Kállay Andris

Teljes szövegű keresés

Kállay Andris
Nem bizonyos, hogy éppen ezzel a Kállayval esett meg, de megtörténhetett volna vele is, mert éppen arravaló ember volt, aki világéletében nem tartotta lakat alatt a száját, ha valamely belső indulat hevítette. A hagyományok szerint, amelyek Szabolcs vármegyében talán az örökkévalóságig ott lesznek a sarokba állított banderiális zászlók, a fogasokra akasztott rezes kardok, a fénykorukról hiába álmodozó rozsdás fokosok, a zsírozás hiányában megsoványodott agarászostorok társaságában: a hagyományok szerint az én keresztapám, Kállay Andris lett volna az a büszke hazafi, aki a hatvanhetediki kiegyezés után az országban körutat tevő Albrecht főhercegnek, aki még a haderő legfőbb parancsnoka volt, különös választ adott, mikor a főherceg kíséretével a régi tokaji fahídon átkelt a Tiszán, és szabolcsi földre tette a lábát.
– Mióta lakik itt? – kérdezte a pápaszemes tábornagy a szabolcsi hídfőnél megjelent urak mindegyikét. Nem volt ez rossz kérdés, mert a feleletből meg lehetett tudni, hogy őslakóval vagy pedig Bach-huszárral van-e dolga a főhercegnek.
Most ama bizonyos Kállayhoz fordult Albrecht főherceg (akit Rákosi Jenő mindig Albrektnek írt), amely Kállaynak kénytelenségből ugyancsak ott kellett lenni a fogadtatásnál. A fináncok adóba hajtották volna be rajta távolmaradása stráfját.
– Mióta lakik itt?
– Ezer éve, fenség! – hangzott a válasz.
Ne nyúljunk a legendákhoz matematikai alapon, mert az évszámok, a dátumok, a mindenféle számítgatások gyakran megdöntik a legszebben megkomponált legendákat is. Annyi bizonyos, hogy Kállay Andris is mondhatta volna ezeket a szavakat, mert ő volt talán297 utolsója annak a tizenkilencedik századbeli magyar férfinemzedéknek, aki valóban álmatlan éjszakákat töltött hazája sorsáért, mint ezt a költők a Széchenyiekről, Kossuthokról megírták. Ő még abból a korszakból jött, amikor ideálok lebegtek a magyar urak előtt, mint valami mindenható szellemek, amelyek lépteiket, cselekedeteiket, mondanivalóikat egy egész életen át, egészen a végrendelkezés tollba-mondásáig irányították. Ez a minden magyar úriemberben rejtőző ideál, amely néha erősebb volt a vallásnál is, amelyben megkereszteltettek, okozta azt, hogy a 19. század ösvényei, amelyek Magyarországon vezettek, olyan egyenesek és biztosak voltak, mint a megbízható, célhoz vezető gyalogösvények. Lehet, hogy a gyalogösvény végén néha a bús magány, az elhagyatottság, a honi számkivetés házikója állott. Lehet, hogy dicsőség és elismerés várt a maga kis ösvényén baktatóra, amikor ideáljai, eszméi, meggyőződései egy élet elmúltával megvalósultak. Én úgy nézegetek vissza a gyönyörű 19. századba, hogy akkoriban még a szenvedések árán is megőrizték ideáljaikat a magyarok, tűzön, vízen, Tisza Kálmánon keresztül. Voltak magyar úriemberek, akik Széchenyi István gróf röpíveit lapozgatták még ötven esztendő múltán is, miután a döblingi remete még mindig legendázó okozatokból önkezűleg vetett véget éltének. Széchenyi István magyar szent lett, akinek kőnyomatú arcképeit a ház legszebb szobájában őrizték, miután ama Bach-korszakbeli „vexir-bildek” már kimentek a divatból, amelyek közepén a fiatal Ferenc Józsefet mutatták, de balról nézve látni lehetett a képen Kossuth Lajos örökké szívszorongató alakját, míg jobb oldalról Széchenyi méla arca kelt felejthetetlen érzelmeket a nézőben. Vagy beszéljünk azokról a régi magyar urakról, akik mellőztetésén, fináncüldözésen, magukra kényszerített keserűségen át lépkedtek tova a kiválasztott ösvényen, és Kossuth Lajos könyveit, az Irataim az emigrációból címmel nemcsak házi szentségként őrizték könyvszekrényükben, hanem nehéz óráikban búskomolyan lapozgattak is azokban, mint akár a szent bibliában. Azt mondják, hogy a 19. század a maga berendezkedéseivel alkalmatos volt arra, hogy az emberek eszmei életet folytassanak. A szürke mindennapok ugyan akkor is gondterhesek voltak, de a lelkek még jobban tudtak repülni Magyarországon, mint napjainkban. Elfáradt volna a magyar lélek? Én most csak annyit ragadok ki e korból, hogy még olyan eszményi férfiak is akadtak, akik például olyan elérhetetlen célokon gondolkoztak a Tisza Kálmán által szerkesztett új magyar298 kalendáriom napjaiban (amikor nem volt a magyarnak csak hétköznapja, mert Tisza mindent elvégzett helyette), akik olyan fantasztikus terveken törték a fejüket, hogyan lehetne a nemzeti indexre tett Görgey Artúrt rehabilitálni? Így többek között a fentebb említett Kállay Andris is, aki Szabolcsban, ahol még sehogy sem akarták, évtizedek múlva sem, elfelejteni azt az életmódot, amelyet a szabadságharc letörése után kényszerítettek ránk, a zsandárt kijátszó vadászatokat, a meghívott urakkal tartott agarászatokat, a messziségbe nyúló névnapokat, ahová valóban nem tehette be lábát más, mint akinek szívbeli mondanivalója volt a házigazdához: Szabolcsban, ahol a falusi uraságok még mindig fokost tettek a homokfutó szénájába a nyolcvanas években is, ha megyei gyűlés vagy egyéb tanácskozás miatt elhagyták otthonukat, ahol politikai hitvallásuk miatt halálukig megbélyegezték az embereket, akiknek aztán nem volt más tennivalójuk, mint az utcán a házak fala mellett lapulva járni, míg a másik politikai hitvallás vallója háromemberes léptekkel mérte az utca közepét: mondom, éppen Szabolcsban törte a fejét ez a bizonyos Kállay Andris azon, hogyan lehetne a haladás, a fejlődés, az új emberi élet magaslatai felé kormányozni a vármegyéjét, holott itt az új ideálokról (Széchenyi és Kossuth ideáljai után) legfeljebb Jókai „hóbortos regényeiben” olvastak a női családtagok.
– A magyar nemességet szeretni kell! – mondogatta ez a sasorrú, kerecsen-szakállas, fejedelmi fejtartású, sólyomtekintetű, magyarosan középtermetű úriember, aki olyan sokáig volt főispánja Szabolcs vármegyének, hogy a messzi időből úgy tűnik fel, mintha örökké ő lett volna a szabolcsi főispán.
– A magyar nemességet pártolni kell! – emlegette a szabolcsi főispán, mert abban az időben még az volt a szokás, hogy a közélet vezető pozícióba jutott férfiai egy egész emberöltőre való programot mondtak néhány szóval, lehetőleg röviden, hogy mindenki megérthesse. (Amint Szemere Miklósnak is az volt a legszerencsésebb szónoklata, amelyet pohárköszöntő formájában mondott el a Széchenyi-lakomán: „Nem boldog a magyar!” – amiből aztán szállóige lett.)
– A magyar nemességnek vissza kell adni a régi helyét a társadalomban! – folytatta Kállay Andris, és ezekre a szavakra bizony felfigyeltek mindenfelé a tiszántúli földrészeken még az olyan magyar299 úriemberek is, akik fogadalmuk révén (voltak ilyenek!) évtizedekig nem tették ki a lábukat a portájukról. A világ becstelen, a világ komisz, mi keresnivalójuk volna benne?
Voltaképpen már Tisza Kálmán kezdte azt az akciót, a történelmi nemesség átmentését a 19. század álomlátásaiból, lázas látományaiból, a halál kísértetének kopogtatásaiból, padláson és pincében: Tisza Kálmán kezdte, hogy elő kell csalogatni azokat az embereket odvaikból, papirossal beragasztott ablakaik megöl, avas bundáik-, szalmazsákjairól és vállvonogatta érdektelenségükből, amikor a téglási Dégenfeld kastélyban, a generális sógoránál nyári kerti séta alkalmával felmerült az Országos Kaszinó eszméje, amelyet éppen az ország legfőbb lovagi és becsületügyi hivatala, a Nemzeti Kaszinó ellen vettek tervbe. Ne csak lovagi kúriájuk legyen a magyar úriembereknek ott a Szép utca és a Hatvani utca sarkán, ahol fekete vagy fehér golyókat dobáltak valamely ócska cilinderkalapba, hogy a jelölt érdemes-e arra, hogy a „Korona” kávéházból betehesse a lábát ama kocsibejárat alá, ahol az ország legpirosabb és legcsinosabb huszárja vette el az esernyőket és kalapokat: de legyen Táblájuk is, ahol az élet hétköznapi súrlódásai, kegyetlen kelletlenségei elől menekvést lelhet az úriember a magához való társaságban.
– A magyar nemességet meg kell menteni! – hangzott el Tégláson, a grófi kastély kertjében az a szó, amely aztán a bagolyképű Tisza Kálmán akaratából megnyitotta a minisztériumok, állami hivatalok, még a fináncok hivatali ajtóit is a leszegényedett magyar nemesség előtt. A papi szemináriumoktól, a vámok közigazgatásaitól, a független vasúttól és a magánvállalkozásoktól eltekintve, Tisza Kálmán szavai körülbelül minden ajtót megnyitottak az új nemzedék előtt, amely atyáik „bűnéért”, a nemesség eldobásáért vezekelni kezdett. A vármegye, amely e mentési lángolás idején természetszerűleg elöl haladt a régi Magyarország hajótöröttjeinek a megmentésében, még az útmesteri álláshoz is nemesi eredetet kívánt. Nem is bocsátották meg Grünwald Bélának a könyvét, aki a Régi Magyarország után megírta az Új Magyarország történetét. Futamodva ment Párizsba az elme, amely már akkor is történelmi reflektorok fényességénél nézte maga körül azokat az eseményeket, amelyek csak félig történtek meg.300
Kállay Andris, akire Szabolcs vármegye felébresztését bízta Tisza Kálmán, ama tétlen, általunatkozott és kézlegyintéssel elintézett évtizedek után, amelyeknek a nyomait én még láttam (Dugálicsot, a dúsgazdag Tisza melléki örmény uzsorást, aki az egykedvű szabolcsi nemesség álomba merült, műveletlen földjeit szerezte meg olcsó pénzen, amíg aztán rablógyilkosok támadtak rá: a „vörös Bürgert”, aki egy talyigával és egy lóval jött át a Tiszán, de századévenkint egyszer ismétlődő szorgalmával és furfangjával, mint a vármegye leggazdagabb embere halt meg: Ónodi Gézát, a tiszaeszlári per megindítójának őszi falevél-színű kopott kabátjában: az öreg Mezőssy Lászlót, a leghíresebb hegyaljai bortermelő őszpiros arculatát, aki nyomban beszüntette a tokaji borosflaskók előszedegetését a százgalléros köpönyegéből, amint politikára fordult az asztaltársak beszélgetése), Kállay Andris valóban talpra állította a megyét, amely úgy beleszokott a szabadságharc után következő idők csendes szundikálásaiba, hogy nem volt kedve felkelni a kályha mellől, még ha abban a kerítés darabjaival tüzeltek is.
– A nemességnek kell újra megépíteni Magyarországot! – harsogta éles, a honfoglaláskora-beli sípok hangjára emlékeztető hangjával a megyei gyűléseken. Mintha külön-külön szólott volna ez a hang minden bizottsági taghoz, aki meghozta a nagy áldozatot, hogy falusi magányát odahagyta a megyei gyűlés meghívója kedvéért, de a korai felkelés miatt inkább a szép Rózsakertiné fogadójában szeretné már magát frissítgetni, mint itt a főispán süvítéseit hallgatni.
– A magyar nemességnek, aki második Mohácsát lelte Világosnál: meg kell mutatni, hogy még nem tunyult el, hogy még van gondolat az eszméjében, állni tudó erő a derekában. A Széchenyiek, Deákok szelleme (Kossuthot nem emlegette az öregúr) itt jár közöttünk, csak mi nem értjük már meg őket. Most kap új dohánybeváltó központot Nyíregyháza. Mire nézik az urak a napot? Mért nem pályáznak?
Valóban így beszélt a régi főispán, aki a halálos dermedtségben, őszinte közönyben és csendes megvetésben leledző vármegyét ilyenformán ébresztgette az állami elhelyezkedések iránt? Valójában kezébe vette-e a szabadságharcban mindenéről lemondott magyar nemességnek az új idők szerint való irányítását? Ez a történelem más lapjára tartozik.
Annyi bizonyos csak, hogy Kállay Andris maga is jó példával szolgált a kuruckodó szabolcsi uraknak. Családjában egy András-napi301 vacsorán a legidősebb fia, aki lehetett amolyan húszéves forma, a diskurzus folyamán tiszteletlenül nyilatkozott Tisza Kálmánról, az ország vezéréről. Idősb Kállay nem bocsátotta meg fia baklövését. Parancsolatot adott ki, hogy a fiatalembert láncolják cselédei a ház előtti ákácfához, ahol majd eltöltendi büntetésképpen megjegyzéséért a hűs novemberi éjszakát.
1926302

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages