Vidliczkai, az éjféli szónok
Vidliczkai, az éjféli szónok
Korántsem volt ékesszavú ember a hajdani nyíregyházai követ, mégis egész életében a szónoklatáért emlegették: sohasem kellett többé semmit sem tennie ahhoz, hogy nevezetességét fokozza. Ő volt az, aki éjfélkor beszélt a régi Sándor utcai képviselőházban, estétől éjfélig, miközben mindenféle avult újságokat és ócska statisztikai füzeteket is felolvasott, és szavait bőségesen spékelte a „miszerint”-ekkel, az „annak dacárakkal” és régi rétori galimatiászokkal, mintha nem is a magyaroknak lett volna a világ legjobb szónoka, Kossuth Lajos személyében. Mégis Vidliczkai szónoki sikerétől visszhangzott esztendőkig Magyarország, mintha az ő „éjjeli szónoklatán” kívül jóformán senki se mondott volna semmit a vitáról a képviselőházban.
Obstrukciót rendezett az ellenzék: hosszú, lapos, érdektelen beszédekkel kellett megakadályozni az ülések mindennapi rendjét, a függetlenségi oldal legunalmasabb szónoka, Vidliczkai József, a nyíregyházai követ vállalkozott arra, hogy éjfélig agyonbeszéli az ellenfeleket. És erre olyan nevezetes férfiú lett, hogy csaknem vetélkedés indult meg személyéért a különböző kerületek között a legközelebbi választásnál. De Vidliczkai hű maradt Nyíregyházához.
Ama régimódi magyar követek közé tartozott, akik egy egész életen át mindig ugyanazon a helyen ültek, mindig ugyanazt a kerületet képviselték (mert voltaképpen nem is akadt ellenfelük, aki hiába pazarolta volna az idejét és a pénzét), minden megválasztásukkor ugyanazt a szónoklatot mondták el köszönetül a híveknek (Ráth Károly, a pesti polgármester mindenkit az „emberi kor legvégső határáig” éltetett pohárköszöntőiben) – sőt, mintha mindig ugyanazt a ruhát viselték volna ezek a régimódi követek, szép, komoly, fekete vagy molnárszürke, magyaros szabású ruhát, amelyen a hatvanhetediki324 kiegyezés után évről évre kisebb, rejtettebb lett a harcos vitézkötés. (Az úgynevezett Deák-kabát bőségességével igen illett az idősebb uraknak, akik némi csacsi-hasacskákat kezdtek eregetni; a meghosszabbodott pantalló, a bokára alkalmazott vitézkötéssel, azoknak az úriembereknek kedvezett, akik a vadlibalesen, a nedves gödörben történt meghűlés vagy a sok lovaglás miatt némileg görbe lábszárakkal rendelkeztek. Mert a természettől görbe lába csak a regálbérlőnek lehetett.)
Vidliczkai József a régimódi követek között is a legrégibbnek tűnt fel, csendes magábavonultságával, szótlanságával, egykedvűségével. Még akkor sem verdeste a padot, amikor Irányi Dániel a „turini remete” egy-egy frissiben érkezett levelét olvasta fel az üléseken: nem izgult, amikor Ónodi Géza, Verhovay, Istóczy lángba akarták borítani a tiszaeszlári perrel éppen az ő kerületét, Nyíregyházát; nem járt Pesten sem azokba a vendégfogadókba, ahol politikai lármákkal veszik el egymás étvágyát a vendégek, megelégedett a régi „Vadászkürt” sötétes ebédlőivel, ahol egyetlen asztaltársa az étlap volt, amelyet mindennap végigböngészett az első oldal vadkanos, fácános, nyulas képeitől az utolsó oldalig, ahol a különböző savanyúvizek voltak felsorolva. De még az sem jutott eszébe, hogy csaknem egész életére kiterjedő képviselői pályája alatt egyetlenszer is beszámolót mondjon a választóinak vagy népgyűléseken mutatkozzon a csizmadiaszínben, városvégi kocsmákban. Olyan egykedvűen viselte az országgyűlési képviselőséget, mintha legalábbis jussolta volna valamely családi vagyon keretében.
És mégis Vidliczkai József volt az, aki bár többet soha nem mondott ama „éjjeli szónoklatnál”; minisztereket, képviselőházi elnököket, kormánypárti hírességeket buktatott meg, ha azok bemerészkedtek az ő kerületébe. Az ő kerülete volt ama bevehetetlen magyar kerület, honnan megcsalódva kellett visszatérni mindenkinek, aki ott az egykedvű Vidliczkaival, a függetlenségivel, felvette a versenyt. Így Fabinyi Teofil, a miniszter, Péchy Tamás, a képviselőház elnöke is.
Foglalkozására nézve ügyvéd lett volna ez a Vidliczkai, de nemigen üldögélt a kancelláriában, ahol az írnokok voltaképpen úgysem tesznek egyebet, mint dohányt vágnak. Szép, nagy, két utcára terjedő kertes háza volt, amelyet magas kőfal környezett. A kúriának ugyan325 csak zsindelyteteje volt, de olyan barátságos szobái voltak, hogy a látogatónak mindjárt jókedve kerekedett, amikor az otthon szőtt, színes szőnyegekre lépett. És a házigazda még akkor is távol volt a barátságos háztól, amikor porköpenyegjeivel, bundáival, lábzsákjaival, mindenféle ételes tarisznyáival, kulcsaival (amint a régi követek utaztak), megérkezett a fővárosi fáradalmak után abban az első osztályú vasúti fülkében, amely minden képviselőnek kijárt. Dehogyis ment disznótorra vagy szüretre, majálisra vagy pártértekezletre: a gyümölcsöskertjébe vonult, amely kertnél híresebb nem volt azóta se ezen a környéken.
Vidliczkai szenvedélyes kertész volt, mint ahogy a régebbi magyar úriemberek mindig tartogattak valamely passziót, szenvedélyt, féltett ábrándot magukban a mindennapi foglalkozásuk mellett. Régész, történész, csillagász, filozófus és költő akadt a legtöbb magyar úriházban, amely mellett az utazó kocsiján elhaladt. De pomológus már ritkább volt, mert a gyümölcstermelés nemigen keltett nagyobb figyelmet az idő tájt, amikor amúgy is minden kúria mögött még javában virágoztak vagy téliesen szundikáltak a szilvafák.
Vidliczkai gyümölcsöskertje a város határában volt, négy magyarholdnyi területe volt, és mély árokkal, embermagasságú gledícsiasövénnyel volt körülvéve. (Ez a tüskés, sűrű növésű bokorfajta még a drótszeges kerítésnél is jobbnak mondatik vagyonőrzés szempontjából.) Hát ez a kert volt az ezeregyéjszakából való kert, amelyben valóban zengő gyümölcsök teremtek. Minden gyümölcsfa más családból való volt, mintha mindegyikből akart volna mutatványt a kertész. Tizenötféle almafa, amelyek az aranyranettől a birsalmáig mindent megteremnek. A körtéknek olyan rendkívüliségei, mint valami egzotikus lepkegyűjtemény, amelyet üveg alatt tartanak. Volt itt körte, amely valóban úgy himbálódzott a lombok között fuvolázó szélben, mintha valóban ő énekelne, nem pedig a szél tündérkéje. Szilvák, amelyek valami régi nemességet hoztak magukkal azoktól a különböző vidékeken lakó kertészektől, akiktől Vidliczkai csemetefáit beszerezte. (Mert akármilyen messzire útra kelt, ha valami ritka gyümölcsfáról hallott, Jókai regénye nyomán, még a Senki szigetére is elvetődött.) Voltak itt diók, amelyek sohasem ízlelt gyümölcsöket termettek. Volt mutatóban minden szőlővenyigefajtából, és a Karsztból is hozatott talajnak való földet a képviselő úr, amikor a szőlőtő azt kívánta. Barackok, meggyek, cseresznyék, amelyeknek külön326 mátrikulájuk volt, mindegyik bízvást szerepelhetett volna a kertészek góthai almanachjában.
Hát ebben a kertben, egy présházszerű kis kunyhóban volt Vidliczkai igazi irodája. Ide nem engedett be senkit, vezette a fák és növények könyveit, levelezett más vidékeken lakó kertészemberekkel, a gyümölcsfái alatt megelégedetten üldögélt, bár ő maga soha egy almát nem evett meg életében, igaz, hogy másnak sem adott. A drága, finom, ritkaságos gyümölcsök megértek, lehullottak a fákról, és erjedve elborították a titokzatos kertet.
Nem csodálható, hogy ilyen körülmények között felbontatlanul hevertek valamely sarokban a régi Egyetértés példányai (aminthogy a papi házaknál is ilyenformán gyűjtögették évről évre a Magyar Állam-ot), de még azokat a leveleket sem nyitotta fel a képviselő úr, amelyeket Pestről küldöztek utána a pártból. Csávolszky írhatta a maga szenvedélyes vezércikkeit, a nyomdászok belevakulhattak annak a sok képviselőházi beszédnek a kiszedésébe, amelyeket rajtuk kívül úgysem olvasott el senki, Pesten lázonghattak a pártkörökben, csapkodhatták az asztalokat: a régi Magyarországnak ebbe a boldog zugába nem érkezett el annyi fuvalom sem, mint egy falevél rezdülése. Az ember a múlt idők históriáit forgatva néha azt hihetné, hogy egy-egy politikai esemény valóban olyan lázba hozta az országot, mint a történelmek írják. Nem, mindig voltak nyugodt, békességes, csendszerető emberek a világon, akik legfeljebb attól estek izgalomba, ha a diók a nedves időjárás miatt idő előtt hullani kezdtek, de arra a hírre, hogy Tisza Kálmán szürke lovas fiákerét a diákok megkergették a Múzeum körúton: csak csendesen legyintettek. Vidliczkai követ úr a maga présházában tovább írogatta a maga ritka gyümölcsfáinak, csemetéinek mátrikuláját, amely ritka gyümölcsöket gyakran éppen úgy királynék és királyok neveiről keresztelnek el a kertészek, mint a rózsákat. Nem hagyta abba az anyakönyv írását akkor sem, amikor a választások közeledtek, és a követek izgultan siettek szerteszéjjel az országba, hogy mandátumaikat biztosítsák. Minek törődne ő a választással? Majd kitűzik a szokásos negyvennyolcas zászlót a padlásablakból, minden ember tudni fogja, hogy kire kell szavazni.
Ám egyszer csak dörömbölés hallatszott azon az ócska kapun, amely a zengő kertet a dűlőúttól elválasztotta. Vidliczkainak, a büszke, félvállú, ősz hajú, egykedvű embernek nemigen volt szokása,327 hogy valaha is a kerítéshez menjen, ha még úgy verdesik is azt. Annak van dolga vele, aki be akar jönni, hát jöjjön be, ahogy tud.
Miután a kopogtató nem tágított, mindenáron meg akarta zavarni a kert magányát, sétapálcával is vert néhányat a kapura, amit helybeli ember mégse merészel tenni: a képviselő bácsi mégis megreszkírozott egy pillantást a gledícsiabokroktól eltakart kapu felé. Akkor aztán megdörzsölte a káprázó szemét; olyan valaki kért bebocsátást a kapuján, akire álmában sem gondolt. Irányi Dániel állott odakünn.
Hát azt talán nem kell elmondani még a mai olvasónak sem, hogy ki volt Irányi Dániel, a negyvennyolcas párt vezére. (Helfy Ignác csak megbízottja volt a „turini remetének”.) A legtiszteltebb, a legpuritánabb magyar ember, aki valaha politikával foglalkozott.
– A szent öreg betegeskedik Turinban – kezdte a Pestről érkezett pártvezér.
Vidliczkai fellángolt, amint ez egy szenvedélyes kertésztől telik:
– Még ma küldök neki egy kosárral a legritkább gyümölcseimből.
– Ezt ugyan hamarább is megtehetted volna. Sok az évteher a szent öreg vállán. Ki tudná, segíthetnél-e rajta akkor is, ha kerted minden gyümölcsét elküldenéd neki.
– Elküldöm, hogyne küldeném el – habogott az öreg követ, szemét törülgetve.
De hát Irányi Dániel látogatásának más célja is volt az almákon kívül. Szép virágszóval közölte a híres „éjféli szónokkal”, hogy a közelgő választásokra friss, fiatal erőkre van szüksége a 48-as pártnak. Ki volna a nyíregyháziak közül olyan, akit maga helyett ajánlhatna, Vidliczkai?
– Hát itt van a főkortesem, Beniczky Miksa, őt szereti a nép – felelt hősiesen a híres „éjféli szónok”, de azután már nem is sokat beszélt, amíg élt. Búskomorság vett rajta erőt, miután többé nem lehetett képviselő, amivel azelőttiben annyit sem törődött, mint lyukas dióval.328
Ennek az „éjféli szónok”-nak a maradéka ama Saáry Sándor orvos, aki diók és almák helyett régiségek gyűjtésébe fektette az egész Vidliczkai vagyont, nagy értékű múzeumot rendezett be az „éjféli szónok” kúriájában. És a múzeumot halálakor arra a városra hagyományozta, amelynek apósa egy emberéleten át képviselője volt.
Így fizetett az öreg Vidliczkai, aki Kossuthon kívül egy almát sem ajándékozott senkinek.
1926329
