FUTTATÁS
FUTTATÁS
A gomblyukában nagy, fehér virág, a fején szürke kalap, amely olyan finom és olyan különös formájú, hogy a párját nem találni Budapesten (mert nincsen is párja), lila vagy kék ruha a testén, és szakállas arca – amely talán az Attiláéhoz, vagy valamely régi-régi hun vezéréhez hasonlatos – egykedvű, szinte fáradt nyugalom: ez a turfkirály messziről. A lépése csöndes, egyformán ringatózó, és a legnagyobb tolongásban is olyan nyugodtan és lassan lépked, mintha egymaga járkálna a gyepen, sohasem taszítja meg senki, a nyugalmában nem zavarják a játék izgalmában félig önkívületben lévő, tántorgó, kapkodó emberek körülötte. A „ring” forrong, hullámzik, és lázas izgalom pirítja az arcokat. A tőzsde karzatáról látni ilyenféle képeket izgalmas napokon. Itt negyedóránkint ismétlődik a forrongó izgalom: minden futam előtt. A turfkirály egykedvű csöndes léptekkel megy keresztül a tömegen. A tömeg utat nyit neki, és ismét bezárul mögötte, hogy azután lépésről lépésre kísérje az alig néhány négyszögölnyi területen, ahol a lóversenyjáték üzleti részét lebonyolítják. A „ring” aszfaltján mozdulnak meg a legnagyobb bugyellárisok, születnek és eltűnnek a vagyonok, az élet verejtékes szagát vélnéd érezni a lengő levegőben, kétségbeesés, öröm és feszült izgalom kúszik az arcok hideg lárvája alatt, amelyek pedig gőgösek és nyugodtak óhajtanának maradni a künn tolongó publikum előtt. Némely szem mögött bizonyosan látszanak az odabent kavargó gondolatok foszlányai: az otthon síró asszony, a szigorú főnök és a törvényszék képei. Itt-ott a revolver füstjének árnyéka rajzolódik egy-egy homlokra, máshol gőgös és büszke urak láthatók, most még a ring aszfaltján, de egy-két óra múlva odahaza, homályos szobában, kétségbeeséstől meggörnyedten. A képet betetőzik a megjelenő és eltűnő bankjegycsomagok. Könnyedén, szinte játszi kedvvel járnak-kelnek a bankócsomók kézről kézre, mintha értéktelen papírdarabok volnának. Csak odabenn szorul össze vagy dobban a szív… És az emberek azt hiszik, hogy csak a másikon látszik a kárörömet keltő431 kétségbeesés vagy a naiv öröm. Pedig senki se tud itt eltitkolni semmit, csak egyetlenegy: a turfkirály. A szakállas, sápatag arc egykedvűségében, csöndes, szinte unott mozdulatlanságában hiába kutat a leskelődő tekintet, örömet, szomorúságot, de még csak futó bosszúságot sem árul el soha ez az arc. Szinte hipnotikus nyugalom árad a csöndes lépésű ember környékén. Amerre megy (ahogyan megy), az izgalomtól feldúlt arcok szégyenkezve igyekeznek hétköznapi formájukat magukra ölteni. Mintha röstelkednének az emberek a megjelenő turfkirály előtt. Ah, bolondság volt a fejet elveszíteni! íme, itt jön a turfkirály, ő még sohasem vesztette el a fejét! Vegyünk példát róla, és játsszunk utána… A könyvesek pedig – a rossz külsejű bécsi emberek – a fiákeresek modorában lekapják a kalapjukat a turfkirály előtt, az arcuk nyájas és alázatos, csak a szemük villog, mint a farkasé a szelídítő előtt: – Befehlen, Euer Gnaden!
*
A csengők megszólalnak. A lovak futnak. A turfkirály a szeméhez emeli a hatalmas látcsövet… A tömeg már csöndesen morajlik, a lovak közelednek. A tompa zúgás most hatalmas, szinte dörrenésszerű kiáltássá erősbült, a lovak hátán pufog a vessző – tíz méter még a célig… A turfkirály ilyenkor elveszi a látócsövet a szemétől. És ebben az egyetlen pillanatban egy futó másodpercig még látni az addig eltakart szemekben azt az érzést, amelyet a verseny lefolyása keltett a turfkirály szívében: örömet-e vagy bosszúságot. A szemek mosolyognak – vagy haragos pír lappan el az arcon… Mire a másodperc elmúlott, a turfkirály arca megint mozdulatlan, egykedvű, csöndes. Lent azt kérdezik:
– Vajon nyert-e? Vajon vesztett-e?
Már senki sem tudja teljes bizonyossággal.
(1910)432
