A PESTI EMBEREKET MEG KELL TANÍTANI ENNI!
A PESTI EMBEREKET MEG KELL TANÍTANI ENNI!
(Ebéd utáni beszélgetés a „fiatal Gundellel” a békebelinél 50%-kal drágább étlapról)
Én már akkor jártam „Gundel”-hoz, amikor az ezüstfejű öreg Gundel a Blumensteckliben, vagy az István főhercegben (a Stefániában, mint Pesten mondogatták) táplálgatta nevezetes főztjeivel a pestieket. Természetes dolog, hogy mostanában, amikor a piacok és vendéglők drágaságától borsódzik mindnyájunknak a háta: az egykori „öreg Gundel”-nek a fiát kérdezem meg (akit némely öreg pesti vendéglős-szaktárs még manapság a „fiatal Gundel” néven emleget, bár tizenkét élő gyereke van ennek a fiatalembernek). Ebéd után diskurálunk a lombok alatt, az imént fogyasztott rákoknak piros színei ismétlődnek meg a fehér asztalterítőn a piros bornak ragyogó árnyékában.
– Kiszámítottuk – mondja Gundel –, hogy a „békebeli” világnál ma ötven százalékkal vagyunk drágábbak. A húsz év előtti árakról beszélünk, amikor még híre-hamva se volt a háborúnak, a pestiek harangszóra jártak ebédelni, vacsorázni, alig volt gyomorbeteg ember a városban, az is többnyire a mértéktelenségtől, a bőségtől, a jó étvágytól.
– Hát igaz-e, hogy a kofákat kell megrendszabályozni? – kérdem.
– A kofa, a kereskedő, a vendéglős még manapság is a maga „békebeli” hasznára, a szokásos huszonöt percentes keresetre dolgozik. Mert hiszen neki is meg kell élni a munkájából. Az adók azonban elviselhetetlenek. A békebeli ötvenszázalékos drágulás az utolsó krajcárig az állam kasszájába vándorol. A kofákat tehát hiába akasztanánk föl. Különben is vannak közöttük ezredesek is, akik a háborút végigharcolták.
– Beszéljünk vidámabb dolgokról – indítványozom –, mert úgynevezett ebéd utáni hangulatban vagyunk, amikor a szomorúságos dolgok ártalmasak. Már a régi jó doktorok is nevetést javasoltak az emésztéshez.
– A pesti embereknek nincs emésztésük, mert egyáltalában elfelejtettek enni. Elfelejtenek mindent, ami valaha a rendes, nyugodt,481 hosszú terjedelmű élethez szükségeltetett. Így az evést is. Amikor megszólal a déli harangszó, amely valaha azt jelentette, hogy ebédelni mennek az emberek: manapság ürességtől ásítozó vendéglőket lát. Jóformán senkinek se jut eszébe, hogy pontosan ebédeljen, pedig mi, vendéglősök, 12 órára mindig készen vagyunk az ebéddel. Mert azt hisszük, hogy egy napon mégiscsak megokosodnak az emberek, és visszatérnek régi, bevált, egészséges életmódjukhoz. A harangozók azonban hiába harangoznak, a mindennapi munka, a mai élet rettentő küzdelmei a pestieket nem engedik előbb az asztalhoz, mint a délutáni időben, két-három óra felé, nem gondolnak többé azzal, hogy egészségüknek ártanak azzal, amikor állott ételneműeket fogyasztanak. De nem tudnak már enni sem. Csak elnézegetem a vendégeimet, hogy közöttük a legtehetségesebbek is milyen sietve, rendszertelenül, gondosság nélkül esznek. Az a vendég, aki a vendéglőssel, a pincérrel „együtt főzött”, aki éppen úgy értette az ételek jóságát, természetét, ízét, mindféleségét, mint akár maga a vendéglős: az a vendég nagy ritkaság még nálunk is, holott mi még „békebeli” receptek szerint főzünk. Néha egy hónap is elmúlik, amíg olyan vendégünk akad, aki például maga akarja elkészíteni a fejessalátát, amely tudománynak valaha minden úriember birtokában volt. Nem is ízlett neki az a fejes saláta, amelyet nem ő maga készített el a különböző ecetekkel, mustárokkal, fűszerekkel. Manapság ritkán akad ilyen gondos úriember, pedig mi örvendeznénk neki, és általában nem vennénk konyhánk lebecsülésének, ha a vendég maga kezdene „főzni”. Így vagyunk a rákokkal is, amelyeket jóformán pörkölt vagy leves alakjában fogyasztanak a vendégek, mintha nem volna többé ideje senkinek arra nézve, hogy a főtt rákkal maga bíbelődjön, törje, nyesse, szopogassa.
Siet mindenki, mintha valahonnan elkésne, mert minden pesti ember, ha módjában van, manapság háromszor annyi munkát vállal magára, mint békebeli elődje. Úgy ugranak föl az ebédtől, mintha elfelejtettek volna valamit. Olyan étvágytalanul, bágyadtan, a jóllakottság nagyszerű érzete nélkül dobják bele magukat az életbe, mintha nem is ebédeltek volna. Az autó, kocsi elrepül velük, mielőtt még a fogvájóhoz nyúltak volna. A vendéglős pedig csak áll, néz, csodálkozik hirtelen kiürült helyiségében, ambícióját keresztre feszítik, mert senki sem dicséri meg ételeit, önérzete csökken, amikor azt látja, hogy jóformán maholnap nem is lesz már szüksége reá a világnak, mert az emberek napról napra elfelejtenek enni. Mi már megpróbálkoztunk482 a kétféle étlappal is. A gyomorbetegeknek extra-étlapot készítünk, más étlapot adunk az egészségesek kezébe. Persze, ma már csak a regényíró urak találhatnának ki olyan regényhőst, aki végigenné az étlapot felülről lefelé és alulról fölfelé. Újra meg kell tanítani Pestet: enni.
– A drágaság! – mondom.
– A drágaság – feleli reménytelenül vendéglős barátom.
(1927)483
