Gracza György, a történetírás mártírja
Gracza György, a történetírás mártírja
Talán soha még oly szép öreg emberek nem voltak Magyarországon, mint a tizenkilencedik század második felében, utolsó fertályában, amikor a magyarok ezüstre fehéredett pirosló orcával (mert a sápadtak, a halálvőlegények már korábban elmentek), óbormosolygással, félig-meddig megenyhülve nézegetnek vissza a múlt időkbe. Az időjárás határozottan kedvezett a békességes megöregedéshez, aki megérte a kritikus ötven és hatvan közötti esztendőket, az már félig-meddig poroszkálhatott az élete útján, mert hetvenig, sőt még nyolcvanig is nem érheti nagyobb baleset. Mintha csupa egészséges ember szaladt volna itt a „nagy időkből”, a börtönviseltekből, az emigrációból. Igaz, hogy Budafokon még 1890-ben sem tud a bal oldalán rágni az a borkereskedő, aki a szenttamási sáncoknál puskagolyót kapott a fejébe. Igaz, hogy a Kolozsvárott megjelenő 1848/49. Történelmi Lapok-ban valaki mindig megpiszkálja a hagyományokat, vajon igazán Petőfi Sándor kardja az, amelyet Rickl Géza debreceni kereskedő őriz. Lola Montéz, a hírneves táncosnő hiába ígérgeti, hogy megindítja újra a szabadságharcot, ha Kossuth egy huszárezredet ajándékoz neki. „Azt hiszem, kevesebb huszár is elég volna, művésznő” – felel Kossuth melankolikusan. – Kopnak, foszladoznak, elhalványulnak a legendák – no de éppen azért volt itt Gracza György, hogy ne engedje végképpen elmúlni a szabadságharc illúzióit, legendáit, mesemondásait. Ha már Karikás (Ring) Mihály, a „Kispipa” vendéglőse is beadta a derekát, amikor a Szervita téren lévő csárdájában „Kispipás”-ebédet rendezett Erzsébet királynénak és Ferenczy Idának: – itt a Sarkantyús utcai lapszerkesztőségben Gracza György, ama Hont megyei régi nemesi famíliából származott úriember, az 1848/49-i szabadságharc történetírója, aki egy másodpercig sem ingott meg hitében, zökkenő nélkül folytatva a mesemondást szabadságharcunk történetéről. Jókai lehetett a nemzet regényírója, de mesemondója addig a napig, amíg256 a 19. század tartott, az öreg honvédek még elevenen (néha nagyon is mozgékonyan) jártak-keltek közöttünk, a hőstetteknek, a dicsőségeknek, a felejthetetlen bravúroknak volt még élő szemtanújuk: – addig Gracza György kormányozta a magyar nép fantáziáját, nem is egy-két esztendeig, hanem évtizedeken át.
Hát nézzük most, ki volt ez a nagyhatalmú Gracza György, akinek nagyobb hatalma volt, mint a királynak, mert hiszen ő a magyar nép szíve felett uralkodott?
– „Gracza György volt az oka annak, hogy vénségükre se bírtunk az öreg honvédekkel. Megzavarta az 1848/49-i honvédeket ez a történetíró; – olyan hőstetteket mesélt róluk, amilyeneket ők soha el nem követtek. Gracza nélkül már régen tudnánk szabadságharcunkról a józan valóságot, a hibákat, a baklövéseket, sőt az esetleges árulásokat is. De amíg Gracza él: nem engedi kiderülni az igazságot. Az 1848/49-es honvédeknek meg kell maradni Gracza akaratából arkangyaloknak, akár akarnak, akár nem.” (Szemere Miklós egy leveléből.)
Magyar hazafi volt mindenekelőtt; a nemzeti szempontokból bírálta mindazokat az eseményeket, amelyek körülötte lejátszódtak, mérlegelte a cselekedeteket, amelyeket elkövetett vagy elkövetni szándékozott. Talán még az imádságaiban, az ünnepnapjaiban, a ruházkodásában, az egészségi érzeteiben, a jókedveiben, a rosszkedveiben is elsősorban a nemzeti szempontot vette figyelembe: – ő valóban szíve legmélyén is szomorú volt október hatodikán, Budavár bevételének évfordulóján minden esztendőben bejárta a bástyákat, hogy emlékeit felfrissítse, március tizenötödikén még betegségében, négy fal között is, csak önmagának épülésére hangosan elszavalta a „Talpra magyar”-t. (Nem a Szózat-ot, hanem a „Talpra magyar”-t, mert Gracza György még azok közé a magyarok közé tartozott, akik szigorú elválasztó okokat látnak a két nemzeti költemény között.) Természetes dolog, hogy az ilyen nagyra nevelt érzületű, a lélek magasztos indulatai közepette élő férfiúnak a „magánéletében” jóformán nem történik semmi olyan nevezetesség, amelyről érdemes volna beszélni, mert a privát élet a maga semmiségeivel („bütykeivel, tyúkbőreivel, gyomorfájásaival”, mint G. Gy. mondogatta) nem érdemes arra, hogy rája szót vesztegessünk. „Nőies pletyka az ember magánélete még257 akkor is, ha férfi mondja el a maga élettörténetét” – ez volt a véleménye Gracza Györgynek az életről, ugyanezért agglegény maradt, mint annyian, akik az Ipoly környékén születtek.
S ez a szürke, szinte a jelentéktelenséget szántszándékossággal kereső úriember lett volna az a bizonyos varázsló, aki írásaival, könyveivel, naptáraival annyi esztendőn, évtizeden át ébren tartotta az 1848/49-es honvédek, a szabadságharc kultuszát Magyarországon, hogy mitológia lett a legegyszerűbb tényekből, hősi ábránd minden „Előre”-kiadás, vörössapkás istenfiak csatatere minden tengeritábla a határban? Ez a kerek szakállú, tanárosan nyírt hajú, egykedvű, kicsinykét palócosan beszélő, de igen csendes szavú úriember lett volna az okozója annak, hogy még manapság sem tudjuk (tán már nem is akarjuk) az igazságokat a szabadságharcból? Maradjon meg minden úgy, ahogyan Gracza György megírta (ahogy tán Kossuth is csinálta), ne bántsátok a magyar nép ábrándvilágát. Pórul járt még eddig mindenki, aki a nép szentségeihez nyúlt.
Tehát Gracza György a magyar szabadságharc történetét írta meg. Ezt írta egy egész életen át; – öregebb napjaiban, atyafiságos látogatásom idejében borongva mutatott rá egy ládányi levélre, írásra, okmányra, obsitra, újságcikkre, amelyet az ország minden részéből városból, faluból, tanyákról, vándor országútról küldözgettek be neki. „Vajon ki dolgozza fel ezt a »ferslágot«?” – kérdezte. Így is Wodianernek, a szigorú nyomdatulajdonosnak kellett közbelépni, hogy a füzetek befejeződjenek (megmaradtak a naptárak), pedig a nyomdász vagyonát éppen e füzetekből szerezte, másrészt a szépségéről ismert pesti asszonyság, Wodianerné volt a leghűségesebb olvasója Gracza füzeteinek, pedig a nyomdásznék nem szoktak rajongani a tintanyalókért.
Nagy dolog volt Magyarországon a Gracza György füzetes vállalkozása. Hiszen addig írta Mártonffi az ő rémregényeit, amelyeket füzetenként tíz krajcárjával szombatonként, vasárnaponként a házalók beadtak minden bakterházba, csizmadiaműhelybe, konyhába, de még néha a szalonba is (mert bár műveltebbek voltak mai hölgyeinknél a tizenkilencedik századbeli honleányok: éppen a sok olvasmányszükség miatt nem lehettek mindig válogatósak), Gracza György, amikor a magyar szabadságharc történetét füzetekben kezdte írni:258 éppen a ponyvairodalom ellen vette fel a harcot, amely ponyvának népszerűségéről akár ma is vitatkozhatnánk. Meg kell ismertetni a magyar népet a szabadságharc történetével: ez volt Gracza György kiindulása, és már az első füzetek megjelenésekor úgy üldögélt körülötte az egész magyar nép, mint egy család a mesemondó öregember körül.
A füzetek pedig, amikor elérték volna a népszerűségnek azt a legfelsőbb mértékét, amikor nyomtatásukhoz már kicsinynek bizonyult a nyomda, az előfizetők és az ügynökök a Sarkantyús utcában várták a legfrissebb füzeteket, mint akár Boz-Dickens regényfüzeteiről írják Londonban: a népszerűségnek megmutatkoztak a tüskéi is, mert a rózsa is tud szúrni. Gracza György „üldözött ember” lett.
Ó, nem a hatalom, az „átkos bécsi kéz” nyújtózott ki a szabadságharc történetírója után, hanem éppen leglelkesebb, legfigyelmesebb, a nyomdaépület környékén várakozó olvasói kezdtek türelmetlenkedni, hogy mikor kerül már sor a füzetekben az ő atyjuk, nagyatyjuk szabadságharci hőstetteire, amelyről családi körben annyit hallottak, amelyről szóló leveleiket a szerkesztőnek már régen postára adták, amelytől az obsitokat, az okmányokat, emlékeket rekommandirt küldeményként a Gracza úr birtokába juttatnák. (Igaz, hogy az öreg történetíró soha senkinek se kérte az okmányait, de hát mégis elküldték neki, mert bizonyítani akarták, hogy családjuk igenis eleget tett hazafiúi kötelességének, ennyi meg ennyi vérrel, börtönbüntetéssel, emigrációs esztendővel fizetett a szabadságért.) Nagy Ivánt, a nógrádi levéltárost, amikor a magyar nemesi családok lexikonát az ötvenes években megírta: azért vették üldözőbe az olvasói, mert egyes családi hagyományokat tévesen, „rosszindulattal”, „hazugan” vett fel adataiba. Nem is volt Nagy Ivánnak öröme korszakos munkájában, mindig többen voltak a kellemetlenkedők, mint a gratulálók: ez a történetíró sorsa. De Gracza Györgyöt, amikor a szabadságharc történetét írta: maguk a nemzeti regény eleven hősei vonták még felelősségre, ha hőstetteiket itt-ott kihagyogatta, ha megnyirbálta, ha netán elfelejtette. Sohase lehetett pontosan megállapítani, hány honvéd vette ki részét igazándiban a szabadságharcból, mert a halottak nem jelentkeztek. (Az én nagyapámnak, a Honvédmenház egykori parancsnokának az volt a szavajárása, hogy az öreg honvédek a múlt század végén állandóan szaporodnak. De hát az öreg bogaras ember volt világéletében, nem hitt el egykönnyen minden mesemondást.)259 Sohase lehetett pontosan megállapítani, hogy Potemkin, a vándorszínész, aki Egervári név alatt is írt a szabadságharci hőstettekről: honnan vette emlékeit; de az igazán szavahihető tanúk is elfogultnak bizonyulnak néha, amikor már nem a császári hatóság, hanem a nemzeti közvélemény előtt kellett hitet tenni.
Tehát Gracza Györgyöt üldözőbe vették, amikor regényes, fantasztikus, szinte emberfölötti szabadságharci történetéből (amelyet végül sehol se fogadtak el autentikusnak) egy-két történetet kifelejtett. A budavári évfordulón tartott májusi honvédgyűléseken sokat dümmögtek azok az elevenek, akiknek szereplése kimaradt a különböző csatákból. Szent Istvánkor vidéki küldöttségek keresték fel Graczát, akit mindenféle jelentéktelen helyreigazításokra kértek. Matrónák várták a szerkesztőségben, mert a „honvéd özvegyének” tisztelet és valamely kis pénz járt, ha Gracza megnézné a házasságlevelet. És a környékbeli vendéglőkben mindig várta két-három „öreg honvéd” a szerkesztőt, akinek távollétében harcos nótákat énekeltek, mert ilyenformán is buzdították egymást, hogy ebben vagy amabban a hőskölteményi, gyönyörű csatában részt vettek, a szerkesztő mégis kihagyta a nevüket a hősök névsorából. Miért? Csak a tábornokokról lehet írni?
1929260
