Sóhajda, az ország koldusa
Sóhajda, az ország koldusa
Neve akkor ragadt reá, amikor minden valamirevaló magyar úriember ráért arra is, hogy nyelvtudományi kérdésekkel foglalkozzon. Akkoriban jönnek divatba: a csárda, banda, bunda szavak mintájára a dalárda, óvoda, fogda, iroda, zenede, ballada stb. szavak. Szemere Miklós, a kamarás és politikus, akinek családi hagyományai között szerepelt a magyar nyelv pallérozása is: ugyancsak kitalált egy új szót, amelyet a maga körében terjesztgetett. „Sóhajdának” nevezte el a koldust, akit a maga igazi nevén nem akart megbántani. – „Sóhajda van itt!” – mond a komornyik, amikor bejelentgette azokat a szegény embereket, az úri koldusokat, akik mindenütt megjelengetnek, ahol pénz van a háznál.
A pesti Sóhajda nem volt elveszett ember, ha értette a mesterségét. Nemcsak a francia regényben lehetett meggazdagodni koldulásból, hanem a pesti életben is.
Az a Sóhajda, akiről írok, közismert figura volt valaha a fővárosban. Jobb napokat látott – mondta megjelenésében minden, amit az emberek szemügyre vesznek. Szárnyas kabátjának ódonsága, nőies formájú és sarkú cipőjének kopogása, tisztára kefélt fehér szakálla. Azt hinné tán az olvasó, hogy Sóhajda valamely alázatos, alattomos, görnyedt figura volt? Sóhajda magas termetű volt, mint a felkiáltójel. Arcán dölyf, harag, megvetés, büszkeség. Szótalan volt, mert feleslegesnek tartotta a beszédet. De ha a kezét kinyújtotta: az valóban reszketett, hogy alig lehetett belepottyantani az ajándékot.
A pesti Sóhajdának olyan programja volt, mint egy rendes embernek, aki beosztással éli napjait.
Sóhajda tudta, hogy mikor érkezik Zerge utcai palotájában Schlauch Lőrinc. Az úri koldusok részére az alkonyati óra volt kijelölve341 a palotában, mégpedig egy udvari szobában, ahol mindig félhomályban ült egy fiatal pap, hogy még a legszemérmesebb szegénynek se kelljen szégyenkeznie. Öt forint volt itt a legkisebb adomány, amelyért éppen csak be kellett nyitni az ajtón annak, aki ismerte ide a járást. A mi tekintélyes Sóhajdánk fellépésénél fogva két ötforintosat kapott az előre elkészített borítékban. Sóhajda olyan önérzetes léptekkel hagyta el a palotát, mintha valamely nagy szívességet tett volna a bíbornoknak, hogy meglátogatta. A legenda szerint: ezt a koldusát Schlauch Lőrinc az emeleti ablakból szokta nézni, és fogadta Sóhajda köszöntését. Sóhajda szemmel tartotta Vaszary Kolost, a hercegprímást budai palotájában. Kohl Medárd, a hercegprímás titkára (aki egyszer testével védte meg az egyházfejedelmet egy koldus kése ellen) bólintott íróasztalánál, amikor a magas termetű öregúr kinyújtotta reszkető kezét. Sóhajda mindig a kellő időben jött, mert ez volt az ő koldulási művészetének titka.
Sóhajda tudta, hogy Jókai Mór mikor szokott a svábhegyi villájában vagy a Ferenci-barátok terén levő lapszerkesztőségben tartózkodni. Nem mulasztotta el Jókai meglátogatását sem, ha valamely új regénykönyve megjelent. A költő tán megtiszteltetésnek vette, hogy Sóhajda a bíbornok után őt is felkereste. „Schlauch őeminenciája küldött önhöz” – mormogta bizonyos leereszkedéssel Sóhajda, mintha megerőltetésébe került volna, hogy Jókai ötforintosát is elfogadja.
Szép időben Sóhajda kihajókázott a Margitszigetre, ahol az öreg József főherceg kertje mellett addig álldogált, amíg a kertészkedő főherceg tudomást vett róla. „Nem dohányzom” – mondta a főhercegnek, amikor az kurtaszivarral akarta kifizetni. – „Nexusa volt” – mint mondogatta, a görögkeleti püspökséghez és az Első Hazai Takarékpénztárhoz. (Az Első Hazainak volt is valamely alapja, amelyet valaha valaki valahol valami címen elszegényedett úriemberek részére tett el a takaréknál. De ehhez az utat csak a legendás Sóhajda ismerte.) Általában ő volt az az „önhibáján kívül elszegényedett úriember”, aki kinyomozott minden forintocskát, amelyet Magyarországon valaha szegények számára eltettek. Kikefélte kabátját, amikor az Idegenek Névsorában, amely a fogadók szerint osztályozta az utasokat egy-egy jobbnevű vidéki földbirtokost fedezett fel; esernyőt vett a kezébe, amikor gyalogolni kellett mindenféle kirándulók után, mert még Visegrádra is elment, ha ott valamely nyaralónál biztos ötforintosa volt.342
Én Szemere Miklós csodabogarai között ismerkedtem meg vele.
Ennél a különc úrnál Sóhajda töltötte be az „udvari koldus” állását, holott koldusból volt mindig elegendő a pénzosztogató gavallér körül. Már akkor ott őrködött az „Aranysas”-szálloda folyosóján, amikor Szemere még a „Sas”-ban lakott, és nem bontották le feje felett a tetőt, hogy a régi szálloda tetejére modern palotát építsenek. Sóhajda őrködött, hogy mindenféle „haszontalan koldus” elől bezárja az utat. Kihúzta magát, gorombáskodott, fenyegetődzött még rendőrséggel is – ha valamely idegen koldust vett észre a ház körül. Megszagolta, megérezte, kitalálta a legrejtettebb látogatóról is, ha koldulási szándék vezette a házhoz. Nem hitt az okiratoknak sem, amelyeket némely szegényember mindig magánál hordoz, mint a sorsüldözöttség bizonyítványait. Haragudott, mint egy vén komondor, amikor csak „Miklós” néven emlegették a házigazdát a furakodó koldusok. Persze, az özvegyasszonyokra volt a legmérgesebb, mert ezek az özvegyasszonyok még az ő eszén is túljártak. A kéményen át, seprőnyélen lovagoltak tán be a házba.
– Rosszul vigyázott, Sóhajda – mondta néha szemrehányással az inas. – Három öregasszony szökött be a méltóságos úrhoz.
Sóhajda valóban szégyellte magát, mintha valami szolgálati hibát követett volna el, és ilyen napokon nem is mert jelentkezni a szokásos könyöradományért. Úgy érezte, hogy nem érdemelte meg. S ezért lemondott róla. Szemerének (aki végtelenül hiú ember volt), néha papucsban és sláfrokban kellett elhagyni szobáját, hogy „udvari koldusa” el ne távozzon adomány nélkül. A zsebébe kellett csúsztatni a pénzt, és kezet kellett vele fogni. „Még egyszer csak itthágy ez a bolond Sóhajda.”
Nem. Sóhajda nem hagyta el Szemerét, hanem egyebet csinált, amely cselekedete miatt elveszítette komótos állását.
Amíg a Szemere úr „udvari személyzetéhez” tartozott: Sóhajda bizalmasan elmondogatta főnökének, a komornyiknak, hogy mely házakhoz jár még koldulni, és merre mennyi a salláriuma. (A komornyik persze néha referált a gazdájának a „koldus” történeteiről, mert a nagyurak is szeretik a pletykát.) Szemere úr, aki olyan kíváncsi természetű ember volt, mint valami középkori várúr: a Sóhajda jelentései alapján mindig tájékozva volt arról, hogy mennyi adományt szoktak adni a városban a koldusoknak. Isten tudná, miért kellett ezt neki tudni. (Talán azért, mert nem akart „ráfizetni” a maga343 szegényeire.) Addig minden rendben volt, amíg Sóhajda csak a régi „címeit” látogatta. Utóvégre Schlauch Lőrinc ellen még a büszke Szemerének sem lehetett kifogása.
A bizalmas inas azonban egyszer különös híreket hozott Sóhajda felől. A „koldus” már nem ád annyit külsejére, mint azelőtt. Rongyosodik, a gallérja nem mindig kifogástalan, és a szeme részegeskedéstől veresedik. Mintha elzüllött volna ez a rendes ember! „Hm – mondta Szemere úr –, meg kell tudni, hogy mi történt vele. Kár volna érte.”
A Szemere-udvarhoz tartozott Szombatfalvy Albert, aki valamikor a pesti titkosrendőrség kapitánya volt. Szombatfalvy hamarosan kinyomozta, hogy Sóhajda egy „rangjához nem illő” házasságot kötött. A koldus vénségére valami „női dologba” keveredett, és ez okozta romlását. A csapszékekben hentereg. Gajdol, és ismeretlen emberek felé is kinyújtja reszketeg kezét. Részeg fejjel ment a múltkor a bíbornokhoz, ahonnan kivetették. Hát bizony ez nagyon rossz információ volt az „udvari koldusról”. Szemere úr nem nagyon szerette a kótyagos embereket. Most már nagyobb figyelemmel kísérte koldusa sorsát, amíg egy napon a koldus a „Pannónia”-szálloda folyosóján is gajdolni kezdett, mert az ital megszólalt benne. Kidobták.
Az olvasó azt hinné, hogy ezzel vége van az emberi komédiának, amely kenyerét vette a koldusnak? A koldus igazi bús története csak most kezdődött. A „régi házainál”, a bíbornoknál szemügyre vehetett bizonyos úriembereket – akiknek nevét, állását megtudakolván: most már ezeket kezdte látogatni:
– Schlauch úr már nem ád a szegényeknek! – mondogatta pálinkás könnyekkel.
A Szemere fogadójában álldogálva, ugyancsak megfigyelhette, hogy kik látogatják a gavallér-társaságból a házigazdát.
– Valami baj van a Szemere úr erszénye körül. Zárva van az már a szegények előtt – hangoztatta itt-ott, ahol Szemere ismerősei között reszketeg kezével megjelent.
A legenda szerint egy Rothschild báró, akinek a lovai a pesti gyepen is futkározni szoktak, egyszer Pestre jött, és a turfon így szólt Szemere úrhoz.
– Ha nem én kezelném a vagyonát, Szemere úr, akkor valóban elhinném azokat a pletykákat, amelyek az ön vagyoni állapotáról az344 utóbbi időben forgalomba jöttek. A Jockey-Clubban valaki azt mondta, hogy ön már nem adhat ajándékot a koldusoknak.
Szemere (mert nagyon okos ember volt), egyetlen szóval felelt.
– Sóhajda.
A pénzbáró zavarba jött:
– Igen, úgy emlékszem, így hívták azt a koldust, aki engem bécsi házamban felkeresett.
– Remélem, adott neki a báró úr. Mert maholnap a Rothschild-ház ingadozásáról hallanánk.
1927345
