A SZIGETLAKÓ ÁLMAI
A SZIGETLAKÓ ÁLMAI
Már a háború alatt elkezdtem írni azokat a leveleket, amelyeket legnagyobbrészt magamhoz adresszáltam: K. Gy.-nak a Magányba. Abba a Magányba, amelybe akkor utaztam, amikor Budapest utcáin a felvirágzott zászlókat vitték, és a katonabanda indulójára három szép ifjú testvéröcsém masírozott a pályaudvar felé. És még várták haza a negyedik öcsémet is, aki tizenöt esztendő előtt Amerikába ment szerencsét próbálni. Megtalálta-e szerencséjét a negyedik fiú? Ki tudná? Hisz a levelek évek óta elmaradtak, hírek nem jöttek, csak könnyek és sóhajtások, amikor az elbujdosott fiúra került az emlékezés.
Én pedig kezdtem írni a leveleket önmagamnak, hogy a Magányban néha lássam a postást is megjelenni küszöbömön. Vigasztaló sorokat küldtem magamhoz, bátorító szavakat írtam a levelekbe, és álmatlan, hosszú éjszakák után kaptam kézhez a levelet, amikor már azt hittem, hogy sohase kopognak többé ajtómon, mindvégig egyedül, magányban maradok.
– Rossz álom az egész, amelyből majd egyszer felébredünk – mondogattam, írogattam. És a háború tovább tartott.
A postás hozott más leveleket is a magamén kívül. Kártyákat. Előbb a lövészárokból, később kórházakból. Legvégül sohasem hallott nevű orosz városokból, bánatos hadifogságokból.
Ó, mily sietve válaszoltam ezekre a levelekre! Mintha valakinek az élete függött volna attól, hogy a válasz idejében megérkezik! De a levelekre már nem jött felelet. A lövészárkot máshol ásták, a fogolytranszport továbbvonult Szibéria belseje felé vagy Kaukázus hegyei közé, a kórházból újra a frontra küldték az átlőtt katonát…
Esztendők múltak el, és ismét csak nem jött hozzám más levél, mint az, amelyet magam írtam saját magamhoz a néma magány országába. Megszoktam, megszerettem ezeket a leveleket, mint a kis madarakat, amelyek téli reggeleken ablakomra szállottak az élelemért. Megkedveltem a levélírást, mint a magányos zenész akkor371 is megszólaltatja hangszerét, amikor nincs hallgatósága. Megszerettem a csendet, a társtalan életet, az egyedül való hosszú estéket, a még hosszabb éjszakákat, amikor csak az esőszemek kopognak az ablakon, amikor halaszthatatlan teendők miatt a városba kellett mennem. Ilyenkor mégiscsak benéztem a tükörbe, hogy megkeressem azt a barna ifjút, aki egykor vidám kedvvel a csendes szigetre költözött. Bizony, nem találtam őt többé a tükörben. Hanem szemközt nézett velem egy szürkülő hajú férfi, akinek arcára szinte egész Magyarország bánata volt feljegyezve, mint egykor Döblingben a búskomor Széchenyi István arcára.
…A levélírást darab időre abbahagytam, mert attól féltem, hogy sötét szerencsétlenség ér, ha tovább is csak a magam szomorú gondolataival foglalkozom. A szomorú öntépelődés helyett hosszú sétákat tettem a Szigeten, és kihallgattam az őszi fák panaszkodását.
*
A magányos ember néha igen jól eltalálja azt az utat, amely állapotát megjavítja. Egyik asszonyt vesz magához élettársul, holott azt hitte, hogy társtalanul, egyedül hunyja le a szemét. A másik hű kutyára tesz szert, amely éjszaka a küszöbön ül, és megugatja a rossz embereket és kísérteteket. A harmadik csak egy madárkát zár kalitkába, és már úgy érzi, hogy megmenekült a magány szomorúságától.
Én az álmaimban kerestem társaságot.
Hosszúkat, nagyokat lehet aludni abban a százesztendős házban, amelyet a Margitsziget közepére még a hajdani József nádorispán épített. Nyáron a fecskék, télen a fekete varjak ülnek az ereszre, őszidőben úgy csorog az eső a kert felett, mintha tengerit morzsolnának valahol, valamerre. A szeles éjjeleken nagyokat sírnak a fák, bújócskát játszik a holdvilág a lombokkal, a távoli óbudai partokról áthangzik a kutyaugatás. A város tornyai, lámpásai olyan messzire érnek ide, mint egy másik világrész.
Az álmok szeretik az ilyen csendes helyeket, mint ahogy a ritka vándormadarak, a kócsagok, a darvak is Magyarországnak emberhangtalan vidékeit keresik fel legszívesebben.
Amint figyelni kezdtem álmaimat, és reggelenként visszagondoltam rájuk, észrevettem, hogy egészen más álmok látogatnak meg a Szigeten, mint egykor a városi éjszakákon.
Feljegyezgettem álmaimat, mint valami túlvilági üzeneteket, amelyek372 a láthatatlan telegráfdróton a földre érkeznek. Még javában tartott a háború, és én már az álmaim jelentését olvasgattam, nem pedig a Höfer tábornokét. Sokan tettek így Magyarországon, akiknek félteni való kedvesük vagy el nem mondható bánatuk volt.
Nem kell az egészhez egyéb, mint egy darabka irón és egy darab papiros. Igaz, hogy ugyanígy járt el a mesebeli csizmadia, aki széndarabot készített fekvőhelye mellé, hogy az álmában látott számokat nyomban, mielőtt elfelejtené, a meszes falra karcolja. De már nincs kislutri, ahol a számokat megjátszani lehetne, se mesebeli csizmadia, aki álmodik.
Észrevettem a jegyzeteimből, hogy néha közel járnak az álmaim a valósághoz. „Megálmodtam”, amikor egyik öcsémet a harctéren keresztüllőtték, álmomban láttam anyám betegségét, piros hasú, fehér tollú madár repült el fejem felett, amikor néha valamely jó hír is meglátogatott.
A levelek helyett Álmoskönyvet kezdtem írni. Ez az Álmoskönyv volt a Magányos Ember legnagyobb mulatsága, hosszú téli délutánok szórakozása, amikor olyan csend volt a házban, hogy a kályhában pattanó ákác hangja ágyúdördülésnek hangzott. Már javában hordták a katonák az őszirózsákat a Margithídon, a pesti újságok mindennap olyan nagy betűvel írtak, mint akár az amerikai hírlapok, puskaropogás hallatszott az újpesti partok felől – a Magányos Embernek mégsem volt kedve megválni álmaitól, sem a háború, sem a forradalom kedvéért.
Hullott a hó, nyúlott az éjszakába, az Álmoskönyv napról napra vastagabb lett. Mindennap nőtt egy keveset, mint a gyermek Krisztus palástja.
Elhozták az Álmoskönyv részére mások is az álmaikat, hogy azok ki ne maradjanak a könyvből. Előbb a jó szomszédasszony kopogtatott be azzal, hogy mit álmodott az elmúlt éjszaka. Későbben utat nyomtak a mély hóban a távolabbi szigeti villák, házikók lakói is, hogy egyik-másik különösebb álmukat elhozzák a készülő könyv számára. Egyszerű emberek voltak ők, akik álombéli örömeiket vagy panaszaikat csendesen tollba mondták a szoba sarkából, ahol helyet foglaltak.
Jöttek, jöttek… Szegletes ujjú, szelíd képű kertészek, akik télen ráérnek álmodni, piros képű, piros kezű kertészlányok, akik álmodozva gyomlálnak a melegházakban. Zavarodott köhintéssel állított373 be az ajtón az őrmester. Néha-néha megállította szánkóját a régi ház előtt egy bundás városi dáma, akinek nyugtalanító álma volt.
Amint elment a jég a Dunáról, és az óbudai partokon a vízre eresztették a csónakokat, elindult ám az öreg révész a Sziget felé az óbudai asszonyokkal, leányokkal. Egyenletes evezőcsapásai a régi lak előtt pihentek meg a folyón. Az asszonyok topogva jöttek fel a lépcsőkön, a lányok szemérmetesen hátramaradtak. De ők sem akartak kimaradni az Álmoskönyvből.
Mindenki hozott magával valamely drágalátos ajándékot: egy álmot, amelyet őrizgetett.
És a Magányos Ember búskomoly arca lassan felderült, visszanyerte régi nyájasságát. Nem volt most már egyedül!
(1923)374
