Ottó gyermeksége
Ottó gyermeksége
Ferenc József aranybordás, fekete selyemmel bevont koporsóban a Szent Istvánról elnevezett bécsi székesegyház szentélyében feküdt, a főoltár melletti karzatról pedig egy fehér ruhás fiúcska kíváncsian nézegette, hogy mi történik a ládába zárt „nagypapával”. Hát nem mindennapi dolgok történtek vele!
A főudvarmesteri hivatal egy számottevő magyar úr közbenjárására olyan belépőjeggyel ajándékozott meg Ferenc József temetésére, amely éppen azzal a karzattal volt vizávi, amelyet a főhercegek kórusának mondanak. Piros bársonyos karosszékekkel felszerelt, de meglehetősen komor hely volt ez, ahol bizonyára senki sem szokta eltéveszteni a maga térdeplő helyét, mert hiszen az embereknek, még ha főhercegek is, megvan az a különös szokásuk, hogy a templomukban szeretnek mindig ugyanazon a helyen imádkozni, mintha ott közelebb érnék az Istent. A kórusra egy falba vájt ajtó nyílott, ahová a feljárás a sekrestyéből volt. Az ausztriai hercegek, még Budán, a Mátyás-templomban is: szerettek a sekrestyén át járni, ahol (különösen a hölgyek) megtehették azokat az előkészületeket, amelyek a nagy nyilvánosság előtt való bemutatkozásnál szükségesek. A Szent István templom Bécsben pedig már századokkal előbb királyok és királyi hozzátartozók számára épült, minden gondoskodás megvolt benne arra nézve, hogy királyokat fogadhasson magába. Ennek a templomnak a főoltárától hirdetett már teljes búcsút Bakócz Tamás, az esztergomi érsek, amikor Magyarország sorsa az ausztriai házzal való egybekelés után évszázadokra eldőlt: itt áldatván meg frigyét az öreg I. Miksa császár Ulászló magyar király Anna leányával és ugyanakkor itt, a főoltár előtt jegyezte el a gyermek II. Lajos király – a legtragikusabb magyar király – Mária hercegnőt, a császár unokáját… És 20088 aranysarkantyúst ütöttek lovaggá. Én már nem is tudom, hogy miért jutottak eszembe éppen ezek a balsorsos emlékek a Szent István-templom múltjából, amikor Károly, a rózsaszínű arculatú trónörökös gyötrődött haját kisimítva homlokából, Ferenc József koporsója mellől, felnézett a főhercegek kórusára, és tekintetével azt a fehér ruhás gyermeket kereste.
A kisfiú szőkés és hullámos hajfürtökkel olyan huncutkodva kukucskált le atyjára, aki a főhercegek és a piros nadrágos, arany lampaszos vezértábornokok karából legközelebb állott a holt uralkodó koporsójához: mintha valami mesemondást játszana. Mark Twain, aki a Koldus és királyfi című könyvével örökre beírta nevét az emberiség szívébe: M. T., a nagy gyermekismerő tudta volna csak megmondani, hogy mit akart pajtáskodó szemhunyorításaival, ujjacskáinak integetésével az alig háromesztendős gyermek. Különösen a mutatóujját használta sokat valaminek a megértéséhez, mint általában a gyermekek a mutatóujjukkal tudnak mindenféle játékot, amelyet később elfelednek. Hiába susogott a kis Ottó fülébe az a gyászruhás udvarhölgy, aki a gyermeket az ölében tartotta, hiába pedergette meg szürke bajszát az alezredes, aki ugyancsak a kis Ottó felügyeletére volt kivezényelve – sőt odalent a szentélyben hiába ráncolta csapzott homlokát Károly trónörökös is, a kisfiú nem tudta megérteni, hogy lehet olyan alkalom is az életben, amikor neki atyjával nem szabad játszadoznia.
Végül is az udvarhölgy (bizonyára az alezredes mormolására, amely mormolásra az ősz bajusz lengedezni kezdett) felemelte az egyetlen fehérséget, amely az egész nagy Szent István dómban a gyászfeketeség e napján mutatkozott: a fehér ruhás fiúcskát elvitte arról a legszélső, legelső helyről, amely őt Ferenc József temetésekor az udvari ceremóniamesterek ítélete szerint megillette. A második sorba került a fiúcska öreg főhercegasszonyok közé, akik olyan gyászosak voltak, mintha a Graben valamennyi gyászfátyolát elhozták volna ruházatukon… Ki tudja, mi történik ezután velük, miután Ferenc József meghalt, aki szigorú igazságossággal, de másodpercnyi pontossággal osztotta be apanázsukat, udvartartásukat, fogatukat és lakásukat (Ferenc József ezen intézkedéseiben egy akkora hivatal segédkezett, amilyen hatalmas naggyal egyetlen bécsi minisztérium89 sem – a főhercegasszonyok jövedelmeinél, cselédségénél, fogathasználati jogosultságánál, de még lakása minőségénél is nagy szerepet játszott a mindenkori női érzékenység). Az öreg főhercegnők közül nem láthatta többé a templom mélyén álló atyját Ottó, ugyanezért elcsendesedett a fekete fátyolok világában. Miért is nem engedték meg a gyermeknek, hogy tovább is láthassa az édesapját?
Károly sem nézett fel többé a karzatra fiát keresve tekintetével… Csukaszürke tábornoki ruhájában lehajtott fejjel állott a szálas német trónörökös, a vállas bolgár cár, az ezüstfejű bajor király társaságában. A ravatal lábát nézte, mintha borús sejtelmek árnyékolták volna ifjonti, szerény kifejezésű arculatát.
Másodszor Budán, a Mátyás-templomban találkoztunk a szőkefürtös gyermekkel, mégpedig kócsagtollas kucsmában, fehér apródruhában, az édesanyja mögött. IV. Károly koronázásán…
Az alezredesből, aki a Szent István-templomban valaha vigyázott: azóta altábornagy lett, Wallis grófnak hívják, és arról nevezetes, hogy már Károly királynak is nevelője volt. És a gyász helyett aranypirosságú itt minden, akár a mennyországban, ahová a feketeségből a feltámadottak jutnak. A piros és arany színek harsognak mint dicsőséges himnuszok. A fehér színek fehérebbek a magyar napsugártól megaranyozott bárányfellegeknél, amelyek a magyar égboltozatot a négy égi táj felől koszorúzzák, mintha e mennybeli fehérségek azt jósolnák, hogy a háború a végéhez közeledik. (Persze, csak idebenn a Mátyástemplomban, mert odakünn búskomoly, sírós, borzongós december végi nap, amikor a katona és polgár egyformán attól retteg, hogy valahol találkozik a halállal.) Fakult zöld színek jöttek a templomba a történelemből, a viruló szabadság zöldellő rétjeiről, a vármegyék banderiális emlékeiből. És históriás lett ezen a napon, ezen a templomi délelőttön minden magyar arc, mint valami csodálatos történelmi körképben, amidőn a piros huszártábornok felé fordult, akit a fehérre öregedett, óarany koronával ékesítettek.
Ám a szőke kis apródot nem nagyon eresztették közel atyja koronázásához – a szerencsétlen II. Lajos magyar király óta a gyermekeket nem eresztik közel Szent István koronájához. Az apródnak édesanyja90 körül kellett tartózkodni, aki bizonyára az altábornagy úrnál is jobban értett a gyermeke nyelvén. Hiszen így sem volt nagyon messzire a gyermek a főoltártól, csak éppen nem az atyja oldalán, hanem az anyjáén – már akkor is, mintha a sors akkor kijelölte volna helyét. A főoltárnak azon részénél, ahol a királyné Szent István palástjába burkolva térdepelt, várva megkoronázását: térdepelt a fiacska is. Bezzeg, most már nagyobb volt ahhoz, hogy a mutatóujjával mindenféle játékot produkáljon, mint a „nagypapa” temetésén.
A kisfiú látta atyját fellépdelni az oltár lépcsőjén az ottan helyet foglaló hercegprímás úrhoz, és ugyancsak látta atyját visszatérni a prímástól, amikor IV. Károly király az oltár lépcsőjén megcsúszott. Megingott alakja, mintha lelki vagy testi erejében valamely defektus történt volna a koronázás izgalmában – akik messziről nézték a jelenetet, rémültökben meg voltak arról győződve, hogy menthetetlenül a földre zuhan a király a magas lépcsőfokokon, a sikamlós bíborszőnyegeken –, sőt az oldalvást álló Tisza gróf már hirtelen ki is nyújtotta a jobb karját a király felé, mintha zuhanásában megmenteni akarná – de a következő másodpercben már megint kiegyenesedett a király, és közepes termetével is megint ő volt a legnagyobb az egész gyülekezetben. Vajon voltak-e babonás emberek, betévedők Mátyás templomában, akik az áhítatos gyülekezet közepette, mikor mindenkinek a szíve a legmagasabb taktust verte: az oltár előtti ingadozásból balsorsos, sötét jelentőséget olvastak volna ki? Én nemigen láttam magam körül arcokat elsápadni, a magyar miniszterelnök nem vette le a szemét a királyról, sem akkor, midőn az oly áhítatosan térdepelt, mint Szent Imre hercegünk a koronázási templom üvegfestményein, sem későbben, mikor a kezébe adott karddal háromszor sújtott a levegőbe. De a király már teljes lelki és testi egyensúlyánál volt, nem kellett rá többé földi szemnek vigyáznia.
A gyermek az anyja mellett állott, amikor az a bíborvánkosra borulva térdepelt az oltár legalsó lépcsőjén. Ámuló, felejthetetlen gyermekszemekkel nézett körül, bizonyára olyan volt ez a jelenet, amelyet királyfiak nem felejtenek el haláluk napjáig, mint ahogy némely dolog elmúlhatatlanul beíródik a lélek viaszába. Látta a két91 magas termetű öregembert (Tiszát és Festetich Taszilót, a főudvarmestert), akik az imént megkoronázott atyja fejéről leveszik a koronát. Milyen kicsinynek látszik ez a korona ebben az eldorádói formában, másvilágias fényességben, gazdagságban, amit a magyarok e napon produkáltak, mégis ez az ódon fényű szentség volt a központja minden tennivalónak. A koronát követte minden szem, amikor azt elsőbb a térdeplő király fejére tették, és ugyancsak a koronát kísérte minden tekintet, amikor azt a király fejéről leemelték és a sekrestyébe vitték a templom szentélyén keresztül. A sekrestyében már ott áll megint a fiúcska fehér menyasszonyi fátyolba burkolt édesanyja mellett, és megint csak ámuló tekintettel látja, hogyan érintik meg anyja jobb vállát a királyi koronával, hogyan tesz az ékszerektől megszabadított fejére a veszprémi püspök egy másik koronát… Vajon mit érzett ez a gyermeki szív, amikor édesanyja valóban olyan mennybéli alakban jelent meg előtte a valóságban is, mint ahogy minden gyermek az édesanyját a képzeletében látja?
Még egyszer látják a Mátyás-templombeli magyarok a szőkefürtös, aranyruhás kis apródot, mielőtt hosszú időre búcsút vennének tőle.
A királyné távozik a Mátyás-templomból, mintha valami égből földre ereszkedett jelenés hagyná el az oltárképeket, rokonait és az ablakok üvegfestményeit, amelyeknek áhítatosan színes figurái ugyancsak atyafiságban látszanak lenni e fehér ruhás asszonnyal. Az égi fény megy kifelé a királynéval: gyertyák lángjai, hangulatok skarlátizzásai, meghatottságok gyémánt-könnycseppjei, amelyeket a királyné megjelenése a lovagias magyar szívekben felidézett. Szinte keveredik a fény a templomnak ama részeiben, amelyeket elhagyott (odakünn, az ablakok mögött, borultabb lesz az idő), még uszálya világít, mint az üstökös csóvája, amint Festetich herceg ceremóniás léptekkel viszi a királyné mögött. És itt következik megint a fiúcska, aki apró lépéseivel nem tud versenyt haladni a körülötte lévő nagyemberek lépteivel, aki kis csikó módjára futamodásra venné a lépést anyja után, ha az altábornagy úr meg nem fogná a kezét. Bizony lerontaná a gyermek eddigi példás magaviseletét most, az utolsó percben, amikor már vége felé tart a szigorú ceremónia, a vizsga kitűnően sikerült, egyetlen hiba sem történt a kis növendék részéről, nem kellett a második sorba állítani, mint egykor, ott a bécsi főhercegi92 kóruson. Az altábornagy fogja a fiúcska kezét, de azt nem akadályozhatja meg, hogy a gyermek egy-két ugrást ne tegyen előre, amikor anyját a templom ajtaján kilépni látja anélkül, hogy érte hátrafordulna. Szabadon maradt kezét anyja után nyújtja, és a banderiális zászlók alatt, a régi évszázados eszméktől, reformoktól, kuruckodásoktól kimolyozott díszmagyar ruhák között felcsendül egy kis ezüstcsengőcske, gyermekhangocska:
– Mama! Mama!
A zölddé fakult régi zászlók, az ellenállásért annyit feszült ódon menték, a vármegyei kiküldöttek, akik a templomnak ezen a táján állanak, hogy hírt vigyenek haza mindenről, amit Mátyás templomában e decemberi napon láttak: szinte elmosolyodnak, felderülnek a váratlan gyermekhangra. A királyné, az édesanya ösztönével, a ceremóniamesterek fejcsóválása között hirtelen hátrafordul a templom küszöbén, kinyújtja a kezét a kis apród után, és őt ülteti be elsőnek a koronázási aranyhintóba, pedig a jól kidolgozott szabályzat értelmében neki kellett volna előre beszállani…
– Ez sem történhetett volna meg Ferenc József idejében! – mormogta egypár régi világból ittmaradott öreg udvari tisztviselő az ajtó körül, akik vénségükre nagyon hasonlítottak Corvin Mátyásnak ama hollóihoz, amelyek a koronázási templomot ékesítették. Sok minden nem történhetett volna meg…
192693
