11. Mit látott a postamester?
11.
Mit látott a postamester?
Mit látott a postamester?
A postamester lovat nyergelt és vágtatott. Nem ugyan oly szenvedélyes, mindenre elszánt tempóban nyargalt, mint francia forradalombeli kollégája XIV. Lajos után, csak zötyögtetve, öregesen ügetve, amint novemberi éjszakán lehet lovagolni egy öreg magyar postamesternek.
Két dolog köttette fel a sarkantyút Porti Ferkével; először saját biztonságáért aggódott, bár bévülről igen jól tudta, hogy Lisznyai Kálmántól és Lauka Gusztávtól igaz magyar embernek nem kell tartani, ám az ekkori idők tele voltak láthatatlan félelmekkel, titkos aggódásokkal, ki tudná, hogyan végződik a tréfa, amelyet az ország két legnagyobb tréfacsinálója kezdett a jámbor balatoni postamesterrel? Másodszor Isztrics grófnénak akart szívességet tenni a postamester, midőn idejében figyelmezteti a veszedelemre, amely egyrészt a bosszúálló Amanda, másrészt az ál-Petőfit kereső pesti írók részéről fenyegeti. (Öreg legény volt Porti Ferke, de már akkor megilletődött a grófné bájaitól, amikor az még komisszáriusleány volt, és az akkori meghatottságot nem felejtette el a taplós szív.)
Legvégül pedig melegen, mint hamu, amely alatt néhány parázska rejtezik: tartogatott egy gondolatot a postamester.
Ez a féltett, ápolt gondolat pedig az volt, hogy az egész hitetlen világ csalódhatik a takácslegényben, mégiscsak kiderül egyszer, hogy valóban a bujdosó Petőfi Sándor ő! Mily ragyogó elégtétele leend akkor Porti Ferkének, hogy a költő megmentésére sietett, amikor mindenki elhagyta!
Már reggeledett, oly szomorúan, mint novemberben szokott, amikor a szőlők piros levelein ősz hajakat hagy a dér, megannyi öregemberek arculatai, amelyek majd a koporsóban is megtartják vörösségüket, mert nem a vértől van az, hanem a veres bortól. A mezőkön felejtett sárga tökök messziről világítottak, mintha minden kis parasztföldnek megvolna a maga földi holdja. A madárijesztőkről leszakadt az utolsó gúnya, legfeljebb egy-egy ócska kalapot ringatott a borzongó szél a karó fején. A fonnyadt kökénybokron, vérmes ecetfán cinke ugrott, rövidet füttyentett, mintha ennyit jelentene az egész élet. Piros kukoricacsövek lógtak ki egy fehér falú,292 nádtetős ház padlásáról. Dűlőút mentén állott a ház, lehetett béresház vagy majorsági épület. Csak azok tudták, akik hosszú idő óta ismerősek e környéken, hogy ez a ház arról nevezetes, hogy itt húzódott meg Sobri Jóska, amikor időről időre elhagyta a Bakony erdőségét. Kinek a jóvoltából rejtőzött itt? Okosabb nem bolygatni a régi történeteket.
A postamester nem számított rosszul, amikor ezt a régi Sobri tanyát kereste. Messze volt az falutól, várostól, de nem messzi a Bakonytól.
A ház körül még állott a sárga, kemény kukorica, és élesen zörgött fagyos leveleivel a reggeli szélben. A szélen a napraforgókból már kiszedték a madarak a szemeket, és azok megvakultan bámultak a messziségbe. Keréknyom nem látszott errefelé, ellenben egy régi kútágasról gatyás ölyv nézett szét a vidéken. Ehhez a kútágashoz kötötte a lovát a postamester, ő maga bement a kukoricásba, amely rövid, magyaros kabarját úgy megsimogatta, mintha betyárszűr lett volna az.
A kukorica között csaknem a házig kúszott Porti Ferke.
Ősz haja volt már a gyepnek, amely a Sobri lak udvarát benőtte, de akkor jött fel a nap, és fénylő üvegcserepekkel szórta tele az udvart. Ott volt a ház körül a vén dió, amely szereti az emberek által is lakott területeket, az öreg eperfa, amelyen kuvik kiáltott, és az akác, amely őszidőben attól retteg, hogy télire eltüzelik. Egyébként semmi jel sem mutatta, hogy ember lakik a házban, egy árva kakas sem kukorékolt, csak a verebek lármáztak az eresz alatt. A puszta-ház felett pókfonalat sodort a szél… Nem lehet valami mulatságos élete annak, akinek itt kell laknia.
A postamester alig vigyázott negyedóráig, amikor a házban köhintett valaki, és fordult a zsinegre járó kilincs az ajtón. Szőke szakállú, borzas, álmos, elvadult képű fiatalember lépett ki, mintha egy rab hagyná el celláját.
Nagyot nyújtózkodott a szabad levegőn. Papucsban volt, ócska vászonnadrág fedte lábszárait, de vállán cifra selyemmel kivarrott, prémes bekecs volt, amelynek szabásán látszott, hogy asszonyra mérték valaha.
A postamesternek nagyot dobbant a szíve. „Ez ő!” – gondolta magában.
A Bujdosó meglehetősen nyomorult állapotban volt, nyilván úgy293 unatkozott, mint egy láncra kötött kutya, amelynek az is örömet és változatosságot jelent, ha vakaróznia kell. A barátságos házikóban pedig bőven lehetett bolha, amely a Bujdosó vérét szívta.
Bágyadtan sütkérezett a napon, mint egy beteg, aztán szalonnát, kenyeret vett elő, amelyet oly bánatosan evett, mintha utolsó étkezése volna. A szalonnabőrt jól levakargatta, de nem volt mellette eb, amelynek odavethette volna a maradékot. Majd a pálinkásüvegbe nézett, és olyan hosszú, fájdalmas kortyot vett, mintha keserű orvosságot nyelt volna. Mindenképpen szánalomra méltó ember volt.
Aztán nekiült írni az eresz alatt álló asztalkához. Egy könyvből másolt, nyilván verseket, mert néha nagyon cifrázta a nagybetűket. Fejét hol jobb vállára, hol bal vállára hajtotta, amint az elkészült sorban gyönyörködött. Nagyokat sóhajtott, sokszor megtörölte a lúdtollat sűrű hajában. A postamester megmerevedve guggolt a kukoricásban. Milyen egyhangú élete van egy szegény bujdosónak, akiről az egész ország beszél!
A Bujdosó megunta az irkálást, leejtette az egyik papucsát, és a mezítelen lábát nézte nagy figyelemmel, olykor, változatosság kedvéért megmozgatta a lába nagyujját. „Éppen olyan nagy lába van, mint a takácsoknak!” – gondolta magában Porti Ferke.
A nap feljebb emelkedett, de a Bujdosó nem mozdult, nem moccant a postamester sem. Olyan csend és nyugalom honolt a tájon, mint ősz végén szokott lenni Magyarországon, mintha a világ végén volnánk.
Porti Ferke éppen egy régen visszafojtott köhögési ingertől fulladozott, amikor hirtelen lódobogás hangzott fel a dűlőúton. A Bujdosó is meghallotta a közelgő zajt, mert hirtelen abbahagyta eddigi foglalkozását, és gyors buzgalommal írni kezdett, mint rossz tanuló, aki tanítóját hallja.
Isztricsné jött meg. Lovaglóruhája előkelőbb minden divatlap mellékleténél. Fénylő kis kalap fején, amilyent Angliában viselnek a ladyk. Csodálatos jelenség az elhagyott ház udvarán. Lovaglóvesszője gombján szikrázott a napsugár.
„Ó, ha látnátok őt, Győr és Vas vármegye gavallérjai, akik körülrajongjátok dúdolgató ménekként a virágszép dámát!” – gondolta magában Porti Ferke.
A Bujdosó felállott az úrnő előtt, mint rab porkolábja előtt.
– Látom, hogy nem tölti henyéléssel az idejét – szólt a grófné294 lovaglópálcájával a papirosokra mutatva. – Halljuk tehát a legújabb költeményt.
A Bujdosó megcsókolta Isztricsné kesztyűs kezét, és a papirosról olvasni kezdte az országszerte ismert költeményt, amelynek címe A vándorlegény:
Hogyha üres az embernek
Zsebje: üres a has is.
Zsebem üres, ennélfogva
Üres az én hasam is.
Zsebje: üres a has is.
Zsebem üres, ennélfogva
Üres az én hasam is.
Isztricsné felnevetett, mintha csiklandozták volna. Megveregette a Bujdosó vállát.
– Ó, én jól értem önt, felesleges tovább folytatni a verset. Belátom, hogy az utóbbi időben elhanyagoltam önt, de vannak bizonyos társadalmi kötelességek, amelyek alól nem vonhatja ki magát a magamfajta nő. De most majd mindent helyrepótolunk, amit elmulasztottunk.
– Köszönöm kegyes pártfogását! – felelt hajlongva a Bujdosó. – De én meg vagyok elégedve e helyen, nem akarok többé se gróf, se báró lenni. Legjobban szeretek egyedül lenni.
A grófné idegesen forgatta pálcáját:
– Ismét az a félszeg álszerénység ébredt fel önben, amely néha úgy meglepi, mint valami betegség. Már sokszor mondtam, hogy önnek nem kell szerénynek lennie, sokkal többet megérdemel, mint bárki Magyarországon.
– Igen, több botot! – szólt a Bujdosó.
– Boszorkányos! – kiáltott a szép asszony. – Darab időre magára hagytam, és ezalatt elővették a téveszmék! Nem, ön nem maradhat itt tovább, a magány felőrli idegeit. Bizonyosan ismét álmatlan éjszakája volt…
– Tűrhetően aludtam. Semmit sem álmodtam.
– Az ön magatartása tulajdonképpen a legsértőbb, amit egy hölggyel szemben elkövethetnek. Mindig elfelejti, hogy kivel van dolga. Olyan brutálisan őszinte, mint egy csárdalánnyal. Hogy lehet azt mondani egy nőnek, aki meglehetős veszedelemnek teszi ki magát ön miatt: hogy mit sem álmodott az éjszaka? Ön azelőtt sokkal rajongóbb volt a nőkkel szemben, azt lehetne mondani, hogy rabszolgája volt minden leánynak, akinek nem volt hályog a szemén.295 Éppen a napokban került kezembe egy régebbi verse, amelyet Szalkszentmártonban írt egy leányhoz, akire féltékeny volt! Ön úgy látszik: nem is féltékeny rám?
– Hogyan merészelnék, grófné?
– Igen, igen, itt van a hiba, hogy ön nem mer féltékeny lenni! – folytatta Isztricsné. – A magunkfajta asszonyok elvárják, hogy a férfiak szenvedjenek értünk. Minket nem lehet leszakítani, mint egy csárdalányt, aztán továbbmenni fütyörészve. Mondták nekem a jóakaróim, hogy ön sohasem fogja levetkezni paraszti származását, hisz sohasem volt dolga úrinőkkel, akik nevelték, finomították volna. A vadvirág került útjába, nem pedig az üvegházi rózsa. Tenyerestalpas parasztnők, bazsarózsaarcú pesztonkák, ábrándos, levendulás falusi kisasszonyok érdekelték önt, akikkel konyhán vagy mosóteknő mellett találkozott. Kutyaugatás mellett merengett a falusi torony mögött álldogáló holdvilágnál, vagy négyökrös szekéren ballagott. Figyelmeztettek jó embereim, hogy ön a tiszttartó kisasszonyhoz, ama Júliához is hűtlen lett, amikor a színésznő szoknyáját libegni látta Debrecenben! Ön a leghíresebb csapodár, szoknyakergető, akinek élete azzal telt, hogy verset írt minden boglyas hajú, mosdatlan leányzóhoz.
– Bocsánat, grófné, én nem voltam se csapodár, se szoknyakergető.
– Igen, ez az, ön mindig betegségére hivatkozik, amely ott a csatamezőn érte önt, midőn élve eltemették, és oly idegrázkódáson ment által, hogy egész múltját elfeledte. Az istenek különös adománya volt ez a felejtés, amely adománnyal utoljára tüntették ki kedvencüket. Képzelem, mily rettenetes volna az élete, ha pontosan emlékezne Júliájára, és tudná, hogy mi történt azóta?
A Bujdosó vállat vont, és közönyösen nézett maga elé. A grófné szenvedélyességét felbőszítette ez a közöny:
– De én megfogadtam, hogy fel fogom rázni önt tespedtségéből, élettelenségéből. Sok makrancos ló volt már a kezem alatt, makacs embert is ösmertem. Valamennyi között ön a legmakacsabb. De én nem nyugszom addig, amíg ön ismét érző, szenvedő, régi ember nem lesz! Azt akarom, hogy megint tudjon sóhajtani és sírni, amikor senki sem látja. Azt akarom, hogy a gyötrelmes szenvedélytől ne jöjjön álom a szemeire. Ön nem fogja nekem soká mondani, hogy nem álmodott semmit! Álmai lesznek, hogy riadtan ugrik ki ágyából.296 Szenvedni fog, hogy csak az én kezem simogatására tud megnyugodni. Majd én felgyújtom újra a vulkánt, amely elaludt az ön szívében. Ember, te még nem ismersz engem!
Isztricsné oly hevesen hadonászott lovaglóvesszőjével, hogy a Bujdosó ijedtében fél lábra állott, és felemelt lábával kezdte dörzsölgetni ferdét.
A „Miss Ellen, a világhírű oroszlánszelídítő-nő se lehet különb” – gondolta magában a kukoricás között a postamester, és jól meghúzódott.
– Különben tegyen le az örökös rettegésről, barátom, mert a veszedelem darab időre elvonult erről a környékről a főváros felé. Úgy beszélik, hogy Pesten járkál most egy Petőfi Sándor, aki aranyórákat emel el a fogadókból! És Horvát tanárnét ijesztgeti a Fa téren, ahová az írónő gondolatok gyűjtése céljából jár. Itt most nyugodtan járhat-kelhet, Bujdosó úr, akár kastélyomban is időzhet néhány napig, hogy kipihenje vidám társaságban a magány gyötrelmeit.
A Bujdosó nemet intett a fejével, ugyancsak hevesen megrázta fejét a postamester a kukorica között.
Isztricsné felkiáltott:
– Mi az? Ön vonakodik? Cserben akar hagyni, mikor összes vendégeim értesültek már arról, hogy a kastélynak érdekes látogatója lesz? Megérkeztek Skublicsék három kisasszony leányukkal, itt vannak szarvaskendi Sibrikék két gyönyörű menyecske leányukkal, Hertelendy Pál, Ányos Gábor, a környéknek apraja-nagyja… Sőt vándorszínészeket is várunk András napjára, ha idejében meg tudnak szökni Pápáról.
A Bujdosó most már a lábával tett tagadó mozdulatokat, miután a fejét nem merte mozdítani. A postamester rejtekhelyén izzadni kezdett. Tyű, micsoda veszedelem van itt keletkezőben! Ez a hiú asszony összegyűjtötte házához az egész Dunántúlt, hogy a Bujdosót ünnepelje. És sejtelme sincs arról, hogy a Bujdosót a legnagyobb baj fenyegeti.
– Vegye ön magára azt az öltönyt, amelyben az emberek közé szokott járni. Szedje rendbe haját, mossa meg arcát, subickolja ki csizmáját– folytatta a kérlelhetetlen asszonyság. – Velem fog jönni.
– Ó, én szerencsétlen flótás! – siránkozott a Bujdosó. – Ismét mily beláthatatlan bajok jönnek fejemre.297
– Semmi baja sem lesz önnek az én házamnál. Ünnepelni fogják önt. A nők magukkal hozták stammbuchjaikat, a férfiak a jókedvüket. Remélem, nem felejtett még el bordalokat énekelni?
– Vajon kinek énekelnék itt?
– Felesleges az asszonyoknak udvarolnia, miután mindenki tudja, hogy az én tulajdonom. Különben pedig, ha rosszul viselné magát, vagy engedetlenkedne, elviszem önt olyan helyre, a Bakony kellős közepébe, ahonnan aztán nincs többé szabadulás.
(Az Isztricsek ősei török rabszolgákat tartottak. Tán ebből az időből maradtak az asszonyság emlékezetében a parancsoló szavak.)
A Bujdosó belátta, hogy nem lehet tréfálni. Ugyanez volt a véleménye Porti Ferkének, amint hátrálni kezdett a kukoricásban négykézláb.
„Kapitális asszony, de nem jó a körme közé kerülni, könnyen bezárja az embert!” – gondolta magában Porti Ferke.
Sóhajtva ért vissza lovához, az elhagyott kútágashoz.
Mit tegyen, hogy elmulassza a veszedelmet a Bujdosóról és Isztricsnéről? Bizonyos, hogy Lisznyai és Lauka azóta már útban vannak Isztricsné kastélya felé, hogy fülön csípjék az ál-Petőfit. (A postamester természetesen nem tudta még, hogy a pesti gavallérok is foglyul estek azóta.) Másfelől a közelben lehet már a vérszomjas Amanda is, aki bizony beváltja fenyegetését, országos botrány kerekedik a dologból, az újságok majd erről írnak, akár világgá lehet menni, Porti Ferke beállhat második bujdosónak, ha ugyan lesz valaki, ki elrejti.
Ott állt a macskanadrágos, bús, nagy bajuszú, fehér hajú postamester lova nyergére támaszkodva, fejét oly mélyen lehajtotta, mintha az ország minden gondja az ő fejére szakadt volna. Nem volt ebben a percben tanácstalanabb ember Porti Ferkén kívül a Dunántúl. Öregember létére nem is érezte a fáradtságot az éjszakai lovaglástól, a hűvös, napfényes novemberi reggel kipirosította arcát.
„Mily jó volna otthon lenni és a postát kinyitni!” – sóhajtott magában az idegen tájon.
De a végzet vitte őt; felült lovára, és toronyiránt haladt előre.298
