Nyárutó a prímásnál
Nyárutó a prímásnál
A Balaton fölött rózsafelhők úsznak, és Füreden egy csendes villában, amely oly halk, mint az óra ketyegése, a homokember szendergésbe ringat egy életében szentté, mártírrá válott aggastyánt, Kolost, Magyarország egykori hercegprímását.
Amilyen stílszerű, finom, zörej nélküli életet élt a tudós Benedek-rendi szerzetes, szendergését is az esztendő legdrágább, halnivágyó napjaira helyezte. Füredre, egy regényes kerti házba, ahol a kora őszi reggelek pókfonálos napsugara a hervadó vadszőlőket beszínezi, mint a történelmi életek fölött megáll a fiatalság fantáziája, és alkonyattal olyan csendesség terül el a tó fölött, hogy Siófokról áthallatszik a hangászok muzsikálása. Vajon mit gondol majd egykor Kolosról, életéről, furcsa öregségéről a historikus fantázia, amely szereti kitalálni, ami volt és ami nem volt? Miért fosztatott meg prímási kalapjától még életében? Vajon a szelíd, langyos, tudós öregség a papi pályán is bátorító reménye a törtetőknek, tolongóknak? Eddig az egyházfejedelmek alakja úgy szerepelt a mindennapi elképzelésben, hogy a vörös bíbornoki sapka alá igen jól illett az ezüsttel bevont fej, és öreg, jótékony kézen remegett a pásztorgyűrű! Korunk, amely sok régi bálványt ledöntött, az öreg embereknek nem kedvez annyira, hogy az esetleg hosszúra nyúló életeket türelemmel megvárja. Az aggastyáni állapot furcsa, ősi szentségét megdöntik elszánt kezek és az öreg egyházfejedelmeket nem mindig temetik a palotából, ahol éltek, uralkodtak, Istent dicsérték.
A Balaton mentén az őszidő egy csodálatos költemény, a tóról és az erdőkből halk léptekkel jön elő a boldog elmúlás gondolata, a tihanyi kecskék az égboltozaton legelésznek, és a méla csendben a magyar ősz sóhajt – ilyenkor jó meghalni öreg embereknek, akik120 rendesen, tisztán, eszményi csendben éltek, kik sohasem hallották, hogy mily zaj van a körutakon Pesten, és az élet tolongásától távol vén könyveket halkan lapoztak a könyvtárszobában.
A magyar ősz arra való, hogy benne, vele elszenderegjenek az öreg magyarok. Egykor – régi Magyarországban – az öreg emberek úgy haltak meg, hogy a méhesben vagy az ebédlőasztalnál elszundikáltak, a játékos gyermekeket elküldték az ablak alól, és vasárnapi ruhába öltöztették a halottat. Szép halál volt ez, a családtagok bizonyos büszkeséggel, megnyugvással beszélték, hogyan aludt el a nagyapó a sarokban. Mert ugyebár csak becsületes, tisztalelkű ember hal meg szenvedés nélkül? A furcsa öregembereket nők miatt agyonverték, némberek megetették, vagy legalábbis korhelység folytán haltak meg. A követválasztási halál sem volt rendkívüli dolog; nagyon tisztességes embernek kellett annak lenni, akit a guta meglegyintett. Körülbelül ilyen volt hajdan a halál Magyarországon. Manapság a háborúban már nincs is neve a halálnak. A halál egyenlő értékű az élettel, köznapi, megszokott, értéktelen, nem fontos sem az egyik, sem a másik. Talán már nincs is Magyarországon olyan ember, aki oly fontosságot tulajdonítana a halálnak, hogy előre megvenné koporsóját, megrendelné sírkövét, amint a régi világban szokás volt. A férfiak előkészítették a kabátot, az asszonyok a szemfedőt. Végrendeletet írtak, elbúcsúztak, elméláztak… A hosszú Solymosi színész volt a legutolsó ember, aki kriptában akart nyugodni, s az újsághirdetésben sírboltot keresett.
A halálnak e degradált állapotában, mikor meghalnak az emberek anélkül, hogy tudnák: miért, hogyan, mely célból? – a balatoni aggastyán nemes, egyszerű szendergése megállítja a gondolatokat Magyarországon. Hát így is lehet még élni? Van béke, nyugalom, idő az utolsó fohász elmondására? Lassú bealkonyulás, halkan szitáló setétség, és békés, szelíd mosoly a megfagyott arcon? Még van szendergés, amelynek álma a meghalás? Van csöndes elpihenés, amely örök? A balatoni alvó, ha nem lett volna véletlenül Magyarország hercegprímása, akkor is eltűnődnénk eszményi életén – ahogyan mindnyájan reméljük titkon az elkövetkező öregséget –, és elgondolkoznánk pihenésén, amely a legjobbaknak adatott meg.121
Megható alakja Magyarországnak Vaszary Kolos. Gyűlölködés, lárma, hangos jel nélkül, mint a szerzetesek sétálnak a kolostor kertjében, élte életét. A történelem professzora volt Pápán, és az öreg Pollákkal, a zsidó tanítóval beszélgetett mindennap. Könyveket írt, nem jelentőségteljes, de becsületes, alapos, rendes tankönyveket, és szerette a fákat, madarakat, a Balatont, mint a dunántúli emberek; szerette a felhőket nézni és füredi villája körül a Kisfaludy nyelvén sóhajtó fákat hallgatni. Ama régi, falusi ereszek alatt ringó bölcsők fölött repkedő ábrándozásnak volt a megtestesítője, hogy a szegény ember fiából prímás lehet Magyarországon, és az élete oly artisztikus, zárkózott, mindennapiasság nélkül való volt, mintha az ősei legalább is könyvtárosok lettek volna a quinquecentóban.
Már prímáskorában oly messzire eltávolodott látókörünkből, hogy történelmi árnyéknak véltük őt budai vagy esztergomi palotájában. Mint egy kedves, senkinek sem alkalmatlan, a dóm felszálló tömjén-füstjéből és a hagyományok prímási legendáiból szőtt árnyék élt messze tőlünk. Mintha már életében elfoglalta volna helyét a könyvben, amelyet hűséges titoknoka írand róla, és pirosban, lilában lefestve függne az esztergomi palotában a régi hercegprímások sorában. Mintha sohasem érintette volna prímási sarujával a földet, egy eszményi és egyházi gondolatnak volt az élő megvalósulása, anélkül hogy egy mozdulattal vagy hanggal jelt adott volna arról, hogy ismeri azt az életet, kort és embereket, amelyben él. Ő volt az az ember, akiről sohasem tudtuk, hogy mit gondol, érez, mivel tölti napjait. Mintha az egyénisége jeltelenül átolvadt volna abba az egyházi méltóságba, amely légvonat módjára vagy tömjénfüst alakjában húzódik Magyarország régi hercegprímásai mögött a kripta nyitott ajtóján. A prímási kalappal fején folytatása, helyettesítője lett az elment régi esztergomi érsekeknek. A régi prímást a dómba falazták, de az oltár előtt ott áll alakja, ruhája, énje az örök időkig, amíg az egyház. A gyönyörű elgondolást szolgálta, amely az egyházat a végtelen időkig egyformának, szilárdnak, változatlannak kijelenti. Csak a neve volt más, mint elődjéé, de a ruhája, egyénisége, élete ugyanaz, ami a régi egyházfejedelmeké.
A prímás mindig a helyén áll. Isten e kiválasztott szolgáinál nem jelenti a halál az eszme, a hivatal megszűnését. A halál még csak egy elválasztó gát sem az örök folyamban. A prímásnak vagy a pápának halála csak egy hullámrezdülés a nagy folyón, az egyház hömpölygő,122 hatalmas vizén. A rezdülő hullám tovább simul a többihez, csak a képek és sírfeliratok száma növekszik Esztergomban. És a süveget és a papucsot szekrénybe zárja a sekrestyés.
Amennyit tudtunk róla, az elegendő ahhoz, hogy egy megható mozdulata templomi képet, egy bájos öreg egyházfejedelmi szobrot alkossunk róla, de kevés, hogy megállapíthatnánk, hogy mit érzett, mikor az érzések még fontosak voltak életében, és mit gondolt magában, midőn események kopogtattak az elzárt palotában.
A prímást Füredről ismerhetjük csupán, midőn halkan, mint a regényekben a püspökök, sétált a platánok alatt, és esernyőjére a sárga levelek felszúródtak. Feketében, begombolt kabátban, mint egy keskeny, törékeny árnyék a fák alatt, mendegélt a kertek mentén a titkárja kíséretében. Oly megszokott, régi fametszet ez a kép az öreg egyházfejedelmekről, hogy banálisnak vélem tovább feszegetni. Így sétál minden öreg püspök a világon, Veszprémben vagy Egerben. A fekete keménykalap alatt, a hólepte főn, vörös szegélye a bíbornoki sapkának és a cipő és az esernyő és a kabát és a kesztyű tán ugyanazon mesterember-kezektől való, amelyek Simornak vagy a többi érsekeknek varrták a cipőt. A szabók állása a püspöki udvarokban oly megrendíthetetlen, hogy nemzedékről nemzedékre öröklődik, mint a sekrestyések, gazdatisztek és a többi civil személyek állásai. (Talán Csernoch, aki ifjú hírlapíró barátain megfigyelhette a divatos mellényeket, felmondott a régi sánta szabónak, és modern ember módjára Pesten varratja a kabátját. Kolosnak az esztergomi szabó dolgozott.)
És Füreden minden öreg ember – néha még a fiatalja is egyforma. A balatoni nyárutók (az élet legszebb, drága felejthetetlen napjai) különös mélaságukkal, elmúlt zokogást követő hangulatukkal, halk, észrevétlen mendegélésükkel megnyugtatják, elcsendesítik a lelkeket. Nem véletlen, hogy Kisfaludy e tájon dalolt, és az elmúlt század minden hamis és valódi romantikája e helyhez fűződött. Az őszelő a Balatonon az élet meghosszabbítása, megédesítése, elandalítása volt eleinknél. Itt voltak boldog és boldogtalan szerelmesek, itt jártak szívvel, ábránddal, őszi muzsikával. Az első szerelem éppen olyan otthonosan lépkedett a tóparton, mint a falevelekben az utolsó szerelem zizegett. Ah, utoljára szeretni, nyárutón, a Balaton mentén és aztán meghalni ősszel a madárdallal és elvonuló aranybárányszőrű123 felhőkkel, álmodta szeptemberben anyánk barátnéja. Szeretni, szeretni a fénylő, de már nem tikkasztó napsugárral, a mélán, szentimentálisan bámuló holddal, az ősziesen elcsendesedett tóval és álmodozó, áldott állapotú szőlőhegyekkel: szeptemberben szeretni utoljára. Ez volt minden átélt regénye a múlt időknek, amelyekről a költők zengtek, naplókönyvek sírtak, téli estvéken vén leányok beszéltek. Az élet mint egy kedves régi ismerős jön velünk szemben őszidőben a tóparton, akinek társaságában csak kellemes órákat töltöttünk, és új találkozásnál felelevenítjük jószagú emlékeinket, eljátszatjuk a régi valcert, megkeressük ifjúságunk lábnyomait. Az ősz a Balatonon arra való, hogy derült, megnyugodt szemmel lássuk a hegyek felé búcsúzó arany fellegeket. Elmennek a felhők, a dalok, az érzelmek, mint lassan szálló madarak, és mi csendesen, fájdalom nélkül nézünk elvonulásuk után.
Jókai lakott itt, és csodálatos szemének furcsa, másvilági mélázása álmok módjára tükröződik a tavon.
Blaháné magyar-bánatos éneke furulyázik a platánok között a szélben.
Sok-sok régi magyar ember elmúlt, árnyékká válott alakja vonul a savanyúvizes kút felé. Szép, régi magyarok, őszek, mások álomvilágából valók. Most a menethez csatlakozik a nyár végi szendergéssel Kolos keskeny, törékeny, eszményies figurája.
Mily kár, hogy a halál korunkban, éveinkben illúzió nélküli, köznapi lény. Elgondolni se lehet, hogy a másvilágra tolongó lelkek mostanság utat nyitnak-e a bíboros fehér lelkének? Most a közlegények, a hősök mennek előre a csodálatos országba. Az egyháznak csak annyi ideje van, hogy gyors áment mondjon az áldottlábúak után.
1915124
