M. kir. államfogoly úr Vácott
M. kir. államfogoly úr Vácott
És még azonkívül mi a kívánsága uraságodnak? – kérdezte Balkay uram, aki jódarab ideig a váci állami fegyintézet igazgatója volt, és minden pénteken meglátogatta a gondjaira bízott m. kir. államfogoly urakat is.
– Misére szeretnék menni vasárnap! – felelte kivétel nélkül minden m. kir. államfogoly úr, aki már egy-két hetet eltöltött abban a földszintes épületben, amely kőhajításnyira esett az igazi fegyintézethez.
– Kérése teljesíttetik! – mondta az igazgató.
Ki volt a m. kir. államfogoly?
Hívták őt Krakinak – Krakovicsnak –, amint a régi pesti nyelvjárás szerette becézgetve kifejezni a legfurcsább fogalmakat is. Általában a közhiedelem szerint mindenki többé-kevésbé krakéler, aki darab ideig a váci „Kúria”-vendégfogadóból hozatta a kosztját. Pedig hát néha kénytelenségből is meg kellett kóstolni azt a kosztot, amely nem is volt a legrosszabbnak mondható Magyarországon. Különösen párbajok miatt kellett bizonyos időre kosztot cserélni a gavallérnak, amely párbajokról már a régi bírák is kimondták, hogy társadalmi kényszer, de azért mégis megbüntették érte a viadort. (Csak a háborút megelőző évtizedben enyhültek meg a királyi ügyészek, szabadosabb lett minden az országban, a politikában, a kultúrában és így a lovagiasságban is. Valamiképpen visszaéltünk azzal, hogy öreg királyunk nem enged a liberalizmus ellen véteni.)
A m. kir. államfogoly nagy úr volt Vácott. Tréfán kívül el lehet mondani, hogy napjainkban sok sorsüldözött ember cserélne szívesen a régi államfogoly életmódjával. Külön szobája volt, mint valami fogadóban, és puccerje volt, mint egy katonatisztnek. A szoba földszintes318 volt, és vége folyosóra nyílott, a folyosóról kertbe lehetett menni, amely nyaranta virágágyaktól volt színes, míg télidőben hóembert építettek benne azok a régi tömlöctöltelékek, akik a szomszédos fegyházból az államfoglyok kiszolgálására voltak rendelve. Az úgynevezett cella ajtaja reggel hét órától este hét óráig nyitva volt, az államfogoly elsétálhatott a folyosó végén lévő úgynevezett társalkodó szobába, ahol fogadhatta látogatóit abban az órában, amely a pesti vonattal érkezetteknek a visszautazás miatt a legkényelmesebb volt. Az államfoglyot meglátogathatták cellájában szomszédai – nem kellett a falba lyukat ásni, mint If várában Monte Christónak –, kártyázgathattak, vitatkozhattak, tanulgathattak. Különösen az idegen nyelveket, amelyeknek tanulásánál üdvösebb, ha többen vannak a tanítók. Néha egy-egy hosszabb időre elítélt államfogoly – aki egy felhevült Redoute-éjszakának vagy egy cigányos vacsorának köszönhette a párbaját és büntetését – egy egész idegen nyelv új birtokosaként tért vissza a polgári életbe. De ha nem is hozott mindjárt ilyen nagy kincset magával, hozott olvasmányemlékeket, amelyekre soha nem tett volna szert, ha idekint marad a szabadságos életben. Rengeteg könyvet lehetett olvasni a régi államfogházban, különösen télidőben, amikor az öreg, emeritált rabok (akik már szabadon jártak az államfogház és a nagy fegyház között elterülő utcácskában) nagy kötegekben hordták a „cellák” fűtéséhez szükséges fát, a „Kúriá”-hoz címzett vendéglőből a háziszolga mind sűrűbben hozott kolbászos babot az ételes kosarában. Könyvtárnyi könyvet, amelynek olvasásához egyébként sohasem juthatott volna az ember, mert Balkay igazgató úr már akkor se nagyon hasonlított a Denevér operettbéli kollégájához, kezdett életunt lenni, rab a rabok között, és nem nagyon cenzúrázta a könyveket, legfeljebb az államfoglyok leveleire írta fel a maga zsíróját… (Néhány év múlva valóban agyonlőtte magát.) Így tehát az államfogolynak a földszintes épületből mégsem lehetett intézkedni újabb párbajok iránt.
A nyugodalmas, tétlen, biztonságos életben, amely Vácott I. Ferenc József idejében a m. kir. államfogházban dívott (mint mondani szokták: komótosabban ülhetett az ember, mint az édesanyja ölében), az új „vendégek” megérkezése keltett mindig izgalmat. A vendéget itt319 úgy várták, mint a vidéki fogadókban lesték hajdanán a postakocsi megérkezését.
Voltak elsőosztályú „vendégek”, akiknek tiszteletére a fogházőrmester az ünneplő kabátját vette fel, amikor átment értük a fegyházi irodába, ahol az államfogolynak megérkezésekor jelentkezni kellett. Országosan ismert nevű előkelő urak, akiknek érkezéséről előre tudtunk, párbajaik a krónikákba voltak feljegyezve, és börtönbüntetésük miatt nem fogják őket kigolyózni sem a Nemzeti, sem a Dzsentri Kaszinóból, mert hiszen bűncselekményüket éppen ezeknek a kaszinóknak beleegyezésével követték el. Mindenki izgatott volt a legutolsó fegyőrig, amikor egy-egy Károlyi Pista, Rohonczy Gida hozta vagy küldte a maga útipoggyászát, hogy egy-két napos büntetését leülje. A puccerek újra tömték a nagyszerű szalmazsákokat, meszeltek, súroltak, a „Kúria”-fogadónak az étlapja változatosabb lett, hangadó úriember érkezett a fogházba.
És éppen ezek az úgynevezett első osztályú vendégek tartották meg leginkább az államfogház ceremóniáit, sőt talán ők diktálták itt a divatszabályokat is. Rohonczy Gida cilinderkalapot ugyan nem tett a fejére, de mindenesetre fekete, szárnyas kabátot öltött, amikor az államfogház üveges folyosóján „celláról cellára” végigment, hogy fogolytársainak társadalmi illem szerint bemutatkozzon. Mindegy volt, hogy Várkonyinak hívják-e a foglyot a szomszédban (akit ama földosztási tervezete miatt két esztendőre megtettek váci uraságnak), vagy pedig Weltner Jakabnak, a szocialistának. Az első osztályú vendégek mindenütt bemutatkoztak, mert hiszen darab ideig közös sorsot kellett vállalni. Persze, még nagyobb volt az öröm: ha a börtönben valami régi ismerőssel, iskolatárssal, sportbaráttal találkoztak, akivel valaha együtt jártak a szatmári vagy kalocsai jezsuitákhoz, vagy együtt korcsolyáztak a jégen. Ilyenkor aztán vége-hossza nem volt az emlékek felelevenítésének, igaz, hogy a borral mértékletesen kellett bánni, mert a fegyházorvos nem engedélyezett többet a napi egy literecskénél. (Persze, azért voltak ott az élethossziglani börtönre ítélt puccerek, hogy közreműködjenek a tilalom kijátszásában.) Pipázni azonban éjjel-nappal lehetett, dőlt is a füst a „cellák”-ból.
Az első osztályú vendégek közé tartozott még az a délvidéki uraság, emlékezetem szerint valamelyik Dungyerszky volt, aki cigánybandával320 kísértette magát végig a váci utcákon a fogházig, aztán azzal búcsúzott el a zenészektől, hogy csak várják meg a „Kúriá”-ban, nem tart tovább a büntetése annál a kis időnél, amíg kialussza magát.
De megtörtént az is, hogy az egykori ellenfelek, akik persze a párbaj után jó barátok lettek, úgy osztották be az idejüket, hogy egy időben üljék le a büntetésüket.
Amint már a régi zóna-világban is volt: a magyar intelligencia itt is a második osztályon szeretett találkozni. Voltak itt az ország legkülönbözőbb részéből származott úriemberek, hogy néha telve volt mind a tizenkét vendégszoba. Persze, mindig a párbajozók voltak többségben, mert ilyen vétség elkövetése néha még a legkisebb faluban is lehetséges volt. Megérkeztek felsővidéki úriemberek, akik nem ismervén az itteni barátságos életet: farkasbundákat, lábzsákokat, otthoni ágyneműket hoztak magukkal. (Hiszen nem éppen a legrosszabb, ha az ember mindenütt a maga ágyában alhatik, mint Mária Terézia anyánk, de azért még Szemere Miklósnak sem engedték meg, hogy ágyat küldjön a börtönbe, amikor a büntetését kellett leülnie.) Jöttek az alulról jövő gőzhajókkal délvidéki urak a maguk büntetésének a leülésére, akik tarisznyaszámra hozták magukkal az elemózsiát, mintha az Északi-sarkra indulnának – persze, mert nem tudhatták, hogy a „Kúria”-fogadóban akár hatfogásos ebédet is lehet rendelni Anton, a háziszolga útján. (Általában az éléskamrát cellájában csak a két esztendőre elítélt Várkonyinak engedélyezték; rakott is az öreg üvegekbe mindenféle ugorkákat, paradicsomot, mustáros üvegei tucatszámra voltak, mintha mindig mustáron élt volna.) A másodosztályú vendégek, mint akár a vonatokon: egész nap kártyáztak, amit csak akkor hagytak abba, ha valamelyik „vendégtársuk” látogatására csinosabb hölgy, jótékony tündér, áldott unokatestvér érkezett a társalgóba. A társalgóban ilyenkor szemlesütve, szégyenlősen, hivatali terhe súlya alatt sóhajtozva telepedett le egy sarokba az öreg fogházőrmester, míg a „vendégek” irigykedve, topogva jártak a folyosókon. (Egy ilyen hölgylátogatás után történt, hogy néhány alföldi úriember, akinek éjszakáját a „cellában” kellett volna töltenie, az udvart körülvevő kőfalon át alkonyattal megszökött. Hajnalban jöttek vissza, egymást átsegítvén a kőfalon. Mert különös hatása van annak mindenkor, amikor egy rabságban sínylődő férfiú szép hölgyet321 lát a véletlen következtében. Talán Cervantesnek se jut eszébe Dulcineát magasztalni, ha börtöne vasrácsán át nem látja vala a templomba siető spanyol nőket.)
Harmadik osztálynak számított a régi m. kir. államfogházban az a „vendég”, aki egy sétapálcával érkezett meg mindössze, bár büntetési ideje hetekre szólott. Az ilyen vendég rendszerint azzal a nesszel jelentkezett Balkay igazgató úrnál, hogy itt-tartózkodási ideje alatt szeretné végigolvasni a fegyház egész könyvtárát, papirosra, tintára, levelezésre kért engedelmet, valamint arra, hogy börtönében reggelig égethesse az állami villanyt. Az ilyen vendégeknél már nem is tartotta érdemesnek a jelentkezést a „Kúria” fogadósa, megelégszik az azzal a betegkoszttal, amely az államfogházi raboknak ingyen kijár. Az ilyen vendégtől vették el éjszakára a törülközőt, nehogy kárt csináljon magában. Zsebét megmotozták, és szálankint adták neki a kakasgyufát. A vendég rendszerint kerülte társait, a napi két órai sétához sem lehetett őt odújából kicsalogatni, mert könyvet írt valamely problémáról, amely nem hagyta éjszaka sem nyugodni. Az ilyen pasasérra kettőzött gondja volt az őrmesternek, mert az úriember képes újságba írni mindazt, amit a börtönében tapasztalt, vagy naplót vezet, talán levelet csempész ki a kőfalon a cinkostársának. De ha semmit sem csinál, revolúciót okvetlenül rendez a léghuzat, a csizmahúzó, a szalmazsák vagy a puccer konfidenssége miatt. A harmadosztályú vendég szobájából kihallatszott már a második héten a keserves sírás, vagy a padlódöngető járkálás éjszakánkint; ő ült lehorgasztott fejjel, hátat fordítva az ablaknak; az ő párnáját kellett a legtöbbször foltozni a hasadások miatt, és őtőle kérdezte meg Balkay igazgató úr, hogy akar-e vasárnap templomba menni, hogy lelkén könnyítsen… Ki volt ez a szegény, gyötrődő fogházi teremtmény? Hírlapíró volt, akinek elszaladt a tolla, vagy pedig a maga igazát fegyverrel is meg akarta védelmezni, párbajozott, tehát bezárták.
Azt hinné az ember, hogy a kiszabadult rab, amikor bizonyos napig tartó időzés után elhagyja celláját, repül, mint a madár. Dehogy is. Még a tejben-vajban fürösztött államfogoly is fél a mindennapi élettől, amelytől darab időre elszokott. Akkor veszi észre, amikor már322 az őrmester jelenti, hogy a kapu előtt áll a bérkocsi, hogy mily kedves hely volt cellája, milyen kényelmes az ágya, és mily kedves emberek voltak a szomszédjai. A folyosón búcsút kellene venni minden ablaktól, amelyen át a kertbe nézegettünk, és a kertben minden rózsafától, amely mellett sétáink közben elhaladtunk. De menni kell, parancsszóra, mint ahogy idejöttünk. Az államfogház ceremóniái közé tartozik az is, hogy kezet kell fogni a börtönőrökkel. Az öreg őrmester a kis tölgyfakapuig elkísér.
– Ne gondoljon rólunk rosszat! – mondja búcsúzóul.
Még egy pillantás a földszintes, sárga kőfallal kerített épületre, amelyről valamikor azt hittük, hogy nem térünk belőle elevenen vissza – már megy is velünk a bérkocsi a vasúti állomás felé, ahol rabságunkat senki sem láthatja frissen borotvált arcunkon. Mert búcsúzóul megborotvál az életfogytiglan elítélt puccer.
1926323
