Rezső királyfi
Rezső királyfi
A mayerlingi vadászkastélyban zsírozni, faggyúzni, puhítani kezdték a vadászatokhoz való szíjakat, az összeráncosodott bőrtarisznyákat, a padlásra költözött vadászcsizmákat, amelyek valaha oly nagy kedvvel járták a Bécs környékén elterülő erdőket, amelyeket a koronauradalom lakatosai sűrű drótkerítésekkel vontak körül; – tavaszi nedvességben ama erdővágások felett füttyentő szalonka után, míg máskor szarvasfejedelmekre leselkedtek, amikor az erdészek kiókumlálták azt a tiszta vizű forrást, amelyhez hajnalonkint inni járnak vala a királyi vadak. A vadászkastély udvarán ruhaszárító köteleket feszítettek ki, amelyeken különböző vadászruhákat, köpenyegeket, bundákat, sapkákat szellőztettek, ócskákat is, mert hisz a vadászatnál fontos dolog, hogy az ember a megszokott ruházatában legyen. Szellőzött ott legalábbis annyi ruha, mint akár a miragorodi orosz nemesember udvarán, amelyről egyszer Gogol írt. Mindezek az előkészületek azt jelentették, hogy a vadászkastély ura, az Osztrák–Magyar Birodalom trónörököse, ismét megkezdi hosszadalmas vadászatait, hogy távol legyen Bécstől, a bécsi veszedelmektől, észbontó szenvedélyektől, és távollétével megnyugtassa atyai szigorral, férfias méltatlankodással dörmögő atyját, Ferenc Józsefet, valamint anyját, Erzsébet királynét, akinek lelkén amúgy is bánat borongott, mint köd a bajor tavak felett. A királyfi folytatja a régi életmódot, a dáridóval végződő vadászatokat, a vadászcimborákkal való meghitt pajtáskodásokat, szarvaslest, amikor a gyertyák már csonkig égtek, és a bor megkeseredett a szájban, mert ezzel az életmóddal nagyobb örömet okozand felséges szüleinek, mint bécsi tartózkodásával. Apró gombostűkben hullott a hó, karácsony után járt az idő, talán a vaddisznók is előjönnek az erdők mélységeiből.53
Nem tudom, hogy áll-e még a mayerlingi vadászkastély, ez a mélabús lak, amely talán legszomorúbb hely volt mindama kastélyok között, amelyekre császári koronákat, régi és új uralkodók névbetűit alkalmazták az építészek? De ha még áll, és benne is katonanadrágos és ingujjas osztrák rendőrök vagy villamoskalauzok pipázgatnak a folyosókon, mint Laxenburgban, amelynek zöld zsalugáteres, világossárga falai, elnéptelenedett kertjei örökre felejteni látszanak a kastély építőit – vagy ha áll még, mint a lainzi kastély, amelyben véletlenül ottfelejtett, régi császárságbeli erdészek mutogatják a császárné szobáit a vasárnapi látogatóknak, és egykedvűségükön az sem változtat, ha a császárné számos sétapálcái közül egyet köpenye alá csúsztat a turista (annyi minden elveszett a régi világból, hogy egy sétapálca azt amúgy sem pótolhatja) –, még ha áll is Mayerling, ott már aligha emlékeztet valami ama vidám vadászatokra, amelyek lejátszódtak e helyen. Csaknem negyvenesztendősek az események, akkor volt itt az utolsó vadászat, azután már csak babonás erdészek nevelgették itt a szakállukat, akik ijedten kapták félre a fejüket, ha a hátuk megett a félhold világított, vagy egerek dörömböztek a bezárt szobákban. Szövevényes legendák lengték körül a lakot a pókhálókkal együtt, ponyvaregények terjesztették a mesemondásokat, és a magyar falvakban, kisvárosokban bizony nagyon várták az ügynököt, amikor a Mártonfi-féle új füzetet hozta a hóna alatt. Tulajdonképpen senki sem tudja, hogyan halt meg az Osztrák–Magyar Birodalom trónörököse, mert hiszen ketten voltak abban a földszintes szobában, és mind a ketten meghaltak: Vecsera Mária bárókisasszony és Rudolf, akit a magyarok annyira a magukénak tekintettek, hogy valamely névmagyarosítási szenvedély folytán Rudolfot Rezsőnek nevezték, holott, véleményem szerint, mindenkinek az a valódi keresztneve, amelyre a pap megkeresztelte.
Rudolf kék szemű, szőke, kerek képű, pofaszakállas fiatalember volt, amilyen bőségesen akadt a régi császári Bécsben. A tréfakedvelő magyar utazók azt mondták róla, hogy a bécsi fiatalemberek azért kezdenek hízni idő előtt, mert a császárzsemlye, a bécsi virsli és főleg a ser nagyon tápláló eledel. (Igaz, ami igaz, hogy a „Sacher” szálló kertjében, ahol mindig több volt a főherceg, mint a pincér: magam is láttam néha a császári ház egyik-másik tagját a zaftos virslibe54 mártogatni; még az öreg Ferenc József délelőttönkint, amikor a kihallgatásokban szünetet tartott, bizalmas lakájával, szalvéta alá rejtett, habzó söröskriglit hozatott fel abból a kis sörházból, amely a Burg kapujának Józsefről elnevezett szárnyával szemközt volt. Hogyne járt volna tehát Rudolf a környékbeli zöldvendéglőkbe mulatni még télen is, amikor amúgy is hajlamos volt a polgári kedélyességre? A mulatós királyfi bizony eljárogatott a „Zöld hordó”-hoz, a „Dominikánusokhoz”, a „Víg grinzingihez” címzett kis csárdákba, mert a Jockey Clubban vagy a „Sacher”-ben nem vigadhatott kedve szerint. Itt csattogtatta tenyerével a combjait az egykori velszi herceg is, aki később király lett hazájában, amikor a bolondját és a világot járta Esterházy gárdaezredes úr felügyelete alatt.)
A régebbről fennmaradt magyar polgári otthonokban, de a nemesi udvarházakban is, ahol a gazda már engedett a negyvennyolcból: feltalálható volt az az olajlenyomat, amely az uralkodócsaládot ábrázolta. Rudolf ezen a képen olyanforma volt, mint egy kész gyalogsági hadnagy, aki az imént érkezett vakációra a szüleihez. Pedig nemigen volt benne semmi katonás, mert inkább hajlott a civil, sőt bohémes erkölcsök felé, mint a lábszorító reglamákhoz. Az öreg úri ösmerőseim, akik szerettek a császárvárosban sütkérezni, azt mondták, hogy Rudolf, ha Girardi-kalapot tett a fejére, feszes szürke pantallót húzott, amely lovassági szíjacskával volt a talpon megerősítve, színes övet kötött a derekára, a tarka ingére, mint a korabeli fiatalemberek: bízvást nyugodtan sétálhatott a Práterben, nem ismerék fel még a fiatalabb rendőrök sem – hiszen a Práterben ez idő tájt azok voltak az érdekes emberek, akik nyitott fiákeren robogtak. Nem volt ezen a szőke fiatalemberen semmi sem feltűnő, amely előre megjövendölte volna sorsát. Balgaság azt hinni, hogy valamely jelt viselnek a homlokukon azok, akik erőszakos halállal múlnak el az életből. A tenyérjóslók tudnak valamely keresztecskékről, amelyek, az ő véleményük szerint, szerencsét vagy szerencsétlenséget jeleznek az elhelyezkedésükkel, de Rudolf sohasem engedett a tenyerébe nézni; még özvegy Vecsera báróné által sem, pedig a délszaki származású hölgy értett a tenyérből való olvasáshoz, jóslásból is megélt volna, ha erre szüksége van. Szemere Miklós, aki akkoriban fiatalember volt, de már csendes terveket szövögetett a jövőjére: azt mondta egyszer, hogy neki jobban tetszett a kreol arculatú özvegy báróné, mint a leánya. Pezsgett az az asszony – kár, hogy nem felejtette el a kapitányt.55
Szenvedélyes tekintetében az állatszelídítőnők ereje világított – az ifjú Szemere úr, aki egész életében szeretett lehetőleg jó ismeretségben lenni azokkal a hölgyekkel, akik fejedelmek bizalmasai voltak, azonban hiába küldözgette csokrait, ritka gyümölcsökkel bélelt kosárkáit, apró figyelmességeit, nem jutott a trónörökös közelébe. Annak barátságát a Baltazzi fivérek foglalták le, valamint unokatestvérük: Vecsera Mária bárónő.
– Szívesen otthagytam volna a követségi pályát, ha ez az asszony csak egyetlen pillantással elárulja, hogy szeretné, ha Bécsben maradnék! – sóhajtott fel a jó úr a kályha mellett, amikor már harminc tél is elmúlott vala azóta, mióta özvegy Vecseráné szépasszony volt.
Hamleti lélek lakozott-e a királyfiban?
Nem merném hinni, mert az én egykori bécsi ismerőseim, akiktől közelebbi dolgokat hallottam a „koronahercegről”, olyan úriemberek voltak, akik falstaffi étvággyal szerették a véres marhahúsokat, a fanyar mustárokat és Sacherné (az akkori Fürgéné) fogadójában elvesztett lóverseny-tiketteket dobáltak ki a zsebükből, mint ezt már Shakespeare is megírta. Nem, ezek az úriemberek, akik csak annyiban különböztek a shakespeare-i „Jankótól”, hogy az angolok fekete sere helyett a francia dombvidékek pezsgőborát itták, ugyancsak csizmából: sohasem tettek célzást arra, hogy Rudolfot különösebben szenvedni látták volna olthatatlan szerelme miatt… Meglehet az is, hogy ők csak a marhagerinc minőségéhez és a „Feri pincér” használhatóságához értettek – az úgynevezett lelki harisnyakötést rábízták a mindenfelé található öregasszonyokra. Ám ma, amikor felelevenítem emlékeimet, vallomásaimat Rudolfról és az ő koráról: úgy vélem, hogy Rudolf szerelmi halálának és kettős öngyilkosságának ott a mayerlingi parkban a nagy vadászat után: nagy része volt a grinzingi borházaknak, ahol azokat az érzelmes dalocskákat énekelgették, amelyeknek a szerzőit senki sem ismerte, talán részegen megfagytak valahol az árokban, és dalaik mégis királyfiakat mulattattak. Ezekből az érzelmes, ma már levendulásan hangzó dalocskákból lehet megtanulni, hogy az életre fütyülni kell és a szerelemért legalábbis meg kell halni. Egy muladozó századnak, a 19.-nek emlékkönyve, szerenádos, strimflis romantikája adta Rudolf kezébe a fegyvert, hogy a mayerlingi lakban egy téli éjszakán végezzen szerelmével, Mária bárókisasszonnyal,56 valamint önmagával is – mialatt a szarvasagancsokkal ékesített ebédlőben az úriemberek duhajkodtak. Ehhez az öngyilkossághoz nem kellett a sírásóval beszélgetni, a lét és nemlét felett gyötrődni, véres árnyakat látni az éjszakában. Csak egy vércseppecskének kellett útrakelni valahol az erek hálózatában, amely vércseppecske rokonságban volt például őrült Johannáéval vagy a hradzsini Rudolféval, őseiével – vagy akár ama wittelsbachi családnak egy fantasztikus álomszemélye rebbent fel az eddig ismeretlen kárpitok mögött – és az ismétlőfegyver munkába lépett az éjjeliszekrény fiókjából. A császár itt maradt a Burgban a maga törhetetlen apai szigorával; a szegény édesanya futhatott világgá, tengerekre; a Jockey-Clubban a legmegátalkodottabb szivarozók is elfelejtettek darab ideig karikákat eregetni a flandriai tapéták felé; a mindentudó szalonokban elámult, elnémult, meglepetéstől, fájdalomtól zokogó hölgyeken próbálgatják vala a gyászruháikat a varrónők, Bratfischt, az éneklő fiákerost nyomban hűvösre teszi a bécsi policáj. Stefánia, a feleség…
Csaknem negyven esztendő múlva, amikor már annyi minden történt a világon, amennyi a Hattyú drámáiban sem: még mindig értelmetlenül lapozgatunk a történelmi könyvekben, amelyek nemzetünk, szegény magyarok egyik legjobb barátjának ily kiismerhetetlen végét jelentették. Királyfinak nem szabad szerelmesnek lenni, mert II. Lajos királyunk óta mindig fiatalon meghalnak azok, akik a szívükkel gondolkoztak.
192657
