Ferenc József nihilistái
Ferenc József nihilistái
Ismét háromszáz nihilistát deportáltak Szibériába, mert útjában vannak a közelgő háborúnak – szállongott a hír Pesten azokban a múlt századbeli években, amikor a belvárosi suszterektől kezdve a megterebélyesedett háziurakig, a hadnagyoktól a kapitányokig –, a katonasorozók, a lósorozók, a hadseregszállítók, a gabonakereskedők, a spekulánsok: jóformán mindenki félve és reménykedve várta a muszkaháborút.
Csak éppen a nővilágnak szelídebb fele kísérte figyelemmel azokat a képeslapokat, amelyekben a közismert nihilista fametszetek megjelengettek, amikor téli, vad, szibériai tájon fekete varjak libegése alatt, farkascsordától követve, lerongyolt ruházatú deportáltak bandukolnak dárdás kozákok felügyelete alatt: férfiak, nők, gyermekek vegyesen. És a fantáziák elrévülnek azon, hogy íme, ilyenek volnának azok a vadszakállú fanatikusok, a csupasz képű diákok, vagy életcélt tévesztett lányok, akik valahol, valamerre, a messzi, ismeretlen Oroszországban megesküdnek valamely titkos összejövetelen, hogy bombát vetnek a cár szánkója elé, vagy pisztolyból lőnek rá valamely utcasarokból, nyomába mennek a testőrezredektől őrzött gacsinai kastélyba, utána a moszkvai színház császári páholyába (amíg a színpadon „Isztómia, a tündérnő” lejti balett-táncát), leselkednek a Téli Palota bejáróinál, és fátumként szorítják jeges kezüket a cár torkára, mielőtt az a kivégzések rendeleteit, a hadüzenetek sürgönyeit aláírná. Csak emlékeznünk kell, hogy mily pokoli vagy emberfölötti görög-tűzben képzeltük el a nihilistát, akinek jóformán minden európai ország szabadságot, menhelyet biztosított, ha üldözése alatt át tudott kelni a legendás hírű orosz határon, ahol még a vasúti sínek is mások, hogy európai vonat oda be ne mehessen! A nihilista regényfigura volt, Turgenyev Ivánt, az egyébként szívbeli, rajongott orosz beszélyírót mondották kitalálójának, aki nihilista regényalakjai miatt445 számkivetésben élt Párizsban, s a legenda szerint a francia énekesnő házában kertészkedett. Minden regény volt még ebben a korszakban, mert az emberélet Ferenc József birodalmában eltöltve: nem ismerhette meg a valóságban az igazi kalandokat, amelyek nem fordulhattak elő se a belvárosi cipész, se a budai háziúr, se a városi polgárság egyéb rétegeinek nyugodalmas életében.
(Habár a kornak igazándi jellemzésére mondva, voltak itt Pesten is olyan úriemberek a múlt században is, akik a nihilizmus eszméivel kacérkodtak, mert valamivel csak agyon kellett ütni az időt, nem foglalkozhatott mindenki bélyeggyűjtéssel. Persze bombájuk, pisztolyuk, „titkos nyomdájuk”, álszakálluk, eskümintájuk, rejtett gyűlésük nem volt, inkább belvárosi majd később józsefvárosi kiskocsmákban koccintgattak hangosan; pohárköszöntőket mondottak Tolsztojra, Dosztojevszkijre, sőt az akkor divatos „ideális anarchistára”, a pesti törvényszéki irodatisztre, Schmitt Jenőre is. Éppen a belvárosi hadtestparancsnoksággal szemközt volt egy jóravaló kis vendéglőjük, még Kanyurszky György egyetemi tanár úr is eljárt közéjük, aki nagyon szerette az élet furcsaságait, egyébként a hittudományi karon a keleti nyelveknek volt a professzora. Megfordultak közöttük persze hírlapírók is, ezek a mozgékony, nyugtalan elemek, akik foglalkozásuknál fogva mindig szeretnek a felszínen maradni. Néha elcipelték a süket Herman Ottót, aki pókjai, halai, madarai, juhászai gyűjteményéből kilépve: a függetlenségi párt legszélsőbb tagja lett; persze Hentaller Lajos is felszólalt a kérdésben, hogy az orosz nihilisták használnak-e Magyarországnak vagy nem? Alig volt olyan pesti kiskocsma, ahol ne verdeste volna az asztalt néhány politikus, hisz éppen ezért tartották boraikat pincéikben a kocsmárosok. És éppen ezen „úri nihilisták” közé nem akarták felvenni sohasem például Benedek Aladárt, a szőke szakállú költőt, aki hosszú léptekkel látogatta az összes fővárosi asztaltársaságokat, és az volt a híre, hogy vérbeli nihilista. Ugyancsak megriadtak a hittérítő arculatú Pongrátz Bélától, aki utazott Oroszországban, és valódi nihilistákkal is érintkezett. Nem, nem: a Váci utcai kalapkereskedő, aki helyettes elnöke volt az „úri nihilistáknak”, Bartók Lajos sem, a költő, de a többszörös budai háziúr sem, aki az orosz kalendárium szerint ünnepelte a különböző névnapokat, mintegy különcködésből elkésve a helyben használt446 kalendáriumoktól, mert valamiképpen csak kifejezést kellett adni politikai érzelmeinek: – még az „úri nihilista” vezérek se engedték asztalukhoz a kis Pongrátz Bélát, aki elzarándokolt a legvégső ázsiai állomásig, amíg a vonat járt, hogy valóban száműzetésre ítélt orosz nihilistát láthasson.
Szívesebben sorozták volna tagjaik névsorába akár az öreg Alapi Salamont, aki azzal tüntetett a világrend ellen, hogy a Múzeum körúton kalap nélkül ment minden időben a Nemzeti Kaszinó felé; tagjuk lehetett volna a nevezetes Földvári, a sokszoros háziúr, aki az evés terén különcködött, végigette az étlapot a legnagyobb szótlansággal, a „Pannónia” ebédlő minden mustáros üvegét asztalára állította, de kabátja zsebéből is előszedett speciális mustárosüvegeket, mintha egész életében nem tett volna egyebet, mint vendéglőkben üldögélt, éjjel az orfeumban vagy a félvilági kávéházakban is, ahol a csengő muzsika, a csengő kacaj, a bizarr élet habzott, és Földvári mindig csak szótlanul evett mustáros üvegjei között, anélkül hogy árva szót ejtett volna, vagy pohár bort felhajtott volna. Az élet nihilistája – mondták a szomszédai, mert még asztaltársai, ismerősei sem voltak –, az élet nihilistája, aki megveti a gazdagság összes előnyeit, nem akar mást, mint egy mustár-keveréket feltalálni, s akkor talán majd megszólal. Felvették volna a fentemlített „úri nihilisták” társaságába tán azokat az úriembereket is, akik sohase hordtak nyakkendőt, nem hordtak a lábukon csak cúgos cipőt, sehol se zsenírozták magukat, ha arról volt szó, hogy orrukat vagy fülüket megpiszkálják, örökös hadilábon álltak az illemszabályokkal, talán még a kocsmajáró, agglegény Szilágyi Dezsőt is, aki Ferenc József asztalánál a budai várban is szalvétával kezdte törülgetni a levesestányérját, az evőeszközét, és a villa ágai között nézett Ferenc Józsefre, vajon nem maradt-e valamely ételmaradék a villa rései között a legutolsó udvari ebédről… De a rongyos kis Pongrátz Bélának nem adtak helyet maguk között, pedig a legfrissebb, legtitkosabb nihilista-iratokkal felszerelve tért vissza oroszországi útjából, és a Zuglóban sikerült is „megszerveznie” néhány facér vagy kiöregedett pesti iparost a „Tábori”-féle vendéglő kuglizójában. – Hát ilyen volt a pesti nihilizmus, amikor az orosz háborút vártuk anno ájncban (olyan régen volt), és a pesti divathölgyek, akik mindig lépést tartanak a korral: „nihilistakosztümben” járták a lengyel polkát a Redoute álarcos báljain; „csak447 egy nihilistát tudnék szeretni”, mond az egykori Auróra-körben az élet meglepetéseire áhítozó delnő – de P. B.-t még erre a helyre se engedték be.)
– Csak napok kérdése az orosz mozgósítás, a bécsi nagykövetségen már pakolnak a muszkák, a katonaorvosok megint kötegszámra seprik fiókjaikba a bankókat, amelyeket gazdag apák azért felejtenek ott, hogy fiaik „untauglich” legyenek a sorozáson – szálldosott a hírlelés, miután a fantáziák szeretnek földi dolgokban is megkapaszkodni.
A régi Magyarországon a sorozó doktorok szinte emberfeletti hatalommal vannak felruházva, sorsok, életek, boldogság látszanak eldöntésre kerülni a katonaorvosok közömbös szavától. Ugyanezért a felvidéken már régen kitalálják, hogy női néven íratják be az anyakönyvbe a fiúgyermekeket, hogy ne érhesse őket váratlan veszedelem húszéves korukban. Kuruzslók, csodadoktorok adresszei járnak a suttogásokban, akik olyan betegségeket tudnak előidézni, amelyek pillanatnyilag „untauglichhá” teszik a sorozásra idézett fiatalembert. Egy kis ál-tüdőbajért, sántaságért, rövidlátásért nem kell a szomszédba menni; az általános testi gyöngeséget pedig előidézhetni azzal is, hogy a sorozásra került jelölt, napokig, hetekig nem alszik, hanem céltudatos devernyázással tölti napjait. Nem ritkaságok az öncsonkítók se, egy-két ujj nem a világ. De végeredményében a sorozó katonaorvos mindenható szavától függ minden, amely szót a mérce körül üldögélő „sreiberek” nyomban jegyzőkönyvbe vesznek. Ilyenformán emlegetnek katonaorvosokat, akik rettenetesen meggazdagodtak a katonaszabadítások révén abban az időben, amikor a közelgő muszkaháború hófellegjei emelkednek a látóhatáron, a század elején. Érdemes ügynökei vannak a katonaszabadító doktornak – ha igaz –, aki sorozás előtt bejárja a környéket. De beszélnek asszonyokról, doktorok feleségeiről is, akik el tudják intézni, hogy a sor alá kerülő fiatalember alkalmatlannak találtassék. A Ferenc József-i kor fény- és árnyoldalain nem lehet átlapozni az X. Y. Z. nevű katonadoktorok felett, akik „a császártól” vették el a katonákat, és nem is „csináltak belőle” lelkiismereti kérdést. „Hiszen ugyanezt csinálja Paar, Bolfras, őfelsége hadsegédei, de még Fejérváry Géza is protezsált448 valakit, hogy megszabaduljon katonai kötelezettségétől” – mondják a szóbeszédek, mert hiszen ez idő tájt ilyen világ volt.
A lakosság számának bizonyos százalékát kellett besorozni a katonadoktornak, mert hiszen neki is parancsoltak a törvények. A felvidéken, északkelet felé nemigen lehetett a hivatalos százalékot elérni; miért, miért nem? Talán jobban tudtak imádkozni errefelé. A régi katonadoktorok sok mindenféle furcsaságot mondhatnának el a sorozások történetéből, a mások helyett jelentkezőkről, apák furfangosságáról, anyák könnyeiről, könyörgő menyasszonyokról, főispáni beavatkozásokról, szolgabírák segítségéről, sőt még Ferenc Józsefet is emlegették a legendák, mint aki segített volna, hogy a katonaorvos „kedvező” véleményt mondjon. (Mintha F. J.-ről feltehető volna az ilyesmi! Egy-egy spirituszgyár-engedélyt csak kicsaklizhatnak tőle, de katonát aligha.) Ámde az éveken át kísértő, kísérteties, kísértetté válott orosz háború idején, amikor pikás kozákokat rajzolt a fantázia a hóborította Kárpát ormaira, és a határszéli vonat utasai jelentősen mondogatták, hogy valahol, valamerre Glinka csengő indulóit játszotta a katonazenekar, talán éppen az eperjesi piacon… Akkoriban mégiscsak nagy fontossága a katonaorvosnak volt, aki városról városra, járásról járásra sorozott, megunhatta az életét a rossz kvártélyok miatt, de még életuntabbá válhatott, ha dunyhás ággyal, asszonyfurfanggal vagy előre megtömött bugyellárissal várták valahol. Pápaszemével, szívhallgató csövével, könyökig gyűrt, kopott zubbonyában, magauntságában, egyformaságában, az örökös kísértésektől szinte elfanyarodva, reggeltől estig való talponállásában, olykor a sorozó-bizottság tagjaival vitázva egy-egy emberi kadáver felett, remegő tekintetű fiatalemberek könyörgő pillantásai alatt szinte megborzadt saját életétől. Mily üdítő volt a hang, amely néha a mérce alatt rázendült a habozó orvosra: „Katona szeretnék lenni!” Mily üdék voltak a katonaorvosi fantáziában azok a színmagyar Tisza menti vagy dunántúli vidékek, ahol a valóban „untauglich”-nak talált legények is huzavonával léptek le a mérce alól, mert szégyellték, hogy nem váltak be katonának. Szinte lehetetlennek látszott tovább élni a társadalomban, ha valaki még katonának se válott be… Igaz, hogy ritka vidékek voltak ezek, emlékezetes magyar tájak, amelyeknek virtusai felett merengve kering az emlékezet.
A valóság azonban mégiscsak az, hogy a sorozó orvosok, akár akartak, akár nem, meggazdagodtak. Az is igaz, hogy sokan belebolondultak449 közülük veszélyes üzelmeik miatt. És aki megmaradt a becsület mezején: annak se maradt egyebe a szegénységnél, a mellőzésnél. „Csak a katonaságnál praktizált” – mondták a kollégák, és legyintettek. S a civillé vedlett katonadoktort „gyógykovács”-nak csúfolták, mintha csak a lovak megpatkolásához értene.
E kor jellemzésére azonban fentmaradt egy vidám anekdota a sorozó katonadoktorról, aki miután semmiféle hibát nem bírt észlelni a keze alá került gazdag és izmos fiatalemberen, az újonc „untauglichságát” így indokolta:
– Nihilista.
– A muszka mozgósítás a küszöbön – jött megint az északi posta, amelyet a Ferenciek terén székelő családias érzelmű hírlapok (amelyek végeredményében mégiscsak féltették prenumeránsaikat a háborútól) hűségesen lenyomattak. – De a nihilisták sem hagyják magukat, akik összeesküdtek a háború ellen. A Tulában fekvő 11-es és 12-es gyalogezredben, de a Sztyepanovóban fekvő kikülönített gárda-dragonyos lovasszázadban is nihilista mozgalmakat észleltek. (Vajon honnan vette a jó Vadnay Károly, a Fővárosi Lapok akkori szerkesztője, hogy Sztyepanovóban mit csinál a lovasszázad? De hát olyanok voltak azok az idők, hogy nihilista-újdonságok nélkül nem jelenhetett meg a legjámborabb újság sem.)
Ferenc Józsefnek pedig megvolt a maga saját külön véleménye a nihilisták felől, már ama bizonyos Libényi nevű szabólegény óta, aki merényletet kísérelt meg a „császár” ellen.
– Be kell sorozni őket a szabósághoz, reggeltől estig nadrágokat javítsanak a nyári hadgyakorlatok után, majd elhagyják a hóbortjaikat.
Ugyanezért nagyon haragudott, ha hírét vette, hogy egy szabólegény kimenekült a sorozás alól. Egy ismert bécsi szabónak azonkívül, hogy a hadsereg legjobb egyenruhaszabójának tartották, aki a főhercegnek is dolgozott: volt egy fia, Ödön, aki „untauglich” lett a sorozáson. A híres szabó személyesen vitte az általa feltalált, térdig érő, úgynevezett „ischli köpenyeget” Ferenc Józsefnek, amikor a nyaralás ideje elkövetkezett. F. J. néha a legaprólékosabb dolgok iránt is érdeklődött:
– Hallom, nem vált be Ödön a sorozáson. Mi baja van?450
– Nihilista – felelt a szabó, miközben Ferenc Józsefre felpróbálta a köpenyeget.
Ferenc Józsefnek tetszett a köpenyeg, rövid hallgatás után tehát így szólt:
– Azt hiszem, maga nem tehet róla.
…Szemere Miklós, aki F. J.-nek minden szava iránt érdeklődött (mint nagyon sokan a Monarchiában), meghallván a bécsi kecske és a király közötti beszélgetés hírét: nyomban magyar díszruhát rendelt a szokatlan Ferenc József-i kegyet élvező katonaszabónál. Jóban kell lenni az ilyen emberrel.
1929451
