Jókai barátja, a boldogtalan Rudolf királyfi

Teljes szövegű keresés

Jókai barátja, a boldogtalan Rudolf királyfi
Szemere Miklós, a lófuttató, egyszer ilyenformán jellemezte előttem a shakespeare-i királydrámákban sem szokásos véget ért Rudolf trónörököst:
– Jobban tudott magyarul még az öreg József főhercegnél is, pedig az minden káromkodást ismert, amelyet valaha a huszárságnál kitaláltak. Rudolf Jókai Mórtól tanult meg magyarul, ugyanezért az összes hajóskifejezéseket tudta, amelyeket a régi Komáromban használtak. Igen, mint annyi korabeli magyar embernek, Rudolfnak is a mesemondásos Jókai volt a kedvenc írója, mert a trónusok árnyékában éppen úgy szeretik a regényes mondanivalókat, mint a falusi tollfosztókánál.
A sokszor költői lendülettel is gondolkozó sportférfi rövid színpadi szünet után így folytatta:
– Voltaképpen Jókainak kellene megírni Rudolf trónörökös regényét, de azt hiszem, az öreg főrend fél Ferenc Józseftől. Az öreg főrend ugyanis azt hiszi, hogy a bécsi Budapest, a képes Extrablatt, amelyet Ferenc József reggelenként olvasni szokott, lefordítaná regényét… A bécsi udvarnál, amint nekem ezt egy főhercegnő társalkodónője pletykázta, azt hiszik, hogy Jókait azért tette meg bárónak Ferenc József, mert Jókai tud valamely erdélyi aranybányáról, amelynek kulcsát elküldte Ferenc Józsefnek.
(Ah, mily boldog korszak soha vissza nem térő, bőségesen ásítozó délutánjaiból való e beszélgetés, midőn a lovacskák nem futkároznak, és a hiú Szemere a bécsi udvar frájláinak a mesemondásain töri a fejét, amely egyébként józan volt, mint megbízható segéd kezében a beretva.)44
Rudolf – akinek tiszteletére valaha annyi magyar gyermeket keresztelnek vala Rezsőnek – szeretett olyan magányosan és ismeretlenül járkálni Pesten, mint a napkeleti mesékben a fejedelmek. Ugyanezért nem kedvelte a magas katonai rangját jelentő egyenruhát sem, amint őt a korabeli olajnyomatok rendszerint ábrázolni szokták, amely ruházatnak láttára fogpiszkálót nyelnek a konstáblerek. „Civilben” járt az öreg Jókaihoz, akinek a barátsága révén bizonyos népszerűségre számított, mert hiszen az idő tájt Jókai Mór volt a legnépszerűbb ember Magyarországon, a gyermekek, a nők és az öregek elképzelésében.
És szakálla volt, mint keleten az uraknak. Kékszemű volt, mint ama nevezetes nőcsábítók élnek az emlékezetünkben, akik könnyedén legyintenek a szerelmükben hajtépő őrjöngésig megkínzott nők láttára. Volt valamely kacér mosolygás az arcán, mint ezt azoknál a férfiaknál látjuk, akik szerteszéjjel kóborolnak a világon, és minden idegen városban feleséget keresnek. Igen, megjelenésével valóban beleillett ama romantikus varrónők és masamódok elképzeléseibe, akikhez álmaikban ellátogat egy ismeretlen fiatalember, akit majd valójában akkor látnak viszont, amikor az esztergomi hercegprímás a fejükre helyezi a királyi koronát. Népmese volt, mint Kossuth Lajos vagy Sobri Jóska, mert hiszen a nép fantáziája nem szokott nagyobb különbségeket tenni azok között az érdekes alakok között, akikről érdemesnek véli megeregetni a mesemondások mézédes szálait. Asszonymese volt, amelyet fiatalkoromban elámulva, zsámolyra rögzítve hallgattam nálamnál idősebb előkelő hölgyek ajkáról, Bécsben és Budapesten, miközben még a mezítlábú szobalánynak sem volt szabad a szalon perzsaszőnyegén végigmenni, legfeljebb az a neufundlandi eb nyújtogatta vörös nyelvét az óra ketyegésére, amely órát akkoriban találtak ki az élelmes óramesterek. Igen, asszonyi mesemondás volt, mint egy kontynak ábrándos feltűzése az önfeledkezett karokkal. Mint egy bokánál feljebb csuszamlott szoknyának a megigazítása a simogatásra született tenyérrel; mint egy medalion, amelyet rejtetten, az ing vászna alatt viselnek a nők életük végéig, és utolsó kívánságuk az, hogy a medaliont velük együtt temessék a sírba… Asszonyábránd volt Rudolf… Zümmögő álombogár, amely a korabeli nők ágypárnáira szálldosott, és halkan altatgatva őket, majdnem olyan szép meséket talált ki mulattatásukra, mint amilyen szép mesék az ezeregyéjszakában foglaltatnak.45
Tehát Rudolf szeretett sétálni Pesten és Budán, lehetőleg olyanformán, hogy még a titkosrendőrök se találják meg nyomát.
Az akkori felfogás szerint nagy dolog volt az, ha egy királyfi éppen olyan gyalogszerrel megy vala végig a pesti aszfalton, mint más közönséges halandó. Nem ama nagycsontú, izmos, vállas, sőt hórihorgas Habsburgok közül való volt, akik katonai ruházatukban mindig a középkori harcosokat juttatták eszünkbe. Karcsú volt, s ugyanezért feminin mozdulatai is voltak, amelyeket inkább anyjától: a bálias, míderben alvó, szemérmetes Erzsébettől örökölt, mint atyjától, a marcona, zömök Ferenc Józseftől. Most, miután sorsa betellett: igen könnyű volna elmondani róla, hogy a külsejében regényesség volt; homlokán megjelöltetett, hogy boldogtalan szerelem miatt fog meghalni, mint annyi sokan a férfiak közül. Holott valójában csak egy unatkozó fiatalember volt, aki elcsapongott otthonából, még akkor is, amikor már annyit utazott a nagyvilágban, mint az angol trónörökösök szoktak. Abban a famíliában, amelyből ő származott: nem ritkák a kalandvágyó emberek, de szerelem miatt lírai érzelgősséggel szenvedni nem szoktak a Habsburgok. Nem volna csodálnivaló, ha ez előkelő úriember után verseket találtak volna… De érzékenységében nem ment tovább, mint az önfelejtkező utazásig, amelyet az öreg háziorvosok már akkor is nagyon ajánlgatnak gyógyszer gyanánt a módosabb fiatalembereknek. Jó volt az utazás a lidércnyomásos álmok, jó volt a boldogtalan szerelem ellen…
Némely magyar urak, akik különböző okokból haragot tartanak I. Ferenc Józseffel (így például a 48-i eseményeket követő hóhérolások és börtönök miatt is, valamint mindazok a magyar urak, akik ambíciójukat, hiúságukat nem tudták kielégíteni a gondosan mérlegelő I. F. J. alatt), nagy figyelemmel kísérték Rudolf trónörökös járását-kelését. Utóvégre I. F. J. – a közhiedelem szerint – nem él örökké; senki sem gondol arra, hogy ez a konok, makacs, az elhatározottságában szinte példátlan király majd rácáfol minden kártyavetésre, amelyet sorsáról kimódoltak, akkor is tovább él, mikor már aranyozott selyem koporsóját leeresztik vala a kapucinusok sírboltjában. Mindenkit túlél még holtaiban is a Habsburgok történetében. A magyar urak tehát, mint az már ama első Rudolf alatt is előfordult (aki a prágai várkastélyba bezárkózva nem állott szóba még Báthoryval sem, ellenben annál46 szívélyesebben látott minden bűvészt, kóklert, tudóst és csillagászt), a trónörökössel kezdenek szövetkezni, hogy politikai vagy egyéni céljaikat elérhessék… Mindenféle vadászatokat rendeznek a tiszteletére, amely vadászatokról még manapság is a legkülönbözőbb legendákat lehet hallani. Egy egész könyvet (Őszi utazás a vörös postakocsin címmel) írtam egyszer azokról a fantasztikus vadászatokról, rejtekkastélyokról, titkos mulatozásokról, amelyeken Rudolf trónörökös tiszteletére ropogós csárdást jártak az öreg medvevadászok, és a bálhoz öltözött hölgyek szó nélkül engedelmeskedtek az udvarmester felhívásának, aki a hölgyeket csak abban az esetben volt hajlandó a tánchoz beereszteni, ha előbb megfosztják vala magukat gondosan összeválogatott ruházatuktól. Legendák… A régi Magyarország szájról szájra járó történetei, amelyek vándorlásaikban elmentek a főúri szalonokból, az előkelő kaszinók társalgóiból a gólyafészkes falusi házakig. „A királyfi boldogtalan!” – mondják azok, akik szeretnek bekandikálni a függönyök mögé. „A királyfit mulattatni kell!” – mondják a rákpiros magyar urak, akik ebben a korban még azt hiszik, hogy a boldogság valamely összefüggésben van a nadrágszíjjal. „A királyfi javíthatatlan lump!” – mesélik azokban a körökben, amelyek szeretnek udvari összeköttetéseikre hivatkozni, dagadósabban, mint Pendennis őrnagyról valaha megírta a halhatatlan Th. londoni hírlapíró. És ugyanezekben a régi császárság korabeli bécsi szalonokban, ahol még üldögélnek olyan dámák is, akik a Reichstadti herceget, a Napóleon-fiókot is látták, beszélnek szívrendítő hangon egy történetet, amelyben I. Ferenc József is szerepel, míg az atyai szigortól szenvedett hős nem más, mint a harmincadik életévét is betöltött trónörökös. – Mi igaz, mi nem igaz e legendákból? Ki tudná azt ellenőrizni harminc-negyven esztendő múltával? Hogy milyen legendás alakká válott Rudolf királyfi, arra nézve csak annyit mondhatok, hogy a háború előtti években való utazgatásaimban Máramarosban, de Gömörben is híre volt egy-egy vadászkastélynak, hogy abban egy öregedő vadász lakik, aki feltűnően hasonlít Rudolf királyfihoz… Ó, boldog korszak, amikor a magyarok ráértek legendákat szövögetni kedvenceikről! És ebben a korszakban a legbölcsebbek, a legjózanabbak, az úgynevezett hidegvérűek összeráncolt homlokkal megállapítják, hogy Rudolfot a bécsi udvar „tette el az útból”, mert szerette a magyarokat… Mi még édesdeden szundikáltunk akkor nemzeti álmainkon, fontosságunkról, szükségességünkről, hatalmunkról a nagy47 Monarchiában, amikor még nem hangzott el valójában eleven koporsónk felett a végzetesen is intő, legrégibbnek mondott magyar nyelvtörténelmi emlék, a Halotti Beszéd: amelyet nem lehet manapság könnyek kísérete nélkül visszaidézni.
…Hát igen, a grófokon és hercegeken kívül az öreg Jókai is a barátja volt… Ennél az ismeretségnél kezdődhetne el szerelmünk e kiváló tegnapi ködlovag iránt, amikor egy esernyős, kalucsnis, testileg már fáradozó, borongó magyar író felé mutat érdeklődést ama fiatalember, akinek majdan vállaira a Kárpátok súlyával nehezednek a különböző országok koronái. Egy olyan férfiúhoz közeledett barátsággal, aki körülbelül egyidős volt királyi apjával, de szigor és fegyelem helyett az édes álomcsinálás volt a mestersége. Aki a szerelem mindenhatóságáról ékesebben tud dalolni apró, harisnyakötés szemeihez hasonló betűivel, mint akár a tenor, aki esténként a bécsi Operában hirdetné a különböző dalművek szerepeiben azt a romantikus életcélt, amelyet minden férfiembernek maga elé kell tűzni… És a mélyhangú nőknél is meggyőzőbben tudja megírni, hogy szerelmünkért akár az életünket is habozás nélkül eldobhatjuk, ha arra kerül a sor.
…Amint K. gróf (akit a szerencsés Szemere Miklós grófi elszegényedésében azért tartott „udvartartásában”, hogy a burgbeli pletykákat a bécsi „Sacher”-szállodába minden reggel pontosan elhozza) közlé velem: Vecsera Mária igen jelentéktelen hölgy lett volna, ha nincs valamely különös, mély hangja, amely a szíve fenekére száll a férfiúnak, hogy onnan többé semmiféle búvári beavatkozással, sőt fogorvosi operációval sem lehet kihalászni az igazgyöngy ritkaságú női hangot. Mély volt ez a hang, mint az elgondolkozás az élet céltalansága fölött, és mély volt, mint ama szomorúság, amely akkor lepi meg a férfiakat, amikor teli pohárral és szép nővel az ölükben üldögélnek a világ valamely részében. Mély volt a hang, mint az érzelem, amelyet birtokában tart még a haldokló is, amikor utolsó mozdulatával a fal felé fordul, hogy egy álomból és gondolatból való hídon átsétáljon a túlvilágra. Felejthetetlenül mély volt a bárónő hangja, hogy hallatára talán elkomolyodtak volna azok is, akiknek már nincs egyéb dolguk, mint az akasztófán bokázni a fütyörésző széllel… Míg Jókainknak vékony, falusi presbitériumra való, ádámcsutkás, de szelíd48 volt, amely csak egyetlenegyszer szerepelt a Magyarországon dörgedelmeskedő hangok között: az igaz, hogy akkor forradalmat csinált. Nos, hősünk I. Ferenc József fia, amikor ama igézetes, délszaki, kéklő ajkú és sűrűn fekete hajú és végzetesen szomorú tekintetű bárónő mesebeli harang módjára konduló hangját nem hallhatta: Pestre jött Jókaink szelíd, alattvalósiasan megalázkodott és az életkortól hol gyermekessé, hol bölccsé váló hangját hallani. Ama leánykánál (tizenhárom esztendős volt a bárónő ez időben) ritkán tapasztalható hang zendült meg a királyfi álmában, amikor a medvevadászatok már hosszadalmasra nyúlnak a kárpáti erdőségekben… Ez a hang érkezik el a huszárosan mulatozó magyar urak danáiba, amikor Rudolf látszólagosan a ragyás kolozsvári cigányok mondanivalóira figyel… Ez a hang buggyan fel az öreg cigányprímás harmadik húrjából, amikor az „Édesanyám is volt nékem…” hangzatú magyar dalt játssza… Ez a hang – egy bécsi belvárosi polgári lakásból, amely miben sem különbözik ama lakásoktól, ahol a Hauptmanns-Witwék és más tekintélyesebb hivatalnoközvegyek berendezkedni szoktak a maguk porcelánjaival, kövér ebeikkel és jóreggelt kívánó törülközőikkel –, ez a hang búgott át a művésznő rikoltásán, amikor a megduhajosodott magyar urak a francia pezsgővel megtöltött fürdőkádba nyomták, és a művésznő örökifjú ifjúságáért ittak kelyhekből, amíg a művésznő testéről le nem csurgott az a liternyi víz is, amellyel megbővült a fürdőkád tartalma – természetesen csak a legenda szerint. Ugyancsak ez a hang simogatta meg a fülét, amikor a magyar ifjak a Nemzeti Kaszinóban parázs verekedést rendeztek a tiszteletére, amikor is pezsgős butéliákkal mentek egymásnak, és a társaságban csak az okos Üchtritz báró volt józannak mondható. Ez a dallamos, szemérmetes és mégis szenvedélyes leányhang (amelyet már jó előre felvett jegyzőkönyvecskéjébe a bécsi fogadalmi templom karnagya) hívogatta vissza Rudolfot az úgynevezett császárvárosba, még Pestről is, ahol pedig a fiákeresek majdnem olyan jól hajtottak mint Bratfisch, ahol parókás Jókaink szelíd, alattvalói hűséggel térigette az irodalom felé a boldogtalan trónörököst. (Azt mondják, hogy az írók azért is boldog emberek, mert a boldogtalanságot „kiírják” magukból… Szeretném én azt az írót látni, aki engem betűivel meg tud vigasztalni.)49
Ellátogatott az öreg Jókaihoz, a Bajza utcába, hogy a hangját hallgassa, bár, ismétlem, ez a hang már akkor fáradozó, öreges volt, mint valami utolsó „Isten veled!” valamely távolodó kocsiról.
A szerkesztők ez idő tájt még alaposabban megbeszélték munkatársaikkal azokat a tennivalókat, amelyeknek elvégzésére őket fölkérték. A vezércikk írójának külön karosszéke volt a szerkesztő szobájában, midőn a szerkesztő végigtekint vala a nap eseményein, és lehetőleg arra akarja inspirálni öreg, megbízható munkatársát, hogy az események szívéhez nyúljon az ócska tollal. Jókai is szerkesztő volt – valaha. De bizonyára jót nevetnek vala rajta a Nemzet kiült nadrágos hírlapírói, ha eszébe jutna egyszer estefelé a Ferenciek terére elsétálni, és vezércikk témával meglepni munkatársait. Ó „a költőkirály” szájából is groteszkül hangzott volna, ha egyszer ő állít be hírlapirodába valamely elmondanivalóval, megírnivalóval, amelynek szavakba öntéséhez gyöngének ítélné a maga tollát. Nem hiszem, hogy szót fogadtak volna a Nemzet rókavörössé kopott munkatársai a főszerkesztőnek, ha az olyan kívánsággal jelenik meg, amely kívánság teljesítése végett az ország legkopottabb íróasztalainál kellett volna maradni Karikás uram „Kispipa”-beli asztala helyett. A legfiatalabb hírlapíró is egy fölényes kézmozdulattal intézi el vala a „költőkirály” és főszerkesztő óhajtását – de ilyesmi Jókainknak soha eszébe sem jutott. Nagyon jól tudta, hogy még székkel sem kínálnák a főszerkesztőt a cinikus reporterek, ha valamelyik este betoppanna annak a hírlapnak az irodájába, amely hírlap az ő főszerkesztői nevével jelent meg.
Ellenben annál inkább fölvette szerkesztői komolyságát, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben című folyóiratánál Rudolf, a trónörökös jelentkezett munkatársi minőségben.
Fesztyné, aki egy csomó irodalmi intimitással gazdagította az irodalmat, amely a holt Jókai Mór körül keletkezett: nem írja meg, hogy feltette volna szerkesztői pápaszemét a költő, amikor legszorgalmasabb munkatársa, a legboldogtalanabb királyfi, munka végett jelentkezett nála a Bajza utcai házban. A magyar trón várományosa gyakran jött gyalogszerrel, bejelentés nélkül, nyilván izgatódva ama gondolattól, hogy majd írás közben lepi meg a költőt, amikor apró kis betűivel az Aranyember csodálatos történetét írja. Hogyan tartja a fejét, miközben a mesemondás kiapadhatatlan forrása fölbuzog a házisapka alatt, a slafrokban vagy a papucsban, mert hiszen a tudósok50 még a mai napig sem tudják kisütni, hogy mely tájon lappang az írói fantázia! Hogyan mozog a keze az egyformára szabott, kvart alakú papirosok fölött, amelyeket a nyomdászok olyan áhítattal vesznek a kezükbe, mint azokat a ritka kéziratokat, amelyekből egyetlen ékezet vagy vessző sem veszett el az író szórakozottsága miatt; ellenben az első megtekintésre ki lehet számítani, hány betű foglaltatik egy sorban, és a betűk nem csalják meg a kéziszedőt. Amilyen furcsa ember volt a magyar trónus várományosa, kitelik tőle, hogy már arra is kíváncsi, hogy Jókaink valóban „fejből” írja azokat a csodálatos történeteket, amelyeknél mulattatóbbakat se azelőtt, se azután nem írt le magyar penna. Ki mondhatná meg, hogy mit gondol magában egy királyfi, amikor sötét vadász-zekében, számozatlan fiákeren vagy gyalogszerrel megjelenik a Bajza utcai ház előtt, amely házban talán ugyanakkor azért jár-kel egyik szobából a másikba egy öreg magyar író, hogy áfiumot találjon gondolataiban a könyvkiadók furfangossága ellen? Igaz, hogy Jókaink mindvégig megmaradt rendes éltű komáromi polgárnak (amilyen az apja is volt), sohasem hentergett ágyában tisztátalanul az elmúlt éj kísértetjárásai vagy borgőzei miatt, amint ezt a legjelesebb magyar írókról is feljegyzik e korszakban; nem vállalkozott kézitusára a számlája kiegyenlítését követelő fűszeressel; egyéb hitelezők sem emlegették a kirajlézumát a kapu előtt; sőt a kocsmából sem kellett őt hazahívatni a házmester iskoláslányával, midőn vendége érkezett… Mégis napjainkban alig volna elképzelhető egy királyfi látogatása minden bonyodalom nélkül valamely magyar költő lakásán, ahová a királyfi minden előzetes rendelkezés nélkül megérkeznék… Jókaink egyetlenegyszer sem panaszolta fel a királyfinak, hogy nyomasztó anyagi gondjai vannak, sőt talán virtuskodott polgári jólétével, gondtalanságával, úri nyugalmával, amint erről a szemérmetes költőről ez feltehető. Ám a legvalószínűbb, hogy ily egyéni, úgynevezett „privát” ügyek megbeszélésére nem is került a sor, amikor Rudolf, a trónörökös Jókai Mórnál az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben című füzetes-vállalat szerkesztőjénél munka végett jelentkezett. Bizonyára a végzet kiszámíthatatlan útjai okozták vala, hogy Jókaink sem tudja olyan íróvá nevelni a romantikus királyfit, aki este kislámpásos karikája alatt, vagy reggelenkint a , madarak álommagyarázó csevegései mellett „kiírná” magából mindazon fájdalmat, amelyet sorsa, élete, tennivalói céltalansága felett érez egy anyai érzékenységekkel született királyfi, aki keservében akkor51 érzi magát könnyedebben, amikor Bratfisch harmonikaszó mellett fiákeres nótákat énekelget neki olyan kocsmákban, amelyek jóval túlesnek a sorompókon.
Tehát még a legjobb magyar tollforgatónak sem sikerül vala íróvá nevelni a királyfit, bár eleinte úgy látszik, hogy az lesz a sorsa Rudolfnak is, hogy az éjjeli szerkesztő sorok kihúzásával megkurtítja írásművét, ha a nyomda hajnalfelé ezt kérelmezi. Nem lett író Rudolf; igaz, hogy király sem lett belőle, ama konok öregúr miatt, aki egy fertályórányi időszakra sem szűnt meg uralkodó lenni; regényhős lett belőle, akinek sorsát két-három nemzedék könnyezve olvassa. Az utolsó romantikus embernek lehetne őt mondani a Habsburgok famíliájában. Szívvel és testtel élt és meghalt egy női hangért, amely mélyebb volt, mint bárkié, akivel a Burg lépcsőin, termein összetalálkozhatott volna. Nem, még az udvari frájoknak sem volt olyan elgondolkoztató, egész életen át visszhangzó hangjuk, mint az egykori zárdanövendéknek, akit valószínűleg úgy takarítgatott a korosabb bárónő, mint a férjétől maradt csészéket, tányérokat, cukortartókat. Az OsztrákMagyar Monarchia Írásban és Képben című füzet írásánál a lelkesnek mutatkozó munkatárs elfelejti vala az öreg szerkesztő református hangját, megbeszélését, utasítását a közlemény megírásához. Jókaink fáradozó hangja nem tudja többé lelkesíteni az írót, akinek bizonyára a legjobb papirosokat és írótollakat szerzik be az inasok a bécsi papírkereskedésekben. És az íróasztalra ráhajolva mind közelebbről érzi a fülébe fuvamló mély női hangot; a végzet játszik, melegszik, kábít és eszméletet elcsalogat így azoktól az emberektől, akiket a maga lovagjainak kiszemel… A munkatárs egy napon megengedi magának azt a tréfát, hogy nem válaszol íziben az Osztrák–Magyar Monarchia szerkesztőjének a levelére; bizonyára alig olvashatók voltak azok a betűk, amelyeket e napon papirosra vet I. Ferenc Józsefhez címezve. Mayerlingbe fiákerozik, és a sokat emlegetett hölgyet elhallgattatja egy revolverlövéssel, hogy soha többé senki se hallhassa azt az oratóriumot, amely az ilyen mély női hangokból áradozik. A következő lövést magának szánta, mint érzelmes ifjúhoz, Jókai romantikus munkatársához illett. Az öreg Shakespeare, akit az egész világ szakértőnek ismer a királyok, királyfiak viselt dolgainak a megírásában: ugyancsak kihagyta királydrámáiból az ilyen királyfihoz nem méltó életbefejezést.
1925

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages