolt.
Peszér-adacsi uradalomnak hívják azt a földterületet, amelyen tavaszonkint kizöldül valamely hitvány, alföldi erdőség, amely még csak ahhoz sem elég sűrű, hogy eltakarja a juhászt és a juhásznét, ha itt délutáni pihenőjüket tartják.
Ebben az erdőségben termett az a lepkeraj, amelynek üldözésére, megszerzésére ez a bizonyos Rothschild itt lepkehálójával megjelent, mikor a naptár a II. jegyű hónapot mutatta.
Bizony ez a táj, akármint nézegettem, nemigen látszik arra valónak lenni, hogy itt egy Rothschild lepkehálóval szaladgáljon. Turjános (amely szó bizonyára valamely Túr János nevű, hosszú koponyájú kun embert jelentett valaha), mocsaras, lapos, országúttalan terület, ahol ló és kocsi a maga ösztöne vagy bizonyos messzi jegenyefa vagy kútágas jeladásai szerint mendegél célja felé. A telefonpóznákon kalandozó vércsék röpködnek a kocsi előtt, vadmadarak szokása szerint mindig szemközt fordulva az emberrel. A vadgalambok májusa felejthetetlenné teszi azokat az útrészeket, amelyeket kétoldalt céltalanul megnövekedett ákácok, jegenyefák is őriznek. Emberevő ebek rohannak elő onnan, ahol valami emberi hajlék is mutatkozik. Nem, még a régi betyárcsárda maradéka sem, ahol vén juhászné vágja el ollójával nyúlós borát, sincs Rothschildról elnevezve, hanem Beleznay-háznak mondják napjainkban is, ama tüzes uraság emlékezetére, aki olyan kegyetlenül bánt el a nőkkel. A levegőben néha vándordaru elhullajtott tolla szálldos, mintha a rejtelmes légiutazó még mindig nem tudná, hogy elmúlt már erről a tájékról a futóbetyárok ideje, amely betyárok a kalapjuk mellé tűzködték az ilyen tollakat. Aki pedig a földre néz, és a keréknyomon akarna elindulni, az bizonyosan sohasem találhatna el ama néma erdőcskéig, amelyben az a ritka kék lepke tavaszonkint megjelenik, csak annyi időre, amennyi ideig az üstökösök szoktak látszani az égboltozaton.224
Bogarászok, lepkészek jobban tudják ennek a dolgát, én csak a Rothschild legendák kiegészítése végett jegyzem fel, hogy a zordon, barátságtalan Kiskunságban évtized előtt tavaszonkint gyakran jelent meg olyan nagy szemüvegű férfiember, amilyen szemüveget itt a napba néző kunok azelőtt sohasem láttak. Egyedül bukkant fel mindig a napernyőjével, a Stanley sisakjával, a turistaruhájában ama kis erdőcske közelében, amelyben a híres lepke lakott. Miután senkitől sem kért szállást, nyilvánvaló volt, hogy a harmatos éjszakákat is a szabadban tölti. Ami pedig az étkezését illeti, arról csak egy juhászné beszélhetne, aki egyszer eladott neki egy darab sajtot. Egyébként zöld lepkehálójával ott tanyázott mindig a jelentéktelen erdőcske szélén, amelyet valamely érthetetlen okból lakóhelyének választott magának a kék lepke. Hinger úr, aki ezen a környéken szép darab állami földet bérelt a kultuszkormánytól, barátságos ember lévén szívesen felajánlotta az idegennek, hogy a lepkefogáshoz kirendel majd néhány béresasszonyt. Mire az idegen azt felelte, hogy azt a lepkét neki személyesen kell elfogni, azért tette meg a nagy utat. És ott őrködött tovább a kis erdő tájékán szótlanul, egyedül… Míg aztán egy unatkozó csendőr megszólította, hogy kicsoda, miféle ember volna őkelme ebben a furcsa ruházatban? Ekkor derült ki, hogy a lepkevadász senki más, mint az a híres lepkegyűjtő Rothschild báró, akit erről a szenvedélyéről ismernek az egész világon.
…Barátom egyszer kocsiján vitt a kiskunsági úttalanságokon, és messziről mutatta az idegen urat, aki az erdőszélen várta a lepke megjelenését.
– Rothschild! – mondta barátom. – Az ő helyében egyéb dologgal is tudnék foglalkozni.
– Mivel például? – kérdem.
– Most van soron a birkanyírás. Nagy mulatság az.
Megfogta-e Rothschild báró a kék lepkét?
Annyi bizonyos, hogy legendás alakja eltűnt a Kiskunságból, manapság csak szelíd legyintéssel emlegetik őt. Nem lehet róla semmi különösebbet mondani, egyetlen nevezetes dolgot sem követett el. Talán még a kék lepkét sem tudta megfogni.
1925225
