Mednyánszky László, a csavargók bárója
Mednyánszky László, a csavargók bárója
Az 1901. esztendő egy különösen havas téli napján a Kárpátok között utazgattam. Abban az időben a lapos erszényű ember is megengedhette magának az ilyen karácsonyi szórakozást, a mellényzseb ezüstforintosaiból is kifutotta az útiköltség.
Szánon utaztam, ama lábmelegítő, szalmával, fenyőfaporral bélelt szánok egyikén, amelyek a poprádfelkai állomás előtt várakoztak a pasasérra, amikor a stációról elkanyarodott a nagy hegyi mozdony Oderberg felé; a Szepesség felé még nem volt vasúti út. A mély hóban csak a keszeg telegráfoszlopok mutatták az országutat, valamint a hideg időben sem holttá fagyott Poprád folyó, amely sustorogva, lékeket, szakadékokat vájva jégbörtönén, hűséges kutyaként követte az utazót. Itt-ott egy fehér templomtorony, amelyet el kell érni, ha melegedni akarunk.
Abban az időben még nem voltam olyan pedáns ember, hogy útinaplót vezettem volna, ezért elfelejtettem annak a falunak a nevét, amelyet átalszánkóztunk, amely semmiben sem különbözött a környékbeli falvaktól. Bús volt, mint Turgenyev regényeiben a régi orosz falvak. Ott kell neki valahol Késmárk és Szepesbéla között lenni, ódon, francia fedelű, zöld zsalugáteres, salétromos falú, egyemeletes kastély áll a közepén, olyan kerítéssel körülvéve, mely Mária Terézia királynénk idejében lehetett új. A kőbálványos kapun hósapkája alól homokkőbe vésett címer tekintett e céltalan világba. Az udvaron kocsinyom helyett bocskortaposta gyalogút a havon, és a ház mögött szomorkodó kertben bús ciprusok és gyászfenyők, amelyek bizonyára régen megunták életüket. Szeretem az ilyen mostoha sorsra jutott régi házakat, amelyeket már arra sem érdemesítenek, hogy télire leszedjék róluk a napfényt elfedő zsalugátereket; romantikus dolgok jutnak eszembe, amilyen regényekkel valaha valóban bővelkedtek a felvidéki házak. Leszálltam tehát a szánról, és rövidesen240 megtudtam, hogy egy Mednyánszky-kastélynak a látogatója vagyok. A házban egy térdnadrágos, mókusképű, evetfürgeségű öreguracska lakott, akinek olyan kék szeme volt, amilyen kék kavicsok ezen a tájon a folyók medrében találhatók. Czóbel úr volt az öreguracska neve, és néhány pillanat alatt kiderült, hogy testvérbátyja ama Czóbel Minka nevű költőnőnek, aki Szabolcsban lakott. Mire a bolthajtásos ház megnyílott minden ajtajával, a piros téglával kirakott folyosó szívesen vette, hogy hozzáveregettem havas csizmáimat, papucsos asszonyszemély szaladt elő valahonnan egy szobából, de papucsait csak a küszöbön vonta lábára. A felvidéki vendégfogadásnak ezt a módját már máskor is láttam, de bezzeg olyan folyosót még nem, amely a bolthajtások alatt a lépcsőre vezetett. A folyosó, amely valaha fehér falú volt, tele volt pingálva mindenféle gigantikus festményekkel, amelyek a plafonig értek. Csak amúgy a meszes falra voltak sebtében odavetve óriás fenyőfák, kétembernyi emberalakok, tájképek, amelyekbe majdnem belelépett az ember, mint a gyermek a panorámába. Végig a kastély folyosója ilyen képekkel kifestve, persze, ahol a vakolat lepattogott, helyén sárszínű lyuk maradt, a falra festett emberfigura orrát vagy a fenyőfa derekát emígy vitte el magával a múlandó idő. Valami szokatlan varázsuk volt ezeknek a kusza ecsetvonásoknak, amelyek látszólag rendszertelenül fedtek minden tenyérnyi helyet a falakon, hogy Dosztojevszkij kézirata jutott az eszembe, amelyet nemrégiben láttam, amely hasonló volt azoknak a prófétáknak a kézírásaihoz, akik valamely elmegyógyintézet magányában a maguk mulatságára naphosszat írnak. Ezek a festmények se mutattak egyebet, mint egy különös, rejtelmes, alig érthető emberi léleknek a gondolatait, amelyeket az ecset nyelvén akart megszólaltatni.
– Unokaöcsém, Mednyánszky László ifjúkori tanulmányai – mondotta az öreguracska, aki bizonyára régen megszokta azt, hogy látogatói (bármilyen ritkák voltak is azok) megálldogáltak a falfestmények előtt. – No, de gyerünk a fűtött szobába.
Oh, hogy tudtak mesélgetni ezek a régi felvidéki urak, ha nekik tetsző hallgatóra találtak! Az ő mesemondásukhoz képest a kandallóban pattogó tűz (amely a kíváncsiskodó akácfák, vagy pedig hegyoldalakban remetéskedő fenyők történeteit mondja el) gyermeki gügyögés.241 A Stüsszivadász-képű öregúr lelkendező mesemondása szerint: Mednyánszky Lászlót kisgyerekkorában ebből a kastélyból lopta el egy cigánykaraván, amely ezen az úton a lengyel határszél felé tartott. A cigányok szeretik a gyereket, bár rendszerint van nekik elég maguknak is. A gyermek évekig bolyongott a karavánnal, hol, merre, mely országokban: azt sohasem lehetett megtudni, aminthogy a szél lépteit sem lehet követni. Elég az hozzá, egy őszi alkonyat borulatában csak megjelenik a kastély kapuja előtt a fiúcska, az öregebb házőrző ebek elcsendesítik a fiatal kuvaszokat, cigányrongyokban, kis koldusként talált haza az elrabolt gyermek.
– Ettől az időtől kezdve szerette meg a vándoréletet, bármilyen nagyhírű festőművész lett Lászlóból – fejezte be szavait a Mednyánszky-kastély akkori gazdája. Én pedig, amint sietve tovább utaztam, hogy még besötétedés előtt barátságos vendégfogadót érjek: egész úton arra az öreg indiai lámára gondoltam, aki egy kisfiút csavarogni tanított, akiről akkoriban írt Kim címmel regényt Rudyard Kipling.
Valóban csavargó híre volt az ország egyik legnagyobb festőművészének, mert a közfelfogás szerint az emberek nem szoktak különbséget tenni a céltalanul lengedező vándorlegény, vagy pedig a nemes ideálokkal bolyongó apostolok között. Már a ruházkodásában sem akart ama bársonykabátos, Lavalliére-nyakkendős, palettás piktorokhoz hasonlítani, amilyennek a divatlap ábrázolta a festékkenegetőt. Mindig olyan rongyos volt (mondjuk meg áperte), hogy a műárusa ijedtében összecsapta a kezét (pedig nem volt valami ijedős ember az öregúr):
– Nem tartóztatták le az utcán, báró úr?
A pesti műterme (egy emeleten a Basch Árpádéval) abban a Vasvári Pálról elnevezett utcában volt, ahol látszólag nem történt semmi más a világon, mint csak annyi, hogy a zsidók ócska kabátokat vásároltak és eladtak. Ezen a műtermen azonban többnyire lakat függött, hiába kopogtattak az ajtón Mednyánszky látogatói.
– Rémregényből való emberek járnak hozzá, mindennap azt várom, hogy mikor rabolnak ki, mikor gyilkolnak meg – panaszkodott a szomszéd festőművészné. És a műterembe vezető fagrádicson sáros időben valóban olyan vendégeknek a lábnyoma látszott, akik bizonyos okból nem hordanak talpat a cipőjükön.242
De a házzal szemközt levő kocsmában is mindig olyan emberek vártak Mednyánszkyra, akik azzal fizettek az elfoglalt helyért, hogy a „báró” megígérte nekik, majd értük jön. (Bámulatos emberek, akiket Mednyánszky csavargó-képein láttunk viszont.) A „Bableves”-hez volt címezve ez a csárda, és a mesterre várakozó figuráknak szeme örökké a szemközt levő kapun volt. Mert megesett, hogy a festő észrevétlenül tért haza műtermébe (nem keltett feltűnőséget öreges, hanyag, fal mellett lapuló alakjával), és a „Bableves” modelljei már csak arra eszméltek fel, hogy valamely élelmes társuk megelőzte őket, és lengedező léptekkel siet kifelé a házból egy öltöny ruhával a karján, amelyet talán előtte való napon vett a festő részére műkereskedője.
Sok mindenféle legendát beszéltek ebben a „Bableves”-csárdában a festőről, aki képeivel a legnagyobb kitüntetéseket nyerte, tájképei nemzeti fogalommá váltak, műkereskedőjének olvasatlanul adták a bankót festményeiért, és a festőnek sohasem volt olyan kabátja, amelyen minden gomb helyén lett volna. Beszélték a csárdában, hogy gonosz szellemek tartják megszállva a festőt, amely démonok felett nem tud uralkodni. Ezek a gonosz szellemek kergetik el erdők mélyébe, vad hegyek őszi borulataiba, ember nem látta tájakra, ahol földöntúli erővel lesi meg és festi le a természet változásait, különösen azokat az őszöket, amelyek Magyarországon mutatkoznak meg, és amely őszi képek olyanformák, mintha nem is emberi kéz festette volna őket. Hanem valamely szellem, amelyet Mednyánszky a faodúból előcsalogatott.
A művészetekkel foglalkozó emberek már legrégibb korok óta szerették magukat körülvenni mindenféle titokzatosságokkal, hiszen a művészet testvérgyerek a varázslattal. Ámde nemzeti büszkeségünknek, Mednyánszkynak, nem kellett sem a reneszánsz festők aranycsináló-köpönyegébe öltözni, sem Hoffmann-nak a varázslóival cimborázni; rejtélyes jelenség volt ő amúgy is, akiről a művészkávéházakban vagy a festményeivel pompázó szalonokban legfeljebb legendákat mondtak, de személyesen aligha ismerték őt. Még csak a műcsarnoki nagy aranyérmekért se ment el személyesen, a műkereskedője segédjét küldte.
Őszi festményei olyanok, mint egy nőtlenségre kárhoztatott erdei243 faun bús, magányos fuvolázgatásai, írta az „Őszi világ” című képéről valamelyik esztétikusunk, aki többet tudott Mednyánszky keserű életéről, mint a többiek. Annyi bizonyos, hogy a bölcsességnek olyan magányos zugolyából vette elő életfilozófiáját, amely filozófiához talán minden milliomodik embernek van kedve. A körötte mendegélő világ annyira sem érdekelte, mint ahogy egy viharvert, száműzött fát, amely valahogyan távolabb került a többiektől, nem olvas újságot, nem hallja meg az erdei bokrok beszélgetését. Az orvosok, akik az egészség problémáit a legismeretlenebb életszakadékokban is szívesen felkeresik: azt mondják felőle, hogy nem volt normális ember, mint akár a jégsapkás Munkácsy Mihály sem. A filozófusok, akik szeretnék a világot mindig a maguk kötőtűire szedni, hogy majd aztán unottan legombolyíthassák, mint egy harisnyát: azt mondják, hogy nem mindennapi bölcsességű ember volt, mert végeredményében úgy élt, ahogyan akart. A „Bableves” csavargói, akik elcsalták pénzét, hogy azon dáridót rendezzenek (persze a mester nélkül) a vadregényes kocsmában, akik elvették ruháit, és nyomban eladták a szomszédos ócskásnak (aki jó árat adott érte, mert a műkereskedő segédje rövidesen úgyis visszaváltotta Mednyánszky öltönydarabjait), a „Bableves” csavargói azt mondták róla, hogy bolond jó ember, amilyennek bőviben kellene lenni Pesten, ha ez a város rendes város volna.
Ki tudná tehát végeredményében, hogy mit gondolt magában a „Báró”, a csavargók bárója.
1926244
