Tiszáék
Tiszáék
…Akkoriban, bár javában járt már a vonat Debrecenen túl is: Tiszáné Dégenfeldék látogatására mindig kocsin utazott Gesztről Téglásra.
Jókora utazás, akkor kell indulni, amikor az őszi vásárra szokás, ködös hajnalon vagy zuhogó záporban, és mire az őszi köd felszáll a mezőkről, vagy elmaradoznak az esők álmos hangjai: akkor tünedeznek fel a debreceni tornyok. Debrecenben valami rövidke ebéd (amíg a kocsis a piacon etet), valamely olyan kisebbfajta, szolidabb vendéglőben, ahová a vidéki kálvinista papnék magukkal szokták vinni az elemózsiás tarisznyát vagy kosarat, éppen csak a meleg leves kedvéért térnek be, no meg azért, hogy darab időre megpihenjenek a vásáros szaladgálásban. Tisza Kálmánné elvegyült az ilyen kisebbfajta vendéglő publikuma között. Ugyancsak ebeleszting-cipője volt, mint a vidéki honoráciornéknak, az utazókalapját pedig fekete fejkendővel kötötte át, mert kendő nélkül nem utazik rendes asszony. Az útiköpönyeges asszonyságban nemigen lehetett felismerni Magyarország miniszterelnökének feleségét… A rövid pihenő után tovább folyt az utazás ama téglási határ felé, amely Szabolcsot Hajdútól elválasztja. A lovakat kíméletesen hajtotta a kocsis, a sárga, nádból font derekú homokfutó kocsi (amelyet némely vidéken bricskának is neveznek) mind vidámabb zörgéssel vette a homokos utat, mert ezen a vidéken kezdődik az a táj, amely a dinnyetermesztésre a legalkalmasabb. Tiszáné néha meg is állította a kocsit, hogy összeszámolhassa, hány dinnye termett egy holdnyi földön – kétszer annyi, mint Biharban –, hogy emígy is tájékozódjon a rokonai vagyoni viszonyairól. Még nyoma sem volt az alkonyatnak, amikor feltünedezett a Dégenfeld grófok téglási kastélya, ahová Tiszáné látogatóba jött.
Ez itt még Alföld, félig Nyír, félig Hortobágy: a kastély képe is133 a vidékhez igazodik. Bele van építve valami a nyírségi udvarházakból, mert a nád bőségesen terem ezen a vidéken, de más része már kőből van, mint Debrecenben a piactéri házak. Vannak rajta kis ablakok is, amelyek felett verebek fészkelnek, és csak akkor hallgatnak el, amikor az eső esik – de vannak e felemás épületen kastélyos, szárnyas ablakok, amelyek mögött a zongora peng, messze földről jött urak vendégeskednek, ahol mindig Tisza Kálmánt várják, mikor jön meg Budáról a rokonai látogatására. Mondom, felemás ez a téglási kastély, mint akár a benne folydogáló élet. A háziasszony a kastély egyik részében a tojásokat számolja át, mielőtt Debrecenbe küldené, vagy pedig Tiszánéval tanácskozik a tojásültetés módozatairól, a kerti veteményeknek mind hasznosabb termesztéséről, karalábéról, káposztáról, tökről, amint szokás; míg ugyanez a Dégenfeld grófné a ház másik részében főispánokkal, miniszterekkel, nagyurakkal társalog a közügyekről, ha Tisza Kálmán megérkezik a téglási kastélyba. No, de hát itt a kastélyban Tisza Kálmánné, hogy segítsen a húgának a vendégfogadásban.
Nagy kert veszi körül a téglási kastélyt, és ez a kert is olyan, amilyenek a magyar parkok szoktak lenni. Az egyik részében még azok a vetemények teremnek, amelyekre szükség van a háztartásnál. Uborkabokrok és káposztafejek mutatkoznak a ribizli- és köszmétesövény mögött. A dinnye – persze a turkesztáni vagy az ananász – elmaradhatatlan innen. A borsó futamodik fel karóira, és nemes szőlők borítják be a filagóriát, amely fehér deszkafalaival, piros tetőjével messzire tündöklik a kertből. Spanyolmeggyek, kajszibarackfák, almafák lombosodnak ott, ahol a karalábék, répák végződnek, és nagyot hallgatnak a sárga tökök, amelyek majd kései ősszel az istálló tetejére kerülnek. Egyszerű magyar kert ez három holdacskán, amilyen másfelé is akad az országban. Itt foglalatoskodik a grófné a belső cselédeivel, ide futtatja a szolgálót, ha petrezselyem kell a levesbe. Csak sáfrányért, borsért, paprikáért küldenek Lajbishoz, a téglási zsidóhoz, akiről még szó lesz ebben a történetben.
A kertnek másik fele úgynevezett angol park.
A tudós kertészek volnának a megmondhatói, hogy miként születtek Magyarországon egymás után az angol parkok. Annyi bizonyos, hogy minden módos embernek vásni kezdett egyszerre a foga az angol kert iránt, amelyet különböző gusztusok szerint alkottak meg a lakóházak környékén. Fenyő, kőris, hárs, de gesztenye sem hiányozhatott134 egyikből sem. Ámde Dégenfeld grófnééban ott volt a szalmabodza, a Tisza mellől idáig lekívánkozó fűzfa, a falusias orgona és e vidéknek szerelmese, az ákácfa is. Milyen hatalmas ákácfái voltak Dégenfeldnének! Ültette őket, leginkább nevezetesebb családi események emlékére: mikor Tisza Kálmánnénak fia született 1861-ben és azt István névre keresztelték. Igaz, ezt a nagy ákácot, amely túlnőtte valamennyit, Teleki-akácnak is nevezték, annak emlékezetére, hogy abban az esztendőben lett öngyilkos Teleki László, és Tisza Kálmán vette át a vezérséget a határozati pártban. A téglási angol parkban volt ákácfa, amelyet 1875-ben ültetett Dégenfeldné annak emlékezetére, hogy sógora ebben az évben hagyott fel a kuruckodással, és megalakította a szabadelvű pártot. A Szabadelvű-ákácfa alatt különösen szeretnek üldögélni a környékbeli urak közül azok, akik még semmiféle hivatalt nem kaptak Tisza Kálmántól. Volt még ákácfa ültetve a kertben az 1879-i szegedi árvíz emlékezetére, mert hiszen ekkor tette magát nevezetessé Tisza Lajos.
Hát ilyen volt Dégenfeldné angol parkja: egy nem egészen hitelesnek mondható feljegyzés szerint a baromfiudvarában mindig voltak kakasok, galambok, kis malacok és borjúk, amelyeket különböző politikusokról nevezett el magában aszerint, hogy milyen világ volt a politikában. Volt Deák-kakasa, bukósgalambja, amelyet Andrássy Gyulának hívtak, egy mérges bikája, amelyet Madarásznak nevezett, lehet, hogy éppen a 49-es követnek a tiszteletére.
Amíg az időjárás megengedte, a nyár nem került még szorosabb atyafiságba az ősszel: természetesen az angol parkban tanyáztak a vendégek, ahonnan látni lehetett a grófné napraforgóit, amelyeket nagy passzióval termesztett a kertjében, mintegy példázatul a magyaroknak, akik szerettek sütkérezni a napocskában. A kertben a nagyobb fák alatt földbe ásott asztalok és padok voltak, az asztalokon azonban csak a nap bizonyos óráiban terítettek meg vörössel (a reggelihez), fehérrel (az ebédhez), kékkel az uzsonnához, mert Dégenfeldéknél nem volt divatos az örökös dínomdánom, a folytonos borozás, a szakadatlan vigadozás, mint még az alig elmúlt Magyarországon, ahol a kerítések is veszedelemben forogtak már ebédidőben. Reggelire kávécska és tejecske járta, mert Tisza Kálmán azt szerette, mégpedig egy nagy kőrisfa alatt, amelynek földig érő lombjait lécekkel erősítette meg a helybeli asztalos. Egynémely úr, a közeli homokról, vagy Felső-Nyírből, aki vendégeskedni jött; kiókumlálta, hogy135 van ám a kastélyban házi szilva-szilvórum is (mert hiszen mondani sem kell, hogy Dégenfeldnének is volt még elegendő szilvafája), van aztán oldalas szalonna, amelyet akkor mondanak a legjobbnak, amikor esős nyáron csendesen avasodni kezd. Ezek a járatos urak a reggelihez rendszerint a veteményes kert filagóriájában gyülekeztek össze – hiszen Tisza Kálmánnak amúgy is a titkárjával van dolga, aki Debrecen felől a reggeli vonattal megérkezett, akkora irományos táskával, mint egy levélhordó. (Istenem, miféle kinevezések, rendjel-adományozások, szeszfőző-engedélyek, állami bérletek okmányai rejtőzhetnek abban a táskában?) A filagóriában aztán jól feldicsérték az urak a Dégenfeldné káposztáit, szőlőtőkéit, málnabokrait és muskátlivirágait, mire a grófné előkiáltotta a szolgálóját és hozatott a vendégeknek abból a szilvóriumból, amelyet a ház körül előforduló betegségek idejére tartogatott, valamint vágatott a szalonnából is, amely oldalokban csüngött kamrájában. A homoki urak mindig értették a módját, hogyan kell asszonnyal bánni!
…Hát itt, a téglási kastélyban vetődött fel egy nyáron az a gondolat, hogy az 1848/49-i szabadságharc (amelyet már némely tanfelügyelők „forradalom” név alatt tanítanak az iskolában), valamint az utána következő zord időkben anyagilag tönkrement nemesi osztályt meg kell menteni, ne írjon már annyit Jókai meg Gyulai Pál a pusztuló nemesi udvarházakról.
Gyermekkori hallomásaim szerint a Beöthyek vagy a Nadányiak jöttek ezzel az ötlettel Biharból a kőrisfa alatt üldögélő miniszterelnökhöz. De az is lehetséges, hogy valamelyik Kállay (talán éppen Andris) ugrott át Szabolcsból Téglásra, hogy a pusztuló magyar nemesség ügyét megbeszélje, mert Szabolcsban is düledeztek a nemesi udvarházak, céltalanul ásítottak az agarak az ámbituson. Csak a házigazda, Dégenfeld József (akit debreceni fóispánsága alatt Savanyú Jóskának neveznek), vonogatta a vállát, az ő cívisei majd megfulladnak a gazdagságtól.
Hát a megyei urak kezdték ezt a mozgolódást Tégláson Tisza Kálmán körül, azok a kedves, régi regénybeli alakok, akiknek emlékezetéhez annyi legenda borostyánként tapad.
Ők mérették meg mezítelenül a muzsikus cigányokat a vásárpiacok mérlegein, hogy ugyanannyi gabonát adassanak nekik a magtáraikból, mint amennyit a testsúlyuk nyom – amíg a cigányok észbe nem136 kaptak, és az egész atyafiság bundáját, csizmáját, mellényét, nadrágját magukra vették, mielőtt a mérlegre állottak volna.
Ebben ment volna tönkre a magyar nemesi osztály?
Ők gyújtották fel a nádasokat, amelyekben farkasokról tudtak, még akkor is, ha a nádat jó áron keresték, mert a farkasok csak a tűz elől való menekülésük közben kerültek cső elé.
Talán ez a passzió okozta volna, hogy a magyar nemességet sürgősen meg kellett menteni?
Vagy talán a szolgabírák, alispánok, megyei főjegyzők nem látták el kellően a hivatalukat, hogy panaszkodnak a mellőztetésük miatt? A szolgabírói hivatalokat még mindig a megyei nemesség tölti be, nem kerülhet oda olyan ember, akinek nem volna meg a jussa az álláshoz – igaz, hogy már van az országban egypár tiszteletbeli szolgabíró, aki származásában nem mutathatja fel azokat az ősöket, akik például a kamarási rang elnyeréséhez szükségesek: így Üchtritz báró, a Somogy megyei tiszteletbeli szolgabíró, aki német birodalmi családból származik, Wertheimer Biharban, Moskovics Zemplénben és a felvidéken is akad már egypár szolgabíró, akinek ősei csak bocskoros nemesek voltak, de a valódi megyei stallumok a helybeli nemesség kezében vannak, mióta a cseh beamtereket sikerült végre elkergetni. Az alispánok mindig az ősi családok ivadékai. De még az útmester is legalább ypszilonos ember.
– Mit akartok tehát? – kérdezte Tisza Kálmán, amikor a kőrisfa alatt (amelynek szagát a rajta tanyázó kőrisbogarak miatt nem mindenki kedveli) tanácskozott a környékbeli urakkal.
– A városokat akarjuk meghódítani – felelte Kállay Andris Szabolcsból, aki akkoriban villogó szemű, sasorrú fiatalember volt.
– A városok a polgároké. Ott végzik ők a maguk tennivalóit, kereskednek, seftelnek, ipart űznek, takarékpénztárt alakítanak, házakat építenek, iskolákat tartanak fenn, hűséges adófizetők, és eszükbe sem jut frontot csinálni a kormány ellen – monda Beöthy Biharból. – Azt mi úgy sem tudjuk megcsinálni, amit a polgárság művel Nagyváradon, Aradon, Kassán.
– Azonban az ország központja, Budapest teljesen kisiklik a kezünkből. Pest megyének a legkisebb háza van ebben a nagy városban. A minisztériumok, így különösen a pénzügyminisztérium, bedőléssel fenyegetnek. A polgárság kezdi semmibe se venni ősi jogainkat,137 fitymálva néz a Sándor utcai képviselőházra, mióta a nemesek nem jelennek meg fegyveresen és hadakkal Rákoson…
– Közébük is lövetett Tomori uram – szólt most nekividámodva a magyar miniszterelnök. – Talán újra olyan miniszterelnököt akartok, aki lövessen, nem volt elég a Schmerlingekből, Bachokból, az örök magyar dacból? – kérdé Tisza Kálmán a felhevült Kállayt.
– Magyar ősi jussunkat akarjuk érvényesíteni a városokban is – folytatta a szabolcsi nemesember, akinek honfoglaló vágyai voltak. – Az nem lehet, hogy mi, a nemzet krémje, örökké falusi ember maradjunk a magunk viruló hazájában, testesedő fővárosában. Azt nem lehet tovább tűrni, hogy a minisztériumok tisztviselői csak kalucsnis, kiült nadrágos, borostás arculatú, tintás orrú hivatalnokok legyenek, mert akkor nem adjuk fiainkat erre a pályára. A miniszteri fogalmazót vagy titkárt alig hívják meg a gazdag polgárok házaikhoz, mert nincs semmi társadalmi díszük ezeknek a miniszteriális állásoknak. Kénytelen szegény feje arra várakozni, amíg egyik-másik vidéki ismerőse vagy atyafia megérkezik az Újvilág utcai „Arany Sas”-ba vagy a kerepesi úti „Griff”-be, hogy kedvére kimulatozza magát. Rendszerint szegényen, szerelemből házasodik, és az esküvői frakkját használja még akkor is, amikor arra már rendjeleket lehetne tűzni. Így, ahogy most van: elpusztul a magyar nemesség, előbb-utóbb alárendeltje lesz a városi polgárságnak, a meggazdagodott susztereknek, kocsigyártóknak, vaskereskedőknek… Tenni kell valamit a magyar nemesség megmentésére, mert maholnap már csak Nagy Ivánból tudjuk, hogy valaha voltunk. Nem szabad elhagyni a magyar embert!
– Igazi szabolcsi beszéd – felelt Tisza Kálmán a téglási kőrisfa alatt.
– Csak hát van itten sok olyan dolog, ami egyelőre rontja a történelmi nemesség hitelét. Ama jobbágyfelszabadítás a Kossuth szavára, ama debreceni nagytemplombeli história: a Habsburgok detronizálása, a szabadságharc, amely voltaképpen 1867-ig tartott; mind a magyar nemességnek a műve volt. A polgárság mindig békét akart, mert szeretett zavartalanul dolgozni. Sohasem hallottam például, hogy a gyógyszerészek ellene volnának a véderőtörvénynek vagy a német szövetségnek.
– Hát csak kérdezd meg a szabolcsi patikáriusokat! – felelt Andris úr.
Nincsen olyan vita, amelynek véget ne vetne valamely kellemesebb esemény, amely a szónoklásnál is örömteljesebb. Dégenfeld138 grófné kerti virágai már lehajtották a fejüket a déli hőben, a borsóföldeken is csitult a verebek lármája, rövid lett az árnyéka annak az oszlopnak, amelyre a tejesfazekak voltak felrakosgatva, egyik-másik idősebb vendég elővette a zsebóráját, és gyanakodva megnézte, mások, a még öregebbek a kulcsot próbálták ki az órában, vajon nem felejtették-e órájukat reggeli ébredéskor felhúzni – délre járt az idő. Dégenfeldné is érezte, hogy vendégei nem felejtik az ebédelés idejét még a szívhevítő politizálás mellett sem, ezért odahagyta konyháját, és amúgy fehérkötényesen előjött:
– Valakit várok még ebédre, ezért kérem türelemre az urakat. Az István úr telegrammot küldött Gesztről – majdnem belebetegedtem, amikor a sürgönykihordót megláttam –, hogy lóháton elindult hozzánk. Számításom szerint: ebédre itt kell neki lenni.
– Az István úr jó lovas – felelt Beöthy Biharból. – Nemigen szokta sem a sarkantyúját, sem a kengyelét elveszíteni.
Egy felvidéki úriember, valamely tót vármegyének a főispánja, akit Tisza Kálmán azért hordott magával még vidéki kirándulásaiban is, hogy némi humor legyen a keserves magyar urak társaságában, most megszólalt, eddig lapulva hallgatta a nemességi vitát:
– A rozsnyói püspöknek az volt a szokása, hogy a meghívott vendégeivel mindig előzetesen közölte azt is, hogy mi lesz ebédre, mi lesz vacsorára. Ha hurka volt, hát hurka – inkább hurka szakadjon, mint hurka maradjon, mondták a régi vendégek, és már így készülődtek fel az ebédre. Ha meg csak valami töltött káposzta volt, akkor előbb meg kellett nézni a nadrágszíjat, mielőtt az ember a püspök ebédjére elindult volna. Nálunk, Felsővidékben is tudják a virtust.
Dégenfeldné elmosolyodott a tót főispán szavain.
– Hát itten, Tégláson – kezdte debreceni kiejtésre változtatva a szavait –, itt is akad kolbász meg hurka, mert csak éppen tegnapelőtt öltük le a nyárára hizlalt ártányokat. Sok az arató, felennék minden szalonnámat, ha nem gondoskodnék frissről. De lesz friss kerti főzelék is, mert a sógor uram azt szereti. Azért van nekem paradicsomom, káposztám, sárgarépám leghamarabb az egész környéken, hogy a sógornak kedveskedjek vele. Ma lesz először új káposzta paradicsommal az asztalon.
A tót főispán, mint általában ez idő tájt a tréfás emberek: javában fenyegetőzött, hogy majd így, majd úgy szeme közé néz annak a139 káposztának, amely náluk a felvidéken olyan későre terem meg, hogy a lakosság már egészen beletörődik a koplalásba.
– A felvidéki tótokon kell segíteni, kegyelmes uram, kérlek legalázatosabban. Jó nép az, éppen olyan hűséges a magas kormányhoz, mint Rákóczi földesurához volt – fejezte be szavait a tót főispán, mert ő is haza szeretett volna vinni valami ajándékot a téglási mulatozásokból.
Az udvar felől ekkor magas, csontos fiatalember közeledett, aki rövid fekete szakállt és elhanyagolt bajuszt viselt, lovaglóruhában volt, fején kerek vadászkalap, amelyről messziről meglátszott, hogy már sokszor próbálta az erdők csörgedező esőit, a mezei időjárás viszontagságait.
– Itt van István úr! – kiáltott fel Dégenfeldné, és felragyogó arccal közeledett a gólyaléptekkel járó fiatalemberhez.
– Hogy vagy, mint vagy, István úr? Reméljük, most már végleg Magyarországon maradsz, nem jut eszedbe Németországba vagy Angliába elkalandozni – lelkendezett a grófné, amikor a régen látott fiatalembert jobbról-balról megölelgette, és atyafiságos csókokat váltott vele.
– Hát egyelőre Tégláson maradok – felelt a komoly fiatalember. – Majd megbeszéljük az apámmal a további tennivalókat. Biharban az idén rossz volt a termés. Milyen volt errefelé?
– A dinnyének használt az esős nyár, de a gabona sokfelé megdőlt, és kevesebb szemet adott.
A nyurga fiatalember révedezve nézett maga elé:
– Azt hiszem, soha nem érjük meg azt a termést, amelyre Magyarországnak szüksége volna, hogy véglegesen talpra álljon. Az a bizonyos nagyon jó termés megmarad azért legendának. Hol van anyám?
– Előbb üdvözöld atyádat, mert tudod jól, hogy ő milyen érzékeny, aztán ráérünk anyádat felkeresni a házban. Ő egészséges és jól van.
István úr tehát az angol parknak vette útját, ahol a kőrisfa lombjai alatt valóban megtalálta atyját. Az idősebb Tisza kemény kézfogást váltott az ifjabb Tiszával.
– Hasznosan töltötted külföldön az időt?
István úr így válaszolt:
– Annyit tanultam, láttam, tapasztaltam, amennyit egy magyar140 ifjúnak megmutatnak a maguk országából a németek és az angolok. Ők nem ismerik a dicsekvést, csak a folytonos munkálkodást.
– Későbben majd beszélünk utazásaidról, most menj megmutatni magad anyádnak, tudod jól, hogy ő milyen érzékeny! – szólt a miniszterelnök fiához. István úr tehát édesanyjához sietett a kastélyba. Talán ott már nem is volt olyan rátartian komoly ez a fiatalember…
Alkonyatkor, amikor az Alföldön látogatóba szoktak járni (különösen nyáridőben), négyesfogatok tünedeztek fel a téglási kastély előtt, amelyek messzi vidékről hoztak úriembereket, akik a Tégláson mulatozó Tisza Kálmánnál tiszteletüket akarták tenni. (Mégiscsak könnyebb dolog volna itt megbeszélni az ügyeket kerti séta közben, mint Budán, ahol mindig telve van az előszobája.) Lejött Királytelekről Dessewffy gróf, akinek mindig a Felső-Tisza szabályozásával volt baja. Annyi gátat, töltést építettek már a rakoncátlan folyó megfékezésére, hogy rabnak látszott mindörökre a szilaj teremtmény – aztán tavaszonkint, nyarankint mindig csak talált valamely rést a börtöne falán, hogy eláraszthassa a vidéket.
– Tyű, mennyi pénzbe fog kerülni a fináncminiszternek az öreg gróf látogatása – kiáltott fel Dégenfeldné, amikor a gróf négyesfogatát a kastély verandája elé kanyarodni látta. Hajdú helyett szalonkabátú komornyik ült a bakon a magyarruhás kocsis mellett – a gróf modern ember volt, nem szerette az örökös sarkantyúpengést maga körül.
Annál jellegzetesebb volt az öreg Mezőssy László fogata, aki mindig a hegyaljai szőlőbirtokosok panaszait tolmácsolta Tisza Kálmánnál. Vén volt ez a cséza, falusi kovács kalapálta össze, ha útra kellett vele indulni, az ülés bőre úgy megkopott, mint valami nemesi diploma, amelyet húsz esztendőn keresztül forgattak a pereskedő fiskálisok. A kocsis a rossz ülés miatt szívesebben hajtott a cséza sárhányójáról. Valódi, hétszilvafás, kisnemesi kocsi volt, amely messziről kirívott a többi nyírségi fogatok közül. (Mert ha egyebük nem is maradt a nyírségi uraknak: a fogatjuk mindig arra volt szánva, hogy utánanézzenek a városon.)
De hát az öreg Mezőssy járhatott akármilyen kocsin: tudták azt róla, hogy különcködésből teszi. Volt ott jó pár ezer hold az öreg úr háta mögött, azonkívül a hegyaljai szőlő se volt éppen megvetendő.141 A hagyomány szerint különb szőlője volt a pirospozsgás öregúrnak a Hegyalján, mint Ferenc Józsefnek.
Tisza Kálmán felderült, amint a fehér szakállú, bazsarózsa arculatú Mezőssy Lászlót megpillantotta, abban a nagy Mikulás-köpönyegben, amelyben a nevezetes bortermelő mindig járni szokott.
– Van-e beteg a háznál? Mert hoztam az orvosságot! – kiáltotta már messziről a szokásos recsegő hangjával Mezőssy László, és a köpönyege zsebéből pókhálós palackokat szedett elő: százesztendős tokaji borokat, amilyeneket csak királyok, császárok, cárok isznak, de más közönséges halandónak nem vásik benne a foga. (Az öreg Mezőssy Lászlóról az a legenda járta, hogy hetvenöt éves korában is azért volt olyan fiatalos, szoknyás ember, mert egész életében tokaji borral és tiszai csíkkal táplálkozott.)
Tisza Kálmán kezét nyújtotta a vidám vendégnek:
– Hálistennek, nincs még csak hideglelés sem a háznál, pedig ez így Lőrinc-nap előtt mindennapi nyavalya a rengeteg dinnyefogyasztástól. Hát tekintetes uraméknál, ott Szabolcsban mi újság?
– Van jó is, rossz is – felelt az öreg tekintetes úr. – Meghalt a fiatalasszony gyermekágyi lázban, miután Béla nevű fiamat a világra hozta. Nem tudták a doktorok megmenteni, igaz, hogy Józsa András nem volt éppen Szabolcsban. Operálni hívták valahová a Dunántúlra, valami Esterházyhoz, aki üveget nyelt.
– Baj, baj – felelt Tisza Kálmán. – Mindnyájan szenvedünk a családi gyászban, mikor éppen legkedvesebbjeink távoznak el mellőlünk örökidőre. De hát halljunk valami jót is, tekintetes úr!
– Hát a jó az volna, hogy újra megházasodni készülök, mégpedig egy fokkal fiatalabb leányzóval, mint amilyen a feleségem volt. Nem tudok asszony nélkül lenni.
– Nem árt ez a sok házasodás, tekintetes uram?
– Nekem nem árt semmi, mert én olyan öreg szőlőtőke vagyok, amelyen a filoxéra sem fog. Eljöhetne kegyelmes uram a lakodalmamra.
Tisza Kálmán kedélyesen felelt:
– Ha ráérek; ott leszek. Lesz-e bor a Hegyalján?
No, hát ezt a kérdést éppen csak várta az öreg Mezőssy László, hogy elmondhassa mindazokat a káromkodásokat az ország miniszterelnökének, amelyet a régi szőlősgazdák találtak ki az adó, a filoxéra, a bortörvény és egyéb nyavalyák ellen. Aki Mezőssy László uramat142 hallgatta: szentül elhihette, hogy Magyarország legszánalomraméltóbb embere a hegyaljai szőlőbirtokos. Húzza azt még az ág is…
– Könnyű a szomszédomnak, Ferenc Józsefnek, ő nem fizet adót. De mi, bortermelők, valamennyien tönkremegyünk, ha rövidesen nem érkezik valamely segítség.
– Hát hogyan lehetne segíteni? Adót kell fizetni. A hadügyminiszter miatt. Az ő markában vagyunk valamennyien – nevetett Tisza Kálmán.
– De sok olyan földesurat tudok én Szabolcsban, aki nincs eléggé megadóztatva, aki könnyíthetne a mi terheinken. Itt van mindjárt az egri érsek úr, akinek messzire kiterjedő birtokai vannak a Tisza mentén.
– Megbánod a napot, ha megbántod a papot – idézte a miniszterelnök a régi mondást.
– Hát a zsidók? – kiáltott fel az egyébként liberális érzelmű öregúr. – Mérhetetlenül gazdagodnak Szabolcsban is, meg másfelé is. Amerre nézünk: mindenütt zsidó boltok vannak. A veres Burger, a szabolcsi Rothschild minden darab földet megvesz, ami eladó.
– Tekintetes úr, maga éppen olyan jól tudja, mint én, hogy a zsidókra milyen nagy szükségünk van Magyarország helyzetében. Hová jutnánk, ha Verhovayra, Istóczyra meg Ónody Gézára hallgatnánk? Ne bántsuk a zsidókat, kovász ők a nemzet testében.
– Kovász, kovász, de megsavanyodunk tőle – felelt az öreg borász. – Lám, az én boraim is minden esztendőben a lengyel zsidók veszik meg, akik aztán tengelyen szállítják a külső országokba. Bizonyosan tudom, hogy többet keresnek az én boraimon, mint én jómagam.
… No, de megjött Szabolcsból vacsora előtt Bónis Sámuel uram is, akinek valamennyi őse koronaőr volt, állásával méltósága visszasugárzott az unokájára is.
Bónis uram modern ember volt. Zekszert viselt a füle mellett ama 66-iki esztendő emlékére, amikor a poroszok lőttek. Régi ismerőse a miniszterelnöknek, kemény kuruc, úgy beszélt mindig, mintha a megyei közgyűlésen obstruálna az ellenzék soraiban, zsúfolt karzatok alatt.
– Nem tűrhetjük tovább, hogy a königgrätzi hősök egy kopott rézmedálián kívül semmit se kapjanak a magyar kincstártól. A negyvennyolcas honvédekről úgy, amúgy gondoskodott már Ferenc József, amikor a rokkant honvédek menházát a Soroksári úton felépítette143 azokból a koronázási aranyakból. Hát ez rendjén van – de a königgrätziek nem kapnak semmit… Lehetséges, hogy az öccse, József főherceg, aki akkoriban dandárparancsnok volt: kárpótlást kapott azért a négy lováért, amit az ütközetben kilőttek alóla. Megengedem, hogy Festetics Tasziló grófnak is maradt mit aprítani a levesébe, bár a bal lábát elvitte a porosz ágyúgolyó. Pejacsevics Miklós gróf hadtestparancsnoknak is megengedte Ferenc József, hogy a kardját a jobb oldalán viselhesse, miután a jobb karja ott maradt Königgrätz-nél. Benedek Lajos fővezér úrért se fáj a fejem, bőséges nyugdíjából komótosan megélhet Grácban, ahol minden sörházra egy tucat tábornok esik. De mit csináljanak azok a szegény magyar véreink, akik nyomorékok lettek a hadjáratban, és senki se törődik velük? Az én falumban, Apagyon, egy féltucat königgrätzi rokkant van, akiről az isten se gondoskodik. De hallom, hogy vannak még rokkantak másfelé is, így például Gégényben.
Tisza Kálmán a téglási kastély kertjében, az alkonyodó estében fejbólogatva hallgatta a zekszeres magyar úr panaszait. Dégenfeldné virágágyai bőséges illatokat küldtek a felettük röppenő esti bogarak felé, a nyugati égen úgy piroslottak a felhők, mint a mézeskalácsok, a nagy jegenyefán búcsúzkodva károgott az ott lakó holló, és a nádereszekben utolsó megbeszéléseiket tartották a verebek. Az égboltozaton vándor vadlúdcsapat vonult végig, a Tiszáról menvén a Hortobágyra, és a kastély nyitott verandájáról már kellemetesen hallatszott az evőeszközök csörgése, amelyek mindig valami jót szoktak jelenteni, így például e hangzatokból lehet megállapítani, hogy kerül-e kanál is az estelihez az asztalra, mert az bizonyosan levest vagy bográcsgulyást jelent, ami nem megvetendő dolog, még a miniszterelnökök szemében sem. Dégenfeldné, mint a legtöbb okos asszony, különösen értett a konyhához is, a gulyásokat mindig maga főzte, mert ez a legkényesebb portéka, bár mindennapinak látszik.
Tisza Kálmán, alighogy elvált a kerti úton a königgrätzi vértanútól, a feleségével találta magát szemközt:
– Itt járt a Lajbis zsidó! – szólott Tiszáné.
– Mit akar Lajbis? – kérdezte Tisza félig nevetve, félig bosszúsan. Tiszáné az ura karjába akasztotta a karját, miután egy fehér begóniát tűzött a mellére:144
– Tudod, hogy Lajbis régi jó emberünk. Ő szokta nekünk Téglásról Gesztre szállítani a majoránnát, vaníliát, borsot meg miegymást, amihez ti férfiak nem értetek. Nagy dolog az, olcsó és megbízható fűszert vásárolhatni.
– Hát mit vegyünk meg Lajbistól? – kérdezte Tisza Kálmán, és a felesége karját magához szorította.
– Nem veszünk tőle semmit, mert Lajbis csődbe ment! – felelt Tiszáné. – Csődbe ment itt Tégláson a maga rongyos kis szatócsboltjával a rossz gazdasági viszonyok miatt. Nem vettek a parasztok se sót, se cukrot, hát Lajbis megszűnt.
– Sajnálom Lajbist. Csak arra akarlak figyelmeztetni, hogy az elmúlt kritikus gazdasági években nagyobb kereskedőházak is beadták a kulcsot, mint a téglási Lajbis.
Tiszáné hevesen felelt:
– Igenám, de a Lajbisnak hat gyermeke van, és én megígértem neki, hogy segíteni fogunk rajta.
– Nem bánom, vidd magaddal famíliástól Gesztre.
– Én azt mondtam neki, hogy jöjjön családjával Budára.
Innen maradt fenn az anekdota arról a téglási zsidóról, aki egy napon egy szekérderéknyi gyermekkel, asszonnyal megérkezett a budai miniszterelnökségi palota elé. A cifra kapus ráförmedt:
– Mit akar itt kend?
– Nem akarok én semmit, csak mondják meg a kegyelmes úrnak, hogy megjött a Lajbis Téglásról – felelte a falusi vadliba.
– Majd bizony ilyen haszontalansággal zavarjuk a kegyelmes urat. Van annak egyéb dolga, mint a téglási Lajbisra várakozni.
– Azt már nem bánom, hogy mi dolga van neki, csak annyit mondjanak meg, hogy megjött Lajbis Téglásról, a többit már ő tudja.
Így szólott az egykori falusi boltos, és a szekerével, a gyerekeivel tábort ütött a Várban, a miniszterelnökségi palota előtt. Ott táborozott délig nagy csodálkozására a járókelőknek. A keménykalapú konstáblerek se mertek Lajbis táborozásába avatkozni, mert a téglási ember olyan meggyőződéssel vitatta, hogy neki igenis dolga van a miniszterelnökkel.
Végre valamely tréfás úriember, akinek nem kellett attól tartani,145 hogy Tisza Kálmán megharagszik rá, hírül vitte a miniszterelnöknek, hogy:
– Megjött a Lajbis Téglásról.
Tisza Kálmán elképedt.
– Megjött Lajbis Téglásról? – kiáltott fel tanácstalanul. – Hát most mit csináljak vele?
Ez volt talán az első eset, hogy Tisza Kálmán nem tudott magának tanácsot adni. A miniszterelnökség mindentudó folyosóin pedig csakhamar végigszállott a hír:
– Megjött Lajbis Téglásról, mit csináljunk vele?
Végre aztán Tiszáné is meghallotta a dolgot, ő aztán intézkedett, hogy Lajbis szekerének az udvaron adjanak helyet. (Hogy és miként gondolkodott Tiszáné a téglási Lajbis további sorsáról, arról nem szól a történet.)
Szerencsére, megszólalt az a csengő, amely hajdanában a régi magyar kastélyok ámbitusain mindenütt megtalálható volt, és hangja vidámságot jelentett. A vendégek a kastély minden részéből összegyülekeztek a vacsorához.
Vacsora után megint csak a kertbe vonult ki a társaság, mert meleg volt a nyári éjszaka. A Dégenfeldné kék, piros, zöld üveggömbjei, amelyek fehér karóra tűzve fénylettek a nappali világosságnál a virágágyakban, most eltűntek a sötétben, helyettük szélfogó üveggel felszerelt kerti lámpák világították meg a verandát. A kerti lámpákat körülrepdesték az esti bogarak, selyemszárnyú pillék, duruzsoló lepkék – körülvették a miniszterelnököt is a vendégek, mert hiszen ő volt ennek a társaságnak a lámpása.
– Csávolszkyt kell megsegíteni – hangzott most egy hang a sötétben valamely kertiszékből. – Mert ő építi a helyiérdekű vasutakat, amelyek majd ezt az egész vidéket felvirágoztatják. A Tiszának úgy sincs vonata, csak odaát túl a Tiszán, Miskolc felé, azzal pedig mi nem sokat érünk.
– Hagyjuk már az örökös vonatépítést – replikázott Mezőssy László. – Mióta a vonatot kitalálták; azóta nem tudnak az utasemberek se jóízűen enni, se rendesen gondolkozni. A vonat összerázza a gyomrot146 és az agyvelőt. Igazi farkasétvággyal csak hosszú kocsiútról lehet megérkezni, hogy a gazdasszony örömét találja a vendégben, de ugyanez áll a jó gondolatokra nézve is, amelyek leginkább kocsin lepik meg az embert, mert a kocsin van ideje hozzá, nem ordítja a kalauz minduntalan valamely másik stáció nevét. Az ördög vigye el – a legjobbízűen gondolkodom valami terven vagy emlékem felett, s egyszer csak a vasúti altiszt tátott szájjal rám ordít, hogy: Rakamaz. Holott nekem semmi közöm sincs Rakamazhoz, mert a szőlőm messzi esik tőle.
Most az a temperamentumos Kállay András vette át megint a szót, akinek csak az elmúlt hetekben volt a legkülönösebb párbaja, amelyről országszerte sok szó esett. Valami felett összekülönbözött pazonyi Elek Gusztáv ezredessel, a híres céllövővel, és párbajra szólította a félelmetes férfiút. A párbajt hosszú csövű, golyós puskákkal akarták megvívni a nagyhalászi erdőben, hogy az egyik párbajozó biztosan a fűbe harapjon. Éppen Tisza Kálmán közbelépésére békültek ki az ellenfelek, mielőtt megölték volna egymást. A szabolcsi így beszélt:
– Tisztelt uraim, itt most Tégláson nem lehet szó se vasútkoncesszióról, se regálebérletről, se spirituszgyárról, de már csak állami árendáról sem, egy kérdés érdekli a miniszterelnök urat: a magyar nemesség megmentése. Tenni kell valamit, hogy a történelmi osztály megint talpra álljon, mert különben mindnyájan elvesztünk. Azon is kell gondolkoznunk, hogyan egyesíthetnénk a meglévő nemesség erejét, hogy az megint kezébe kaphassa az ország gyeplőit, mint évszázadokon át. Hogyan tömörülhetne a nemesség, hogy egymást megsegítse, hogy egymás érdekeit védelmezze, hogy szikla legyen megint az országban, amely szikla mindennek ellenállhat. A magyar nemességnek szövetkeznie kell minden ellen, ami idegen, ami nem magyar. Vajon van-e bennünk annyi balszerencse után még annyi erő?
István úr, aki a Szabadelvű-ákác derekának támaszkodva hallgatta Kállay András szavait, most hirtelen, de meggondoltan beleszólt a társalgásba:
– Külföldön, ahonnan most jövök, minden foglalkozású embernek megvan a maguk egyesülete, vagy klubja, ahol a hozzá hasonlókkal találkozni szokott. Angliában, Londonban minden utcában van egy klub, ahol az egymáshoz hasonló emberek összejönnek. Nálunk a nemességnek még csak klubja sincs.
– Dehogy nincs! – kiáltott fel az öreg Mezőssy László, aki a147 legkomolyabb vita idején is el merte mondani a maga tréfáit. – Hát a dabasi Nemesi Kaszinó, ahol az agarászbálokat tartják, hát a nagykállói „Griff,” ahol a híres kártyázások folynak, hát a pesti „Arany Sas”, ahol a minapában is kitalálták a Pest megyei csárdást: már semmit sem számít?
– Igaza van Mezőssy úrnak – felelt István úr. – A magyar nemesség igényeit könnyű kielégíteni. A bihariaknak, ha Váradra mennek, éppen elegendő a „Zöldfa” fogadó, ha pedig Debrecen felé van útjuk, nem mulasztják el az „Arany Biká”-t. Vendég, kocsmáros, cigány meg van elégedve az idevaló élettel, sohasem hallottam, hogy bárki is változtatni akart volna rajta.
– A pesti „Arany Sas”-nak – tréfálkozott tovább Mezőssy uram – pláne az egész országban nincs párja, mert a pesti vásárok vagy bálok idején az egész vidéki nemességet összegyűjti. Szól a muzsika, ropog a padló. Bolond volna, aki az „Arany Sas” helyett mást akarna adni a vidéki uraságoknak. A tokaji bor se való mindenkibe. Ugyan ki járna abba a nemesi kaszinóba, ha már volna ilyen?
Most megint Kállay András vette át a szót:
– Az már igaz, hogy az „Arany Sas” erkölcseivel nehéz konkurrálni, mert itt már mindenkinek megvan a maga asztala, a maga szobája, csak éppen egy telegrammot kell útnak indítani. De azért kötve hiszem, hogy üresen maradna a Nemesek Klubja, hogy ha egyszer megalakulna.
Most Tisza Kálmán szólalt meg a maga óvatos hangján:
– Nehéz dolog ujjat húzni a Nemzeti Kaszinóval.
– A frakkos bandával, ahogyan éppen a napokban Verhovay Gyula elnevezte őket? – kiáltott fel Mezőssy László. – Hiszen éppen ők maguk zárkóznak el a köznemesség elől, amikor minden született grófot meghívnak tagjaik közé, az egyéb jelentkező felett szavaznak. Már aki kiteszi magát annak, hogy szavazás alá bocsássa a fejét.
– Minden országban van olyan kivételes egyesülés, mint a pesti Nemzeti Kaszinó – monda most István úr. – A közeli Bécsben mindjárt a Jockey-Club, Rómában a Nobilik Kaszinója. Még a kis Lengyelországban is van egy klub, ahol csak a főrangú urak találkoznak. A Nemzeti Kaszinóra nálunk is szükség van. Vajon hol láthattuk volna vendégül például a velszi herceget, vagy Milánt, az exkirályt? Az „Arany Sas”-ba igazán nem vihettük volna előkelő vendégeinket. Azzal nem érünk el semmit, nem javítunk sorsunkon, ha a Nemzeti148 Kaszinó ellen kuruckodunk. Nekünk magunknak kell tennünk valamit.
– Csak politikumot ne keverjetek bele – figyelmeztetett Tisza Kálmán –, mert akkor nem állok jót semmiért.
– A politikusoknak úgyis megvannak a maguk klubjaik, asztaltársaságaik. Mi oda nem kívánkozunk – vetette fel a fejét Kállay András.
– Nekünk úri, méltó klubot kell összehoznunk, ahol egymás között lehetünk, bizalmasan beszélgethetünk, elszórakozhatunk anélkül, hogy attól kellene tartanunk: idegen vetődik közénk. Vagy pedig valami nem odavaló elem…
– Guba a gubával! – szólt az öreg Mezőssy.
– Természetesen: csak nagykorú tagja lehet a nemesi egyesülésnek, mert éretlen emberekkel, bármily kifogástalan származásúak, nem lehet komolyan beszélni – szólt közbe István úr. – Azonkívül meg kell szorítani az alapszabályokban a kifogásolható múltúakat is.
Kállay rábólintott:
– A tiszta erkölcs alapja mindenféle szövetkezésnek. Senki sem léphet be a nemesi egyesülésbe azzal a szándékkal, hogy majd a társait valamiben megelőzni akarja. Mindenki csak azzal az egy gondolattal közeledhetik társaságunkhoz, hogy minden képességét latba veti a közcél eléréséhez: a magyar nemesi osztály megmentéséhez.
– De hát végeredményben hogyan is akarjátok ezt a dolgot? – óvatoskodott Tisza Kálmán.
– Úgy gondoljuk – folytatta Kállay –, hogy a mi kaszinónknak tagja legyen minden valamirevaló úriember Magyarországon. Ott legyenek tagjaink között a magas rangú bírák, katonatisztek, tisztviselők, anélkül hogy a különböző minisztériumok között nagyobb differenciákat csinálnánk, mint ez manapság szokás. Nekünk a gyalogsági katonatiszt éppen olyan kedves lesz, mint a fináncminisztériumbeli számkukac, ha úriember. Magunk köré kell gyűjteni a vidéki földbirtokos elemet, mert ez számít még Magyarországon. Le kell szoktatni őket az „Arany Sas”-beli tivornyákról, mert ezzel tönkreteszik magukat…
– Egyáltalában el kell törölni az egész „Arany Sas”-t a föld színéről – kiáltott közbe tréfás akcentussal Mezőssy uram, de íme komolyan vette Kállay András:
– Mezőssy uramnak tökéletesen igaza van, meg kell szüntetni a régi „Arany Sas”-t a maga vadas, duhajos, karakán mulatságaival,149 virtuskodásaival, szilajságával. El kell végre hallgattatni a nagybőgőt meg a cimbalmot, amely a főváros közepén reggeltől estélig és estétől reggelig dong. El kell múlni annak az állapotnak, hogy a vidéki nemes urak mulatságai miatt ne lehessen végigmenni az Újvilág utcán.
– Aztán kire akarná ezt a megszüntetést bízni, Kállay uram? Talán Thaiszra, a főkapitányra, aki sápot kap az „Arany Sas” csárdásától? – kérdezte incselkedve Mezőssy úr.
– Nem. Hanem megvétetném az új klubbal az „Arany Sas”-t, miután már amúgy is odaszokott a vidéki nemesség.
– Hohó, hol van annyi pénz a világon, amiért az „Arany Sas”-t eladják?
– Nem kell ehhez pénz, csak az egyesült magyar nemességnek erkölcsi nyomása. Még mindig nagy erő vagyunk mi, ha összefogunk, erről mindig számolni kell a mi szavunkkal. A régi időkben sokkal kisebb okból is – mint például egy követválasztás – szétverték a nemes urak a nekik nem tetsző kocsmákat. Hogyne állnának most talpra, amikor ideális, magasztos szempontok követelik, hogy az „Arany Sas” eltűnjön a föld színéről? Bizony, nekivetjük a vállunkat az ócska gerendáknak, és kifordítjuk az egész kocsmát minden bennelévővel, ellenállással együtt!
– Tyű, hiszen ez megsértése az ősi jogoknak! Már megszokott kocsmájában se mulatozhasson többé a magyar nemesség? – csattant fel megint az incselkedő hang.
– Elég volt az ősi virtusokból – pattogott Kállay uram. – A Pest megyei gavallérok menjenek haza a maguk csárdásával, ropják otthon a tatáros táncukat, Dabason, ahol amúgy is egy csomóban vannak. Vigyék el az agaraikat, a cifra szűreiket, Lisznyai Kálmánjukat, fokosukat, cigányukat, nótájukat a főváros kellős közepéről. Új világ jön a régi helyére. A magyar nemesség megmutatja, hogy a kultúrához éppen olyan érzéke van, mint volt a betyáros dínomdánomhoz.
– Hát abba csak belenyugszom, hogy a Pest megyeieket haza lehet parancsolni az „Arany Sas”-ból, jóravaló emberek azok, szép szóra az ingüket is levetik. De ne felejtsük el, hogy van az „Arany Sas”-nak egy különc lakója, aki onnan semmiképpen sem akar kiköltözni. A Zemplén megyei Szemere Miklós az.
– No majd beszélünk Őkelmével is, magamra vállalom – fejezte a vitát a felhevült Kállay uram, és hátradőlt a karosszékben.150
A téglási kert felett ökölnyi nagyságban ragyogtak a nyári csillagok, édesded fuvalmak bolygatták az apró orgonákat, nagyot hallgatott a társaság az imént lezajlott beszélgetésen. Persze hogy kell valamit tenni a magyar nemességért, hogy az végképpen ki ne pusztuljon, de vajon elegendő-e a nemesség megmentésére egy kaszinót alakítani? Milyen lesz az a kaszinó? Ha csupa újságolvasó öregurak járnak beléje, akkor elmaradnak a vidéki urak – ha pedig megint csak a régi „Arany Sas”-beli élet üti fel a fejét: akkor minek kellett a régi csárdást kitenni? Hát hogyan is gondolja ezt Kállay uram?
– Én leromboltatnám a régi „Arany Sas”-t, és helyébe új, modern palotát építenék, ahová a falusi urak nem merészelnék elhozni mezítlábas cigányaikat.
– De hát ki adja a pénzt az építkezéshez?…
– Kicsoda? – hát az Első Hazai! Van még tán annyi hitele a magyar nemességnek!
Erre aztán még nagyobb lett a csendesség, mert hiszen a jelenlévők közül néhányan már tudták, hogy milyen nehéz egy váltócskát „elsütni” a mai nehéz időkben. Hogyan gondolja azt Kállay uram, hogy az egész magyar nemességgel váltót írasson alá? Micsoda hosszú blanketta kellene ahhoz?
A csendet István úr hangja törte meg:
– Angliában, hol darab ideig időztem, a vidéki nemességet gentrynek hívják. A gentryről az volt a közfelfogás Angliában, hogy a legkonzervatívabb elem, hajthatatlan, gőgös, a szokásaiból nem enged. Tessék, már ott is engedett a gentry a negyvennyolcból. Hogy csak egy példát mondjak, a londoni színházak nézőterén már sohasem lehet látni azt a hiúzmellényes, kutyaostoros gentlemant, aki éppen akkor szállott le a postakocsiról. Igaz, hogy Viktória királynőnek külön rendeletet kellett kiadni, hogy őfelsége színházaiban csak estélyi öltözetben szabad megjelenni. És a gentry engedett a királynőnek.
– Gentry, gentry! – mormogta Mezőssy László. – Nem is volna rossz a mi kaszinónkat is a Gentryről elnevezni, mert ebben a szóban bizonyos civilizáció van.
– Nem – felelt Kállay András. – Magyarnak kell lenni az új kaszinó nevének is, mert magyarságunkból semmit sem vagyunk hajlandók feláldozni.
A nyári éjben felrebbent Tiszáné és Dégenfeldné a kerti társaságból.151
– Tegyük el magunkat holnapra, mert a reggeli vonattal várjuk Fabiny Teofilt meg a debreceni püspököt.
Az urak még jódarabig együtt maradtak, mert az akkori szivarok olyanok voltak, hogy sötétben is élvezni lehetett a füstjüket. Akkoriban a dohánygyár kitalált valamely újfajta szivart, amelyet a miniszterelnök tiszteletére Tisza-szivarnak nevezett el. Hát ezt a szivart szívogatták a téglási kastély vendégei, miután a lecsipesztett szivarvégeket gondosan a mellényzsebükbe eresztgették, a menházbeli öreg honvédek részére.
– Nem is olyan rossz gondolat ennek az új kaszinónak a megalapítása! – monda végre csöndesen Tisza Kálmán. – Azt hiszem, előbbre viszi a magyar társadalmat.
Így szólt Tisza Kálmán, és ettől a naptól kezdve nem volt ellenzője az Országos Kaszinó megalapításának, a magyar társadalom előbbre vitelének. Így kezdődött a magyar nemesség reneszánsza.
1927152
