Jósa Andris doktor, a honfoglaló magyarok atyafia
Jósa Andris doktor, a honfoglaló magyarok atyafia
Hogy is állnánk mostanában Magyarországon a gyűjtőkkel? Él még valahol az a szeretetre méltó öregúr, aki egy-egy nevezetesebb sétapálca kedvéért száz mérföldnyire is elzónázott, és nem nyugodott, amíg azokat a sétapálcákat, amelyekkel a régi nagy magyarok társalogtak öregségükre, birtokába nem vette? Volt pálcája Kossuthnak, Deáknak, Eötvös Józsefnek, Görgeynek, a visegrádi remetének, Erzsébet királynénak… néha nem is egy, hanem több. Ilyenformán lehetséges, hogy a sánta Damjanichnak, a vértanúnak, többféle mankóját is mutogatják manapság a botgyűjteményekben. Bem apónak pláne annyi sétapálcát tulajdonítanak, mintha a hadvezér egész életében nem tett volna egyebet, mint sétapálcát vásárolt volna.
Jósa Andris, aki ma megjelenget előttem, olyan kellemetes hűsen, mint a régi háziorvosok érkeznek vala a lázbeteg ágyához, mindig karcosan, vidáman, fölényesen, mint azok a régi bölcs emberek, akik mindent tudtak az életről és a halálról, művészies hóbortossággal, ahogyan csak a kivételes embereknek szabad megmutatkozni a külvilág előtt, kalapot félrecsapni, amely kalapviseletet még némelyek betyárosnak mondanak, ropogósan még késő öregségére is, mintha mindig táncba készülődne: – nem sétapálcákat gyűjtött, hanem valamely sokkal okosabb dolgot, amelyek korának mindenféle gyűjtői között emlékezetessé tette a nevét. Honfoglalási emlékeket gyűjtött, és ebből olyan múzeumot rendezett be, amelynek megtekintésére irigykedve jöttek el messzi földről a tudósok. Szabolcs megyei múzeumnak neveztetik ez a ritka gyűjtemény, ősi hangzatok ébrednek fel bennünk, amikor kapuján belépünk.272
Valami rosszmájú ember egyszer azt találta ki, hogy a honfoglaló magyarok voltaképpen csak rövid ideig tartózkodtak a Nyírségben, mert dolguk gazdagabb tájak, az Alföld szíve felé vezette volna őket. Itt éppen csak azok maradtak, akik a közeli hegyaljai borok élvezete miatt nem tudtak lóra ülni, hogy tovább vonuljanak a sereggel. Utóvégre ez se volna olyan nagy szégyen a hegyaljai borokra nézvést, de valahogy mégiscsak úgy lesz, hogy igaz annak a sátoraljának az itteni megtelepedése. Jósa Andris legalább is ezt bizonyítgatta egész életében: fanatikusan, Liszt Ferenc-frizurában, tudós heveskedéssel, hatfontos szavak után kapkodva, mint mindazok, akik nem születtek a szónoki pályára.
Hát valójában nem is született szónoknak, de még csak úgynevezett rendes embernek sem, hanem amolyan úri betyárnak, amilyenből mindenfelé bőven termett Magyarországon az elnyomott szabadságharc után. Ezek a fiatal gavallérok lehetőleg árvalányhajas kalapot viseltek, mint Viola a színdarabban. Fokost, karikást hordtak a kezükben, mert a többi fegyvereket a „német” elkobozta; nótáik voltak, amelyeket csak titokban lehetett énekelni; érzelmeik, amelyekről suttogva, sötétben lehetett beszélni… S ugyanakkor a vértestisztek bálat rendeztek a debreceni „Arany Biká”-ban, amely bálra éjfélkor betoppant a hírhedt nyírségi úrfi, Jósa Andris, és karikásával szétcsap a táncos katonatisztek között. Az udvaron egy jó ló, sűrű az éjszaka, a stikli után a vakmerő gyerek eltűnik az országból. Ez a meggondolatlan, de jól sikerült kaland okozta azt, hogy Jósa Andris külföldi bolyongásaiban kitanulta az orvosságot, egyetemeket, könyvtárakat, múzeumokat látogatott, s mire az idők csendesednek itthon, kivirágzik az alkotmány fája: az egykori pajkos komoly tudósként tér vissza a szülőföldjére, a búskomoly Nyírségbe. Az agarak ugyan még mindig ott ásítoznak az ambitusokon, de az agarászbál előtt a jó gazdaemberek már Poroszországból hozatnak földet, mert a kertészkönyv szerint ebben fejlődik legszebbé a krizanténum, amellyel majd a késő őszidőben az agarászbál hölgyeit meg lehet lepni.
Gencsy Berti már hiába hívogatja Andrisunkat a kupáért való versenyekbe, sőt már nélküle folynak le a jámborabb mulatságok is, amilyen például a cigányok mezítelenül való megméretése a piacokon, követválasztáskor az ellenpárti szavazóknak a nagykállói tébolydába273 való bezáratása, a nádasok felégetése, ahonnan eszük nélkül menekülnek a farkasok stb., stb. – amely dologból aligha vonhatta ki magát valamirevaló úriember. Andrisunk csodák csodájára többé nem ült lóra, amikor elfoglalta a megyei főorvosságot, legfeljebb Benczi Gyulával, a híres prímással muzsikáltatott magának szép hallgató nótákat, amíg a sóstói tölgyek alá nem érnek vala a nyíregyházi tornyok reggeli hangjai. Azt lehetne mondani, hogy nagy változáson ment át külföldi emigrációjában. Nem akart többé híres lenni duhaj mulatozásoknál, megelégedett azzal, hogy mind messzibb vidéken kezdik emlegetni a nevét, mint csodatévő orvosét. Télen is nyitott kiskabátban pattan fel a kétkerekű taligára, ha nagybeteghez hívják – talán csak annyi maradt meg a pajkos úrfiból, hogy nem törődött a maga egészségével.
Az ilyen férfiú – akit a régi Szabolcs megyei szalonokban legalábbis excentrikusnak mondanak – mindenféle meglepetésre hajlamos. Ilyenformán ébred fel benne a gyűjtési szenvedély, mert ő is előfizetője a történelmi tudományos közlönyöknek, könyveknek és mindenféle kiadványoknak, mint annyi úriember Magyarországon. Igaz, hogy voltak már őelőtte is gyűjtők Szabolcsban, de azok megelégednek a pipatórium bővítésével, régi pénzek, érmek gyűjtésével, sőt különféle kalapokkal, sapkákkal, fejvédőkkel, amelyeket szokás volt vásárolni minden városbeli beruccanáskor. (Ismertem egy úriembert, akinek ötven kalapja volt, amennyi tán Rothschildnak sem.) Jósa András a honfoglalás korabeli régiségek gyűjtését tűzte ki szenvedélyének. De hát nem is lehetett ez másként abban a vármegyében, ahol messze hallhatóan vertek a magyar történelmi múlt órái, arcokkal, emberekkel találkozhattunk lépten-nyomon, amely látványok akkor merültek fel képzeletünkben, amikor a história könyveiben lapozgattunk, még a szél is valamely ősi hangzatokon fújdogál ezen a tájon, a legkisebb falu is régebbről való ezen a vidéken, mint akármelyik vénségére büszke német város. Voltak (vagy tán még ma is vannak) ezen a tájon olyan nevű községek, amelyek már a nevükkel is a vezérek korát vonják emlékezetünk kárpitjára. És talán maga a falu sem sokat változott néhány száz esztendő óta.274
A hajdani kincsásó nem rohan vala olyan fanatizmussal a lidércfény után, mint Jósa András, felejtett mindent, amikor hírét vette, hogy itt-ott valami megcsikordult a föld mélyében az ekevas vagy az ásó alatt. A Tisza menti nádasok, amelyeket a Nyírvíz-szabályozó inzsellérek megjelenése előtt ezeresztendőseknek is mondanak, mindenféle rejtelmekkel voltak telve.
Hát ezekben a nádasokban szeretett bujkálni Jósa András, amikor a történelmi könyveiből kiszámítgatta, hogy itt-amott azon a szigetecskén, földnyelveken valaha ősmagyarok is meghúzódhattak. Nem volt ugyan annyira fanatikus ember, hogy Attila sírját akarta volna megtalálni a Tiszában, mint századéveken át a tudósok. Csak éppen a honfoglalás korabeli tárgyakat akarta napvilágra hozni, amikor itt vagy amott ásatni kezdett az ember nem járta tiszai szigetekben. A hatszáz holdas Kocoba-nádast Nagyhalászban talán éppen az ő kedvéért gyújtották fel a Kállayak. Sajnos, huszonhárom farkason kívül mi sem találtatott a nádasban. Ezeknek a toportyánoknak Jósa András nem sok hasznát vehette. A vadászat örömei már nem érdekelték.
De voltak itt dombok is, amelyek már messziről gyanúsaknak látszottak Andrisunk előtt.
Vajon mi lehet gyanús egy ilyen árva nyírségi dombon, amely látszólag magába merülten, siketen, vakon, elhagyottan barátkozik feltámadó, soha vissza nem térő szelekkel, elvándorolgató őszi ködökkel? A régi csendbiztos annyit tud felőle, hogy Sárga Miska vagy Piros Pista innen lesegette a vásáros szekereket a kalapja karimája alól. Az ördögszekér szárnyán menekedő vándorcigányok az ilyen dombtetőkön szokták elhelyezni különböző jeleiket, tarkabarka rongydarabjaikat, szalmából font kis bábuikat, amelyekkel hozzáértő társaikkal tudatják útjuk irányát. A dombtetőn áll meg a csősz, és hosszant ásít az őszbe, miután ideje letelt. Itt gondolkozik valamely eltévedt vadkörtefa alatt a vándorlegény arról, vajon érdemes-e útját folytatni? Nincs, valóban nincs semmi érdekes látványosság az efféle nyírségi dombon, buckán, halmon, ahogyan különböző okokból nevezi az idevalósi nép a földemelkedéseket.
De Jósa András tudta, hogy a dombon valaha, talán éppen ezer esztendő előtt vezéri kopjának kellett állania. Messzilátó ázsiai harcosok275 kémlelték vala innen a vidéket, napbanéző szemű öregek mentek fel a dombra, mielőtt szemüket örökre lehunyták volna. És a domb hasába jó mélyen beásták sírjukat, ahonnan sem a mindenfelé szaglászódó kóbor kutyák, sem pedig az útjaiban alig kifürkészhető rókák nem kaparhatják ki.
És Jósa András ásatott a dombokban, hogy milyen eredménnyel, azt a ritka megyei múzeum bizonyítja. Ezeresztendős föld mozdult meg az ásó helyén, ezeréves kardok nyúlnak ki a föld alól, mintha azt álmodták volna, hogy megint szükség van reájuk, ezer év előtti nyilak készülnek repülésre, mintha megint felvenni akarnák a versenyt a tatárok hosszú nyilaival, sarkantyúk tompa földhangot adnak, mintha sírásók lábán volnának, sisakok jönnek napvilágra, amelyek hiába keresnek maguknak megfelelő nagyságú fejet, kösöntyűk, karperecek, asszonyi holmik beszélnek arról, hogy ősanyáink se vetették meg a női hiábavalóságokat. Mintha elmúlt címerpajzsok konganának össze a föld mélyében, amikor egy-egy honfoglalás korabeli sír felnyílik a kutató előtt. Valamerről egy koponya gurul elő, amely azonban nem vezeti félre a tudóst üres vigyorgásával. Sokkal későbben került ide, semhogy szóba lehetne vele állani. Itt a kutatásnál csak az ezer esztendős emberek és dolgok számítanak valamit, mint ama Albrecht főherceg Kállayja, aki a Nyírben utazgató tábornagy kérdésére, hogy mióta is tartózkodnak e tájon (mint a beamterek szoktak abban az időben „tartózkodni”), csendesen így válaszolt: „Ezer éve, fenség”. – Hát igen, ezek az ezer esztendő előtti sírlakók érdeklik egyedül Andris urunkat, jövevénynek, lenge vándorlegénynek, idekeveredett ültetvényesnek számít itt mindenki, aki ezer esztendő után jött erre a tájra. Megfogdossa az ásó nyelét, amikor valami csörren a föld alatt, mint akár a nyolcvankét esztendős Gencsy Bertinek, agarászok vezérének a lábán csörren a sarkantyú, amikor ez dévajkodva elvágtat a síkságon az ezeréves holtemberek után kutató Jósa András mellett.
– Volt-e agaruk az öregeknek? – kérdezi futtában a régi gavallér az ásónyélre támaszkodó tudóst.
Nem, erre a kérdésre még Jósa András se tudott felelni.276
No aztán keletkeztek a vármegyében mindenféle mesemondások arról, hogyan tréfálták meg a lelkes tudóst egy-egy mihaszna serpenyővel vagy ócska tengelyszeggel, mert ezen a vidéken nagyon tisztelik vala a tudományt, de ebéd után, a jó emésztés kedvéért nevetni is szeretnek a magyarok. Volt, ahogy volt, Jósa András éppen olyan nagy kort ért, mintha egész életében csak lóhátról nézte volna a világot, nagy értékű gyűjtemény maradt utána, amelyet a vármegyének hagyományozott. Jellemző erre a magyar tartományra, Szabolcsra, amely külön kis ország az országban, hogy Jósa András megyei főorvos példáján felbuzdult a nyíregyházi városi tisztiorvos is, Saáry Sándor, aki ugyancsak nagy értékű gyűjteményre tett szert a honfoglalás korából, amelyet majd a paritás kedvéért Nyíregyházának fog ajándékozni a nemes vetélykedésben.
1926277
