ÚJHÁZI LEVESE
ÚJHÁZI LEVESE
– Mit tudjátok ti, hogy milyen a jó uborkasaláta! – kezdte Újházi Ede, aki a Nemzeti Színházon kívül is művész volt a dolgok előadásában, különösen, ha különböző ételek mineműségéről volt szó.
Az uborkasaláta nőnemű dolog volt, tehát férfiak fogyasztották.
Így Újházi Ede is, akinek megtermett alakjára, félrecsapott kalapjára, szinte originálisnak mondható étvágyára emlékezhetnek mindazok, akik a legjobb színház deszkáin kívül való fellépéseiben is láthatták a művészt, mint például a Nemzetivel szomszédos Szikszay- és Pannónia-éttermekben, ahol ifjú korához híven a kispörkölteknek – a „zónának” nevezett akkori „filléres” eledeleknek volt a híve, mert Baross Gábor már ezt is kitalálta a mostani vasútigazgatóság előtt.
Későbben, koszorúi szaporodásakor, más étkezőhelyekre is ellátogatott a nagy művész, aki a közönség általános szeretetén kívül: leginkább a vendéglősök és más társadalmilag hasznos polgárok (mint például: a bérkocsisok) szerető hangulatát élvezte akkori éveiben. Minden vendéglős felkelt a törzsasztalától, ha Újházi Ede a helyiségbe lépett, speciális étvágygerjesztő hangulatok jöttek vele, már csak az utcai plakátok révén is, amelyeken arcképe díszelgett egy bizonyos rum népszerűsítése szempontjából. Ugyancsak megállott minden üres konfertáblis, ha Újházit gyalog látta mendegélni a pesti aszfalton, holott néha az öregedő művész egészségügyi szempontból is gyalogszerrel tette meg azt a távolságot, amely például a Gambrinushoz címzett vendéglőt a New York-kávéháztól elválasztotta.
A hajdani Gambrinusban ünnepelt vendég volt ő, törzsasztala kimérhetetlen, mert néha annyian összegyülekeztek vala tiszteletére, hogy a belső szoba csupa Újházi-hívekkel volt telve, míg odakint a katonabanda kipödrött karnagya a népnek való indulókat játszatta bakáival. Lárma, pohárcsörgés, a söröshordók gyakori kongatása és népies kedély jellemezte ezt a sörházat, de a belső teremben, amely518 spanyolfallal volt elválasztva a külsőtől, már javában hordták azt a finom levest, amelyet Újháziról, az életművészről neveztek el.
Újházi Ede, akár akarta, akár nem: gyakorta kénytelen volt a róla elnevezett levest fogyasztani.
Milyen volt a híres leves?
Műbarátok – akik még bőségesen találtattak a színészet körül – fogyasztják vala Újházi levesét, mintha az valamely vallásos szertartás volna.
A csirkével, tésztával és zöldséggel teli levesestálba dugja a fejét Herzl Dóri, a lipótvárosi fiskális, akit rózsaszínű arcával nemhiába mondanak örökifjúnak. Gyermeteg, mindig barátságra hajlamos, az élet mélyebb problémáival nem törődő kedéllyel szedegette az Újházi-leves falatjait tányérjára. A combnak vagy a mellnek éppen úgy megörvendezett, mint egy közelében eldurranó anekdotának, amelynek bőséges birtokában voltak az Újházi-társaság tagjai.
Kohner Jenő báró – bizonyára még emlékeznek erre a budapesti illúzióra: rendszerint hatalmas étvággyal indult Újházi leveseinek. Hinnéd, hogy egy Pickwick-regénybeli úriember gyömöszöli szalvétáját mosolygó álla alá (hiszen az élet, az étvágy és a firma körülményei csupa kedveskedéssel vették körül ezt a legnyájasabb úriembert, akinél csendesebb, alaposabb, helyénvaló életderültséggel kevesen mosolyoghattak Magyarországon az élet égi tájai felé).
„Jenő báró”, mint hívei nevezték, nem volt megvetője a jó falatoknak, így az Újházi találmányú leveseknek se, csak a csirkemájat reklamálta, mert minden bohémeskedő allűrje mellett rendszerető ember volt. Sohase maradt el egyetlen napra se a „firma” irodájából, bár gondosabb kezek működtek közre ott, mint Dombey és Fiánál.
Újházi levesének csirkeaprólékát mindenkor hajlamos volt megöntözni baráti koccintgatásokkal… Azokból a réges-régi pesti mesemondásokból való széles vállú, tarka mellényes hősökből való volt ő, akik ennek a városnak üdveit, örömeit, szívességeit, barátságait élvezhették és a halál kellő időben jött el értük, mielőtt kedvük elapadt volna.
Ugyancsak baráti kötelezettséggel kanalazta Újházi levesét Gyöngyössy miniszteri tanácsos úr, az ifjú és sokra hivatott Petrovics Elek, barátunk, a „kőgazdag” Kucsváry Dezső, akinek részvényei valamely holdbéli kőbányában voltak eltemetkezve, ugyanezért Budapesten többnyire hitelből élt, de legalább nívósan, mint korszaka519 megkövetelte. Az ifjú (és szatirikus) Molnár Ferenc verset is írt „Deskóról”, akinek jöttével lesz pezsgő és aszú az asztalon – természetesen a világhírű író fantáziáihoz tartozott ez is, mint annyi gyönyörű színpadi elképzelés, amely azóta remek tollából fakadt.
„Kőgazdag Kuncsi” inkább tanácsadó volt, mint rendelő azokban az úri társaságokban, hol szerencséje volt megfordulhatni.
Valódi emberismerettel, szinte hajszálnyi bizonyossággal tudta kormányozni a körülötte levő étvágyakat, hangulatokat, lakoma utáni elnehezedéseket. Ugyancsak a nagyszerű Pickwick Club tagjai közé számíthatna, ha Boz megismerkedik vele. Boz-Dickens távollétében saját szakállára, illetőleg vilmoscsászáriasan kipödrött bajszára szervezte az esti összejöveteleket, mert igénytelen erszénye mellett is fenntartotta magának azt a jogot, hogy megállapítsa azt, hogy „innen hova megyünk?”
– Hova megyünk? – hangzott a régi boldog Budapesten a kérdés, talán nyomban azután, ahogy a társaság megtelepedett, mert „gyorsabban” éltünk, mint akár Puskin regényhősei, akiknek sohase volt gyors irama az életnek.
Még a flegmatikus Kálnoki Izor („Nokli”) javában szopogatta az Újházi-leves jércecsontjait, babrált a paradicsomsalátában (amelyet hajdanában különösen valamely családi – veszprémi – recept szerint készítettek abban a városligeti vendéglőben, ahol a pesti Pickwickek ugyancsak üléseiket szokták tartani a meleg idő jöttével), mikor Márton Miksa doktor, aki néhány perc előtt szállott le a postakocsiról, amely Londonból a vidéki kirándulásra szállította, étvágyasan, friss mondanivalókkal, a csak tőle hallható élcekkel megrakodva és mindig baráti készséggel, amellyel hajlandóbb volt gyomoregyensúlyát feláldozni barátai kérésére, mint akár a legszenvedélyesebb Újházi klubtag: a látszólagosan hibás tekintetű Doktor olyan dolgok elmondásába fogott, amelyet nem értettek meg mások, mint „szakértők”, a szenvedélyes bibliofilek, gyűjtők, ritkaságok barátai, festmények, könyvek és színésznők örök bolondjai, az élet esőzuhatagaiból tető alá elhelyezkedett úriemberek, akik, bár gondoltak az elmúlásra is, ezt az időpontot nem tartották alkalmasnak az elgondolkozásra.
Jött Márton Miksa, nagy ünnepélyességgel, különböző hozzáértő megjegyzések kíséretében elfogyasztotta Újházi-levesét… „Ede ebédel” – mondta a régi álmoskönyv szerint. „Mit ebédel Ede?” – „Régi állatkerti szarkákat!” – felelt önmagának, miközben a csontokat520 előbb hófehérre szopogatta, végül hatalmas fogsorával felaprózta, mert szerette tudni, hogy mi van a csontok belsejében. (Ugyancsak ilyen kíváncsiságot árult el a velőscsontok irányában is, amelyeknek szabaddá válott okuláréján át szemügyre vette a világot, pirított kenyeret majszolt, és lelkendezve dicsérte a színdarabokat, amelyekben Újházi Ede fellépett.)
Volt egy szerepe, ahol a legbölcsebb embert játszotta, aki valaha ezen a földön járt: Constantin abbé. Sírva és nevetve, megalázva és a mennyei felhők közé emelkedve jöttek ki előadásáról a régi Rákóczi útra a színház nézői.
Már megint olyant művelt Edénk, hogy Stuart Mária angol királynő ültette volna asztalához, de itt Pesten meg kellett elégedni, mint a klasszikus színművészek utolsójának, a városligeti vendéglővel, ahol a konfertábliból kilépve, olyan felejthetetlen léptekkel jelent meg, mint utána egyetlen vendég sem.
Egy csodálatos, a legfinomabb kultúrát élvező, a legeurópaibb Magyarország (a béke boldog éveiben) kísérte tekintetével a legnagyobb hisztriót, aki ezen a földön született; kézmozdulata, szemrebbenése, arcának legkisebb mozdulata, testtartásának még csak árnyalata is a legelérhetetlenebb shakespeare-i álomból valók voltak, ahogy az „avoni hattyú” gondolta ki magában azt a színészt, akit színdarabjában a királynő tiszteletére a Globe-színházban felléptet.
Ahogy én néztem, valamely közömbösen távoli asztaltól a városligeti vendéglőben (ahol tiszteletére a legjobb levest főzték) ezt a nagy művészt, csendesen gondoltam magamban, hogy bár debreceni fi volt, a vándorszínészet és a színészházasság örömtelenségeivel megismerkedett, az aranyértékben, szinte Victoria-aranyértékben elgondolható nagy művészt egyszer Angliában kellene felléptetni, ahol ugyan az imént struflis csizmát viseltek az urak az ascoti versenyeken, a ladyk nyeregből intézték el mondanivalóikat, Kis Dorritok szaladgáltak az omnibuszok között az utcákon, Rothermere lord nagyapja szerkesztette azt az angol lapot, amelyet az egész birodalomban olvastak: a velszi herceg más teendői hiányában (mindent elvégzett Gladstone) a mellénye alsó gombjának a kinyitásával irányította a rettenetes Angliában és a titokzatosságok Indiájában a divatot; itt, Angliában, a Globe-színház maradékában volna deszka a csodálatos művésznek, ahol minden emberi értelmet kifejező csodálatosságával felléphetne.521
A történelemnek kellene nézni Újházi Edét, amikor ugyancsak a történelemből való mozdulataival fellép a deszkára, vagy pedig pohár sört parancsol az egykori Tyúkketrec-vendéglőben, ahol esténként megjelent öreg, egyfogatú kocsijával, szivarcsutkájával szájában, Crampton mester-kalapban, megbízhatatlanul lobogó, kék, fehér pettyes nyakkendővel, mindig étvágyassághoz, társasághoz szokott és illesztett kedélyével; mindenkor a róla elnevezett levest ette, szeme életörömet sugárzott, és mozdulataiban az a hallatlan gyakorlottság, amelyet csak a színész tud, aki egy fél századon át közönségnek mutatta keze kifejezéseit, válltartásának örömeit vagy bánatait, derekának alkalmatosságait, mint abban a szerepében tette, ahol egymagában „dolgozott” csaknem órahosszáig a színpadon, egy kihallgatásra jelentkező öreg hivatalnok szerepében.
– A-oá! – kiáltott fel Edénk, az étlapra pillantva a városligeti, ugyancsak katonabandás vendéglő hársai alatt, ahol nemrégen még dezséri Bachó vonatta dalait. De már Egyiptomba költözött az al-király meghívására, aki szerette zenéjét.
Így a katonabanda helyett öreg pincérek fogadták Edét útjában a lakomázókkal megrakott asztalok között, ahol a művész előadás után végigballagott, megnézegette a különböző sülteket a vendégek tányérjain, barátságos lett, ha valamerre levesét (az Újházi-levest) fedezte fel, volt pillantása a legigénytelenebb saláta számára is, mint ahogy egy mindentudó, nagy művész azt is tudja, hogy mikor kell egy másodpercig a karzatnak játszani, ahonnan a tapsok mennydörgése ered.
Minden rendben volna – monda megszokott asztalához letelepülve, mintha belefáradt volna az idei libák, ráklevesek, csirágok, újburgonyák, jéggel garnírozott kovászosuborkák, málnák, gombák, piskóták szemléletébe, a köszöngetések fogadásába, amelyekkel jártában kísérték, a lelkendezésbe, amely a konyha felől áramlott felé, ahonnan minden sült kappan hozzá akart futamodni, a pincérek szolgálatkészségébe, amellyel levesét akarták szervírozni, a vendéglős barátságosságába, aki legfinomabb falataival akarta megkínálni – mintha belefáradt volna az ételek fogyasztásába, a kötelező étvágyasságba, a tengeri rák elköltésébe, a malacpecsenye megítélésébe s általában az egész bíráskodásba, amely kijárt neki Budapest étvágya felett élte utolsó éveiben. Felkiáltott:
– Minden rendben volna, de uborkasalátát nem tudnak Pesten készíteni.522
Amely vallomásában talán igaza is volt, mert ez az az eledel, amelyhez nem elegendő a szakácsok tudománya, hanem teljes emberszeretet, az étvágyaknak különböző ismerete, a lelki diszpozíció eltalálása, a hangulat felhasználása szükségeltetik hozzá. Újházi Ede nem is próbált soha uborkasalátát enni (miután egyszer nagyon beteg lett tőle), megmaradt levesénél.
(1932)523
