Ráday Gedeon, a betyárok „öregapja”
Ráday Gedeon, a betyárok „öregapja”
Jegyzetek egy regényhez
Ráday Gedeon abból az emberöltőből származott, amelyet talán még sokáig a legnobilisabb, a legideálisabb magyar emberöltőnek mondanak majd.
IFJÚSÁGA. Akkor született, amikor már Napóleonról nem beszéltek, de annál többet a Duna-parton lovagló Széchenyi Istvánról. Bizonyosan látta az 1838-i árvíznél Wesselényi Miklóst is, és a pesti kolera idején együtt üldögélt a Podmaniczky gyerekekkel a Füvészkertben, mert a „protestáns mágnások” veszedelmek idején mindig összetartottak.
Ráday Gedeon bizonyosan hallotta a pozsonyi országgyűlésen Kossuth Lajost is, és Kecskeméten nem messzire „jogászkodott” attól a kosztos-háztól, ahol Jókai és Petrovics találkozgattak. Nem lett volna igazi diák, ha meg nem fordul vala Selmecen is.
De ismerte Ráday Gedeon Vörösmartyt, Bajzát, Fáy Andrást is: éspedig atyja révén. Ráday Gedeon apja költő volt, költeményei az akkori közlönyökben jelentek meg, munkatársa volt a Szépliteratúrai Ajándék-nak, írt az Aurórá-ba és „németből fordította” Birch Sarolta színművét, a Szerencse gyermeké-t. Hova tegyenek egy ilyen széplelkű magyar embert, ilyen keménykötésű kálvinista grófot? Beültették a Nemzeti Színháznak abba a páholyába, ahol esténként Vörösmarty, Bajza, Fáy András, a korszak irodalmi vezérei figyelték a hazai színművészet fejlődését – de mégis alkalom adódott neki, hogy fogyatkozó vagyonkáját költögesse.
De vajon panaszkodhatott-e valaha a vagyoni romlásáért az öreg Ráday, amikor ugyanebben az időben fia (V-ik Gedeon) az ő főigazgató korában megismerkedhetett az ország legjelesebb férfiaival és hölgyeivel? Valóban ott ült a nemzetiszínházbeli páholy hátterében az ifjú Ráday, egyelőre csak lelkes gavallérja mindazoknak az élményeknek, amelyek a színpadról hangzanak, például Laborfalvy Róza261 (a későbbi Jókainé) magasztos ajkairól és ugyanakkor leghűségesebb hallgatója Fáy Andrásnak, aki egy felvonásközben tréfásan elmeséli az ifjúnak, hogy akármilyen nagypipájúnak mondják is a magyarokat: tudomása szerint egyetlen olyan nagypipás sincs, aki ki tudná válogatni a különböző dohányfajtákat, ha azokat összekeverik. Így járt ő maga is, amikor az 1838-as pesti árvíz idején lakásán őrzött különböző dohányfajtákat bádogdobozokban a pincében rejtette el, ahova tudvalevőleg nem mehet be a víz.
Igen, hát üldögélt a páholy hátterében V-ik Gedeon, amíg atyja, a főigazgató, Vörösmartyval és Bajzával tanácskozik arról, hogy mit is kellene a színészek s színház érdekében tenni, hogy elmúljanak a fennkölt arcokról a felhők, amikor lemosták róluk a művészet álarcait, és a mindennapi gondok mutatkoznak a maszkák helyett. Az öreg Ráday hátrafordult a fiához:
– Pécelen van a családi kastélyunk, úgysem lakik benne senki, talán lehetne valami bótot csinálni ezzel a kastéllyal.
– Én amúgy is Gyónon szeretek lakni – felelt ifjabb Ráday.
És ezzel a párbeszéddel körülbelül eldőlt a péceli Ráday-kastély sorsa.
A következő felvonáshoz csengetett házikójában a súgó, fontosabb volt ez, mint a Ráday-kúriáról való beszélgetés. A „szent öregek” és a legmagasztosabb pályára készülő ifjak áhítatosan a színpadra figyeltek. Egy külföldi énekesnő lépett föl éppen („betétként”, ami akkor divatban volt), és a Schiller-színdarabban (német címe: Die Räuber) a híres Andersen-dalt énekelte:
Nem is sejted, ha rengeted
Rózsás arcú gyermeked,
Anya, nem sejted felőle,
Hogy haramia lesz belőle.
Rózsás arcú gyermeked,
Anya, nem sejted felőle,
Hogy haramia lesz belőle.
Az öreg Ráday a Nemzeti Színház páholyában sem tud sokáig békességben maradni. Kossuth mellett verdesi az asztalt a megyei gyűléseken, bár közben a főrendi táblának tagja, és helyettes főlovászmesterré is kinevezik, hogy udvari nexusai legyenek. Mégiscsak ő lesz az első, aki nógrádi főispánságot vállal 1848-ban Batthyánytól. Nem lehetett az öreggel bírni később sem, amikor a szabadságharc után262 kétévi várfogságra ítélik, amit Haynau kegyelemből elenged, hogy megint a Nemzeti Színház főigazgatója lehessen… Talán csak megjön az esze az öreg Rádaynak.
Hát a fia – az a lelkes, galambszemű ifjú, akit nemrégen ugyancsak a Nemzeti Színház páholyában láttunk? Azt is magukkal sodorják az idők. Az ifjú Ráday a „törvénygyakorlatoskodás” befejezése után annak rendje-módja szerint, amint szabályos pályájú ifjúhoz illik, fogalmazó lett az első minisztériumban, tovább is látogatója volt a Nemzeti Színháznak, amíg annak színpadán egy este váratlanul sáros csizmában, csapzott fürtökkel, eső verte köpenyegben megjelent Jókai Móric is a gyönyörű Laborfalvy Róza oldalán. A szabályszerű ifjú ekkor már ugyancsak nem gondolkozott, merengett, álmodozott tovább. Hát már Jókai is? Felkelt a nézőtérről, és a hallgatag emberek semmitmondásával elment „szabadcsapatot” szervezni Pest megyébe, Pécelre, Gyónra, Dabasra, mert a hazának szüksége lehet ezekre a bátor legényekre.
Hamarább volt Ráday Gedeonnak „szabadcsapata” az Alföldön (mint ezt a forradalmi kifejezést Jókai kitalálta), mint Rózsa Sándornak. Már volt egy „szabadcsapat” Rózsa Sándoré előtt is, éppen az ifjabb Ráday Gedeoné, aki aztán húsz esztendő múltával Szegeden éppen azokat vette először galambtekintete alá, akik azzal hánykódtak hetykeségükben, hogy a szabadságharcban, a „szabadcsapatban” is megtették kötelességüket, amikor a „németet”, a „rácot” kergették Rózsa Sándor és legényei… Már 1848-ban megismerkedett Ráday Gedeon az úgynevezett betyárvilággal…
De ne vágjunk elébe az emberi élet csodálatosságainak, a csodák ott ólálkodnak mindenkinek a jövendőjében, aki a tizenkilencedik századot éli. Így Ráday Gedeonéban is, mert további szabadságharci szereplése: közhonvédsége, segédtisztsége Mészáros Lázár hadügyminiszter mellett, a debreceni békepártban való részvétele, de Dembinszkynél és Bemnél való hadsegédeskedése is: sokkal szabályszerűbb cselekedetek, mint ahogy gondolhatnák a mai olvasók. így kellett tennie akkor minden magyar embernek, grófnak, bárónak, írónak, aki adott valamit a nóbelségre. Hát még egy Rádaynak sem lehetett volna ott a helye, ahol a honszerelmet a csatamezőkön dalolják a költők, a hon örök imádói (bár néha az méltatlanul bánik velük,263 hiszen Hungária is asszony) – hát még egy Rádaynak is felelnie kellett volna azért, hogy miért nem maradt otthon vidéki kúriájában, vagy a péceli kastélyban, hogy a „hóbortos Ráday”, az öreg Ráday helyett a józanságot, nyugalmat, bölcsességet jelentse Pest megyében? Az „öreget” elítélték két esztendőre „vasban”: mint már említettük, de a fiatal Rádayt – a későbbi szegedi „királybiztost”, aki világhírűvé tette a Ráday nevet – futni hagyták; úgysem zavart sok vizet a forradalomban – mondták, és Pécelen meg Gyónon hagyogatták, hogy 1854-ben, éppen akkor, amikor „az öreg Ráday” özvegy lett, megházasodjék, és falusi ember módjára békességben éldegéljen, kertészkedjék, nagy káposztákat neveljen. Nyugodtan írhatja Falk Miksa, ez a német hírlapíró, aki minden időkben legjobban tudta, hogy mit kell írni Magyarországról azoknak, akik „külföldi szemmel” olvasnak újságot:
„Magyarországon híre-hamva sincs már a forradalomnak, mindenki megtalálta magát az új világban; Szalay László, »a felülmúlhatatlan történetíró«, aki a centralista pártnak volt a vezére, és Magyarország történetét írta, új Ciceró-fordítással készül barátait megörvendeztetni; a finomtollú Kemény Zsigmond báró a külföldi politikáról ír szemlét, a »találó« elbeszéléseken és novellákon kívül; a nemes báró egyébként Egyiptomba készül, hogy könyvet írjon az ismeretlen országról; Ráday gróf, aki a közelmúltban az oppozíció vezére volt, ismét megtalálta a helyét a Nemzeti Színház intendánsi állásában; Dessewffy gróf, az ókonzervatívok vezére, brosúrákat ír a bankócédulákról: – senki sem ismerne rá többé a forradalmi Magyarországra…”
…Arról a Ráday Gedeonról, a szabadcsapatos Rádayról – a későbbi szegedi „királybiztos”-ról (aki majd húsz esztendő múlva olyan alapossággal túrja fel ezt a látszólagosan aluszékony korszakot, amint soha azelőtt és azután rá nem világítottak egy magyar emberöltőre), még Falk Miksa sem ír. A legnagyobb magyar rendőrzseni valami vidéki kúriából figyeli az eseményeket, de a bűncselekményeket is, amelyeknek hazafias keserűség, honfibánat, az elnyomatás ellen való ellenszegülés volt az okozója. S húsz év múlva hazafias elkeseredéssel mentegeti majd magát előtte Rózsa Sándor azért a tervéért, hogy az Alföldön négylovas hintón utazó Ferenc Józsefet el akarja fogni Kistelek és Szeged között – de később ugyanezen a helyen felszedi a síneket a postavonat előtt is, hogy a vonatot kirabolja. Azért lopakodnak264 a betyárok bekormozott arccal az urasági kastélyokba, mert nem mindegyik uraság tette meg hazafias kötelességét a szabadságharcban. Bujdosó honvédeknek mondják magukat az útonállók, akik szappanos szekereikkel keresztben állják el a városok országútjait. A felső Tiszától az alsó Tiszáig hajtják az elkötött csikót; hazafias szempontokból törnek be bálozó társaságokba, ahol osztrák katonatisztek is valcereznek, és a magukról megfeledkezett honleányokról a büntetők letépik az ékszereket; karikással vernek szét disznótoros úri kompániákat, mert a leölt disznót eleven korában „Kossuthnak” nevezték, persze a vendégeket is megmotozzák a látogatók; „büntető expedíciókat” szerveznek a Pallaviciniek kastélya ellen, püspökök ellen, és valamely különös füttyszóval értetik meg a legsűrűbb éjszakában egymással, hogy ugyanazon elkeseredés miatt ássák ki a disznóólat. Nótájuk is van, amellyel messzi vidéken bebarangolhatják az Alföldet anélkül, hogy bántódásuk esnék. Van egy nótájuk, amely így kezdődik:
Igyunk, igyunk virradatig,
Megfizeti, aki reggelig alszik.
Megfizeti, aki reggelig alszik.
De van egy másik daluk is, amely a zsandárok jelentése szerint a kocsmai verekedéseket megelőzi:
Ha még egyszer születhetnék,
Újra megint betyár lennék,
Betyár lennék a csárdában,
Betyár – az Isten házában.
Újra megint betyár lennék,
Betyár lennék a csárdában,
Betyár – az Isten házában.
Ráday Gedeon valahol vidéken hallgatja a betyárok nótáit.
…Mondom, a messzelátó Falk Miksa sok mindent leírt az ötvenes évek szenvedő Magyarországából, hogy részvétet keltsen a külföldön szegény nemzetünk iránt – de hát az olvasók kilencven százaléka akkoriban még inkább szerette a romantikus históriákat olvasni úgy belföldön, mint külföldön. Még a bécsi olvasók is mohóbban lapoztak a Wanderer-ben, ha a pesti kávéházi verekedésekről írnak benne, amikor fokossal, pisztollyal kergetik a szerkesztőt Pest utcáin. Prottmann politizálás miatt lezáratja a verekedő ifjakat (ott van már265 közöttük Thaly Kálmán is), de hát mi volt ez a pesti revolúció ahhoz képest, amelyet 1859-ben „fedeztek fel” az Alföldön Ausztria szemei, és amely összeesküvés miatt bizonyos Rózsa Sándort életfogytiglani börtönre ítéltek: csak azért, mert Ferenc József megmutatta, hogy kegyelmezni is tud. Rózsa Sándor Kufsteinban ül, és Pesten mégis forradalom van 1860-ban! Hát ezt még Falk Miksa sem tudta megmagyarázni a tájékozatlan külföldnek, amelynek közvéleménye végképpen összezavarodott az osztrák tollforgatók Magyarországról szóló hazugságai révén. Végül is abban kellett megállapodni, hogy Magyarországon hol a forradalmárok, hol a betyárok kerekednek felül, nappal a honfibútól „katzenjammeresek” a magyarok, éjszaka bort isznak és gyilkolnak – gondolja a jámbor német olvasó, mielőtt hálósipkáját a fejére húzza. Kossuth beszélhet Amerikában – talán már a londoni serfőző legények is megbánták azóta, hogy Haynau bajuszát kitépték, hisz náluk, Magyarországon mindenki, még „a komondorok is káromkodva ugatnak az új forradalomról”. Éppen egy svájci ház erkélyén hallottak ilyen magyarul ugató kutyát; a házban magyar emigránsok laktak. József nádorispán és utána József főherceg hiába vette pártfogásába a cigányokat, hiába tanulta meg a nyelvüket, azok a megbízhatatlan muzsikusok éjszaka a csárdákban lángoló szemmel vonják a magyarok fülébe az alattomos nótát:
Már ezután éjszaka nem járok,
Mert megfognak engem a zsandárok.
Ha megfognak, szoros láncra vernek,
Véget vetnek a legénységemnek.
Mert megfognak engem a zsandárok.
Ha megfognak, szoros láncra vernek,
Véget vetnek a legénységemnek.
Csak ismerni kell a magyarokat: „éppen az e különösen búsolkodó nóta az, ami titkon ökölbe szorítja a kezeket. Hát már betyárnak sem lehet lenni Magyarországon?”
…És Ráday Gedeonnak a nevét még sehol sem olvassuk, nem halljuk, sem a komisszáriusok között, sem az akkor szereplő hazafiak között. (Pedig majd neki kell napvilágra hozni néhány esztendő múlva, hogy ki volt az igazi betyár, és ki volt az igazi hazafi e zűrzavarban. A legnehezebb feladat, amit valaha esendő emberre bíztak.) Még mindig csak a másik Ráday, az „öreg” szerepel, amikor megint megunja a „művészkedést” a Nemzeti Színháznál, otthagyja a főigazgatói állást, és meg választatja magát „a jászkunok főkapitányának”.266
Szép pozíció volt ez, valamikor hadakat tarthatott a jászkun kapitány, senki sem parancsolt neki, de ő mindenkinek, amerre jászkunok laktak. Hátha így lehetne valami revolúciót csinálni, gondolja magában az egykori költő, a főlovászmester, az örökös ellenzéki vezér. Beköltözik Pécelre, az ősi kastélyba – persze csak a kertészházba, mert a kastélyban már más lakott a Rádayak után –, táblácskát szegez a kertészház ajtójára, és kiírja, „Főkapitány”. A vándorszínészek beszélik ezt Pesten, akikre egész vagyonát elköltötte.
(Az igazi, a világot jelentő Ráday név még mindig nem bukkan fel sehol a korszak történetében. Azt mondják: „tyúkász” lett valahol, baromfiak nemesítésével foglalkozik, kakasokat kappanozik, esze ágában sincs többé a galambdúcai mellől visszajönni, hiszen a Ráday címerben is van egy fehér galamb, amely zöldellő hársgallyat tart a csőrében. Ki hitte volna, hogy szinte név szerint számon tartja azokat az embereket, akiket majd a szegedi várban meg kell valaha kérdezni. Pedig vagy háromezer embert kérdezett meg.)
AZ IGAZI RÁDAY. Engedjék meg nekem az olvasók, hogy ebben az előkelő folyóiratban egyelőre mellőzzem azokat a mesemondásokat, amelyek Ráday Gedeon gróf nevének feltűnésekor a „szegedi királybiztosról” országszerte kerekedtek. Húsz esztendő múlott el a szabadságharc óta, de Ráday Gedeonnak még mindig oly szelíd kék szeme volt, mint akár patvarista korában, amikor Fáy András fabuláit hallgatta a Nemzeti Színház páholyában a felvonásközökben. Csak éppen szép tömött szakálla növekedett, mert a „tyúkültetés” mellett az ember nem ér rá lemetszeni a szakállát; egyébként is bánatos időkben a magyaroknak (mint akár az özvegy embereknek) szokásuk volt szakállt ereszteni. (Legutoljára a Kun Béla idejében lehetett Magyarországon a legtöbb szakállas úriembert látni.)
Az „ifjabb Ráday” a színház helyett most a belügyminisztériumnak vette útját, ahol Wenckheim belügyminiszter a rendőri osztály élére helyezte, és miniszteri tanácsosnak nevezte ki.
– Nem értek én a rendőrséghez – védekezett az előkerült Ráday.
– Dehogyis nem értesz a rendőrséghez. Húsz esztendeig egyebet sem tettél, mint falusi magányodból figyelted mindent látó szemeddel az eseményeket, embereket. Húsz esztendő nagy idő, mindenkit meg lehet ismerni Magyarországon.267
– Én bizony, hálaistennek, jóformán nem ismerek senkit – felelt a „tyúkász”.
– De talán Rózsa Sándort csak ismered? Te tanítottad meg, hogyan kell „szabadcsapatokat” szervezni? – ingerkedett a miniszter.
Ráday csendesen mosolygott:
– Jókai Mór volt. Átengedem neki a dicsőséget.
– Jókai írja a regényeket, te pedig csinálod a regényeket – mondotta volna állítólag Wenckheim belügyminiszter 1868-ban, amikor Ráday Gedeon előkerült. – Miután Rózsa Sándort ismered, a te feladatod lenne, hogy ezzel az emberrel valami békességet csinálj. Most éppen a vonatot akarta kirabolni Szeged alatt…
– Hallottam róla. Bizonyosan valami hazafias cselekedetet vélt elkövetni. Nagy elégedetlenség van még mindig az országban az 1849-i és utána következő események miatt – felelte egykedvűen Ráday.
– Hát azt gondolnám, hogy a te feladatod lenne Magyarország becsületét a külföld előtt helyrehozni – felelt a miniszter.
De most vége is van a mesemondásoknak, amelyeket Ráday Gedeon alakjához, szerepléséhez, „lélekidomárságához” fűztek évtizedeken át a magyar fantáziák. Nem tudta azt se Wenckheim, se Ráday Gedeon, de talán még maga Rózsa Sándor sem, hogy milyen szerencséje lesz a „királybiztosnak” Szegeden, amikor bűnök és bűnözők megértek arra nézve, hogy felfedeztessenek. „A rabok körme gyorsan nő, hogy a legszörnyűbb börtönfalakat is kiássa” – mondta volna Ráday, amikor „csak” ezer embert fogdosott össze az Alföldön húsz esztendő alatt elkövetett cselekedetért. A hűvös visszaemlékezés pedig azt mondja, hogy a bűnösök szinte önként jelentkeztek, hogy könnyítsenek lelkiismeretükön a húsz esztendő alatt elkövetett cselekedetekért. Ugyan ki félt volna az atyai tekintetű, szinte szentté komolyodott Ráday Gedeontól, amikor úgy szelíden megkérdezte egyik-másik bojnyikot:
– Hát aztán mit csináltál, fiam, amikor (ekkor meg akkor) a világosi csárdából kijöttél?
– Nemigen emlékszem én arra, méltóságos uram.
– Elhiszem, szegény fiam. Régen volt. Gondolkozzál rajta, talán268 mégiscsak eszedbe jut. Valamelyik komád majd megmondja. Talán éppen a szegedi kapitány.
(Ilyenformák azok a híres Ráday-féle vallatások, amelyeknek borzalmasságáról világszerte rémregényeket írtak. Azt már kevesen tudják, hogy Szegeden a szelídkés vallatások folyamán a „Prófétához” címezett kocsmában Ráday Gedeont darab ideig a „betyárok öregapjának” nevezgették. De hát a bűnösök vallottak, a bűnök megértek arra, hogy meggyónják őket. Ráday és „hírhedt” vizsgálóbírója, Laucsik Máté csak elszörnyűködve néztek egymásra, amikor egyik-másik vádlott, ahogy a börtönből felhozatták: már a küszöbön vallani akart bírái előtt. Ráday Gedeon néha felkiáltott: „De hát nem is ezt a zsiványságot kérdeztem tőletek!” – „Mindegy az: jobb, ha méltóságos úrnak gyónunk, mint a vizsgálóbírónak” – felelték a bűnösök. És szakadt belőlük a szó. Ez volt Ráday kunsztja. A jósága… így mondogatta egyszer Darányi Ignác, aki jó ismerőse volt Rádaynak.)
ÖREGSÉGE… Ráday Gedeon öregségére a józsefvárosi „Mikádó”-kertbe járt, mégpedig a nyári délutánoknak abban az órájában, amikor a vendégek, a jegyfüzettel ebédelő, többnyire a hivatalnoki osztályhoz tartozó úriemberek (akiknek félig-meddig a jó barátság fenntartása szempontjából főzetett ebédet a Mikádó-kert bérlője, mert az elöljárósággal, kerületi rendőrséggel, a közeli Rókus-kórház orvosaival mégiscsak ápolni kell a barátságot) már elmentek, miután külön kravátlikba dugták az asztalkendőket; – és az esti vendégek, a mulatságairól, a táncosnőiről és ledér énekeseiről híres Mikádó-kert esti vendégei még nem mutatkoznak a pálmák alatt. – Ilyenkor a nagy Pest városában aligha lehetett a Mikádó-kertnél csendesebb helyet találni, ahol különben minden éjszaka verekedni szoktak aranyifjak, bérkocsisok. Ahol a régi Pest bűnöseit, hamiskártyásait, betörőit, rablógyilkosait is keresgélni szokta éjszaka a titkosrendőr. Ráday gróf után vágyakoztak a bűnösök, mint bizonyos nők után a macskák. Legalább azon a kerti széken szerettek ülni a pesti betyárok, amelyen délután Ráday ült.
De ebéd után legfeljebb a népszínházi súgó másolta itt a kottafüzeteket az esti énekesnők és karmesterek részére, egy-két messzely bort kapott jutalmul, amelyet már délben elkészítettek a súgónak, ugyancsak félreállították a „királybiztos úr” borát, amelyet délután fogyasztott el egymagában, mindig egymagában, szelíden, csendesen, finoman, néha kékszemű mosolygással, máskor galambősz, de kemény,269 egészséges haját homlokából kisimogatva, téliszürke szakállát kefélgetve, vagy ujjait ropogtatva (mint a protestáns iskolák ösztöndíjas diákjai), oly hallgatagon, mint a süket emberek, akik a bölcsességnek arra a grádusára érkeznek, hogy titkon tán örvendeznek is annak a körülménynek, hogy mit sem hallanak a „szőröstül-bőröstül” ismert mindennapi élet lármájából. (Igaz, hogy a népszínházi súgó néha megpróbálta körmölés közben a kottajegyeket fennhangon „illusztrálni”; de a kisember minden erőlködése hiábavaló volt, a szemüveges bérlő elzárta a bort, a kulcsokat a zsebébe tette, és elment a Lövölde téri mulatóhelyre megtudni, hogy mi történt Pesten az elmúlt éjszaka. Legfeljebb a szalonkabátjában üldögélő Ráday Gedeon vetette galambszelíd szemét valamely távoli asztaltól a kottamásolóra, és szája mozgását angyali türelemmel figyelte, mintha másvilágról nézné az emberkét. A súgó a „Mikádó”-kerti „kirándulásokra” néha feleségét, egy töpörödött asszonykát és fiát, egy nyolcéves hervadt ifjú urat is elhozta délutánonként. Az asszony harisnyát kötött, az oleanderbokrokban gyönyörködött, a szabad levegőt élvezte a józsefvárosi kertben (a mai Vas utcában). A bársonyruhás fiúcska az üres színpadra mászott, és ott bukfencet vetett. A süket öregúr (Ráday Gedeon gróf) lent a kertben szelíden mosolygott, és néha egy ezüsthatost dobott fel a színpadra.
– Ne tessék harapdálni, a „királybiztos” úr adta – mondta a fiúcska a sarki kocsmában, ahová a súgó nyomban borért küldött a „családi kirándulás” örömére. Az „Adria-hajóhoz” volt címezve a kocsma, és jó hírű bora volt, nem úgy, mint a „Mikádó”-kertnek.
A hetvenedik éve felé közeledő Ráday Gedeonnak nyári délutánokon ez volt a szórakozása, miközben a Szapáry-palotában lakott a Reáltanoda utcában, az „Eszkompt” banknak (Mallvieux és Társa bankjának) volt igazgatósági tagja és elnöke, nemigen vett részt se társadalmi, se politikai közéletben, holott úgy írták róla a füzetes regényeket, mesemondásokat, betyárhistóriákat, hőstetteket, hogy a régi Magyarországon minden „rossz gondolatot” is az ő nevével ijesztgettek. Még Jókai Mór is regényt írt Rádayról…) „persze”, mondták akkoriban az örökös Jókai-ellenségek. – „Könnyű neki regényt írni Rádayról. Laborfalvy Rózát ő szerződtette a Nemzeti Színházhoz.” És amikor kiderült, hogy ennek a bizonyos V-ik270 R. Gedeonnak az édesapja volt az, aki a Nemzeti Színházban afféle intendánsi pozíciót töltött be, és elköltötte a vagyonát: akkor még nagyobbat nevettek a Jókai-ellenségek.)
Az időszámítás Magyarországon is az elmúlt század végét mutatta, a felejthetetlen gyanúsítások korszakát éljük.
– Lehetetlenség, hogy Ráday Gedeon ne tudna a betyárok kincséről, amelyet azok valahol az Alföldön elástak, mielőtt az akasztófa alá léphettek volna. Hiszen 68-ban Kistelek és Szeged között a postavonatot is kirabolták. Éppen azért küldték Szegedre Rádayt, hogy számon kérje a betyárok zsákmányát – mondogatják a régi „Vadász-kürt”-kávéházban a Váci utcai „Koroná”-ban és mindazokon a társaságos helyeken, ahol a régi „gyűldék” publikuma a politizálásnál is okosabb dolgokon töri a fejét. Revidiálni kell a tizenkilencedik századot – mondják a század (az elmúlt gyönyörű száz esztendő) vége felé, akik nem „ülnek fel” a fantasztikus dolgoknak, a „regényeknek”, szólt Gracza György, a Budapest szerkesztője, aki éppen a legromantikusabb regényt írta a magyar szabadságharcról.
– Hova lett például az a pénz, amelyet nagybátyámtól, Gracza Tónitól vett el gyilkosság árán egy Szeged környéki kukoricacsősz? A csőszt megfogta Ráday, de a pénznek nyoma veszett.
…Mondom, magyar fantáziák dolgoztak még akkor, amikor Ráday Gedeon gróf, „az alföldi betyárvilág kiirtója”: megöregedve, elszegényedve, a testvére kenyerén éldegélve üldögélt nyári délutánokon a néptelen Mikádó-kertben, igazándiban senkire sem mosolygott már jóságos szemével, galambtekintetével az egykori „lélekidomár”, csak a népszínházi súgó fonnyadt életére. Alkonyodással hazaballagott a kertből azokon a józsefvárosi uccákon át, amelyek a süket öreguraknak némi látnivalóval, muskátlis ablakokkal szolgálnak…
1901 decemberében halt meg: a legnagyobb elhagyatottságban, szinte titokban, mint egy különc, a Felsőerdősor utcában. Életének a titkán ma is csapong, borong, titkolózik a képzelem.
1929271
