Vendégek, akik a föld alól jönnek
Vendégek, akik a föld alól jönnek
A rejtekút, amely egy budai ház pincéjében végződött, már reggel óta különös, visszhangos, morgó hangokat hallatott. Olykor úgy hangzott a zúgás a sötét folyosóból, mintha valahol egy föld alatti vízesés dolgozna.
A titokteljes, olykor kürtöléshez hasonlatos búgás, mely dél óta már megszakítás nélkül hallatszott a föld alól: mindenki mást zavarba hozott volna, csak Szuhay Benedek urat nem. Szuhay úr, annak a bizonyos budai háznak a gazdája, nemcsak annyiban volt a természettudományok barátja, hogy rendes tagja volt a Társaságnak és előfizetője a Közlöny-nél, hanem valóban ismerője volt bizonyos tudós dolgoknak. Napok óta figyelte a Duna vízállását azon a vízmérő oszlopon, amely a Lánchíd pesti oldalán volt elhelyezve. Nem restellte a fáradságot, hogy a Rácvárosból legyalogoljon a folyam túlsó oldalára, és személyesen győződjön meg, hogy az Egyetértés című napilap valóban igazat írt, midőn újabb emelkedését jelezte a Dunának. A márciusi árvíz rohamosan köszöntött be ez esztendőben, a Duna mellékfolyói környékéről, az indulatos Inn folyó és a szenvedélyes Vág vidékéről komoly árvizeket jelentett az újság. Osztrák falucskák merültek el a vízben, tót háztetők nagyravágyóan tutajnak képzelték magukat.
A kalendáriumok a nyolcvanas esztendők páratlan évszámát jelezték; farkaskalandos, vonatakasztó, kemény tél után hirtelen köszöntött be az olvadás; a Duna folyam napjában két tucat fokot is megmászott az ő lázmérőjén, míg végre Károly napját megelőző napon a budai ház pincéje visszhangozni kezdett, és Szuhay uram felnyitotta a vasajtót a rejtekút bejáratán.
A Duna emelkedésével a régi, sok százesztendős alagutat valahol elöntötte az áradás, most már csak az a kérdés, hogy mely ponton talált utat a víz a mélységbe: itt, mindjárt Budán, ahol a rejtekút527 lépcsői negyvenöt fokos, meredek szögben nyúlnak a föld alá, hogy egy nagy, boltozatos üregben végződjenek, amely alkalmatos volt akár száz ember befogadására is, vagy pedig a sashegyi oldalon, ahol ismét meredek lépcsők nyomultak fel a föld alól, és a mostani régi temetőben, egy kápolnaszerűen épített sírboltban végződtek, amely sírboltban egykor a nagy tekintélyű Hédervári család falaztatta be a halottait?
Az alagút lépcsőin lépések közeledtek…
Szuhay Benedek jól ismerte a háza alatt nyíló rejtekutat. Ötvenesztendős és agglegény ember létére ráért sok olyan dologgal foglalkozni, amely dolgokhoz másnak nem lett volna érkezése. Anyagi gondok sem igen bántották, mert évjáradékából még némi felesleget félre is tudott rakni a budai takarékba. Ez az évjáradék pedig abból állott, hogy Szuhay uramnak bizonyos házrészei voltak odaát Pesten; a Boráros téren majdnem egy egész emelet, a Józsefvárosban egy tűzfal, a Nagykörúton tán csak egy világítóudvar jutott Szuhay uramra a családi vagyonból, amely házrészeket ő soha annyira se érdemesített, hogy megnézett volna. Negyedévenként az a rokona, aki vállalta, hogy a házak lakóival és a házmesterekkel veszekedjen: pontosan megjelent a számadásokkal, valamint a Benedek úrra eső jövedelemmel. Szuhay uram ilyen látogatások alkalmával megkérdezte, hogy mi újság odaát Pesten, még mindig olyan nagy bajusza van Ráth Károlynak, a polgármesternek? Vajon micsoda bajuszpedrőt használ?
Itt, Budán, az Angyal patikában csak a Royko-félét árulják.
A dolgai miatt tehát Szuhay úr nagyobb úr volt, mint akár a szomszédja, a kikötőbeli hajóskapitány, akár a másik szomszédja, a nyugalomba vonult közjegyző; de talán nem cserél kalapot a gazdag borkereskedővel, Kriszt Keresztély Máriával sem, aki néhanapján megzörgette a földszintes ház ablakát:
– Szervusz, Psezina! – kiáltotta a borkereskedők örökös jókedvével.
Mire Szuhay Benedek a fogai között morgott:
– Sváb lelkét a vén apádnak!
Amire Kriszt Keresztély Mária még vidámabb lett.528
De a borkereskedő se jött mindennap Szuhay ablakára, a tudós férfiú tehát ráért lejárogatni a pincébe, ahol mindig állott a sarokban egy-két hordó borocska, dobozban gyertya és gyújtó, kényelmes asztal, rajta könyv, amely rendszerint régi budai históriákat tárgyalt, és néha órákig elkönyökölt egy-egy lap felett a pincelátogató, ha éppen valami eszébe jutott.
Szuhay uram rendszerint egyféle bort tartott, és némileg büszke volt erre a tulajdonságára, mint ez már bogaras emberek szokása. Némelyik ember arra büszke, hogy már harminc esztendő óta nem volt odaát a hídon: Pesten; a másik azt emlegeti, hogy a legforróbb nyárban sem veti le a kötött alsóruhát; a harmadik abban leli hiúságát, hogy születése óta ugyanabban a házban lakik, és anyja, nagyapja módjára ötvenéves korában megcsináltatja a jó szagú diófa koporsót, amelyet az ágya alatt tartogat. Szuhay Benedek arra volt büszke, hogy „soha életében” nem ivott más bort, mint gellérthegyi fehér szemeltet a Kerkápoly-féle szőlőből. Csak a hunyorgató, teli kacagású borkereskedők tudnák megmondani, hogy Szuhay Benedek vélekedésében mennyi volt az igazság? (Némelyek szerint ennek a Kerkápoly-féle szőlőnek már régen híre-hamva sincs a Gellérten.)
Szuhay „odafent” a szobájában sohasem ivott bort.
Még olykori betegségében, amely a legrendesebb életmódú emberhez is belopózkodik (bizonyosan akkor, amikor a gazdasszony szellőztet), belebújt bárányszőrrel bélelt télikabátjába, fejébe nyomta vidrasapkáját, leakasztotta a pincekulcsot az ágy mellől, és szertartásosan a pincébe ballagott. Szinte hallotta, hogyan ugrálnak mögötte a lépcsőfokon azok az apró, vidám törpék, bolondos manók, vakmerő tündérkék, akik a pincekulcs megmozdulására felszabadultak elvarázsolt álmukból, és Szuhay uram avatag papucsait nyomon követték. Ám, ha egészséges volt Szuhay uram, akkor rendszerint megvárta, amíg a közeli vén toronyban a háromórai harangszó megszólalt, amikor az „ebéd íze” még a szájban van. Néha késett a harangozó egy-két percet (amit Szuhay uram nyomban észrevett a faliórán), ilyenkor hangosan dörmögött:
– Csak jöjjön Vízkeresztkor a betyár, majd ellátom a baját!
(A harangozó pontosan beállított Háromkirályok napján, hogy a hagyományos G. M. B. betűket krétával felírja az ajtó szemöldökfájára, de Szuhay uramnak akkor már csillapodott haragja, mert hiszen soha pontosabban nem harangoznak Budán és tán másfelé529 se, mint Vízkereszt előtt.) A Kerkápoly-féle fehér bor vagy a tudós kíváncsiság okozta tán, hogy Szuhay Benedek pincelátogatásai alkalmával néha-néha leszállott a rejtekútra. Felnyitotta a rejtekajtót, amely a pince oldalában setétlett, rozsdásodott, és apránkint lebátorkodott a nyirkos sötétségbe.
Mi van az ilyen régi rejtekútban, amely száz esztendők előtt hallott utoljára emberi lépéseket visszhangzani penészes boltozatai alatt?
Bizony semmi egyéb, mint enyészet, csönd, mint akár a régi sírboltokban, amelyeket a kincsásók bolygatnak. Ilyen régi föld alatti útban megláthatni, hogy nemcsak az emberek és állatok okoznak mindenféle szemetet a föld felett, hanem a föld mélyében maga az idő is szemétté, porrá, hulladékká változtatja a letűnő századokat. Az egykori kőművesek által jól megragasztott kövek hullatják poraikat, mint odafent a halandók halálra ítélt leveleiket. Az odvak penésze, doha, gombája: mintha csak azért lett volna az üregben, hogy elriassza innen azokat, akik a régen elment lábnyomok után akarnának menni. Kik jártak erre valamikor? Bizonyosan olyanok, akiknek jó okuk volt arra, hogy föld alatti úton hagyják el a várost. Talán ellenség állt a kapuk előtt, vagy egyéb veszedelem riadozott az utcán, amikor a régi polgár eltökélte magát a föld alatti utazásra? Égett a háztető, vagy vérengző hadfi garázdálkodott, mikor a polgár pénzesládájával a hóna alatt, kezén vezetve rémült feleségét, apró gyerekét: eltökélte magát a föld alatti utazásra?
Vagy talán – mint a második lopózásnál a hordó lyukán át gondolta magában Szuhay uram – szerelmesek, titkon, lopva, vergődő szívvel menekültek el erre, a tágasabb világ felé? Sápadt, gyötrődő, hajukat is a megfelelő imádságok közepette fésülgető, öregasszonyok babonás esti beszélgetéseitől hidegrázós, tömjénfüstös, böjtös, szívgyengeségtől szinte holdkórossá válott polgárlányok ereszkedtek le a lépcsőkön, miközben a kézilámpást kezükkel védelmezték? Vagy tán vérmes, lángoló tekintetű, remegő derekú, szédülő fejű asszonyságok tettek kockára mindent, talán még az életüket is, midőn az unott, nyugodalmas otthonból a veszélyes rejtekútba léptek? Ki tudná, hogy pontos volt-e a szerető? Ki tudná manapság, hogy elég bátorság akadt-e a szívben: visszajönni a meredek lépcsőkön a kaland elmúlásával? Ki mondhatna valamit is e régi-régi dolgokról, amikor a rejtekút lépcsőfokain még világosan látszottak a lépések530 a hulldogáló porban – azoknak a léptei, akik húsz-harminc esztendő előtt jártak erre?
Szuhay Benedek rendszerint sokáig könyökölt az asztalra, nézett a gyertyába, eregette hüvelykujja megől a lopót (mint valami alvó lényt, akit akkor ébresztett fel, amikor akart), amidőn föld alatti kirándulásaiból visszatért, és a százesztendős port leveregette kabarjáról. Bár háziúrnak volt beírva neve azokba a kék papirosokba, amelyeket azzal töltenek meg, hogy minden eleven pesti, budai polgárt beírjanak, Szuhay Benedek magányos, gondolkozó életmódja folytán hajlamos volt mindenféle babonaságra, így a költészetre is.
A lépések a föld alatti vizek mormolásán át mind közelebb hangzottak a lépcsőfokon, a sötét mélyben feltűnt valami imbolygó világosság, mintha egy eltévedt lámpás keresné az utat felfelé… Szuhay Benedek kezében megmerevedett a szivárványos, régi üveglopó, és észre sem vette, hogy dugaszoló ujja mellett csordogál a drága jó, finom bor. A mélységből egy kézilámpás, majd egy ember vergődött felfelé, Szuhay uramnak átfutamodtak a gondolatain ifjúkori olvasmányai. Talán az ördög jön hozzá látogatóba?
Nyúlánk, szürke kabátos fiatalember lépett át a vasajtó küszöbén – előbb az árnyéka rajzolódott a pince boltozatára, amely az árnyék játékos kedvénél fogva: először egy szarvas alakjához hasonlított. („Mégiscsak igaz a régi hagyomány, hogy a budai rejtekutak a visegrádi erdőkben végződnek” – gondolta magában pontosan Szuhay uram, aki sokszor büszke volt arra is, hogy szabályszerűen, hűvösen tud gondolkozni.)
A váratlan jövevénynek ugyanis ernyős posztósapka volt a fején, amilyent II. József császár óta a kereskedők és alkuszok fején szoktak látni Magyarországon; ez a fejfödő okozta a különös árnyékot a falon. Szürke, lebegő felöltője egy vándorló legényé. Csizmái, ameddig a száruk ért, vizesek, sárosak. Egyébként fekete, élénk tekintete megejtő; két szeme feltűnő bátorsággal, mindenre való elszántsággal világított arcából, amelynek olyan barnás, sápadt színe volt, mint az ópiumfüstnek.
Mintha valami régi romantikus regényből lépett volna ki szenvedélyes, lobogós hajzatával.531
De Szuhay uram megvetette az embereket, s ezért azt gondolta magában, hogy: „Ugyan melyik borbélyműhely előtt láttam kipingálva ezt az arcot?” Esze ágában sem volt megijedni, amikor látta, hogy csak emberrel van dolga! Az üveglopó végét a cserépkancsó felé tartotta, és gyönyörködve nézte, hogyan gyöngyözik, habzik, sustorog a fogságából szabadult bor.
– Minek köszönhetem a szerencsét? – kérdezte fitymáló hangon az idegentől, mint valami vándorszínésztől, aki e szokatlan úton át akarja jutalomjátékára megvágni erszényét.
A szenvedélyes idegen meglepetten nézett Szuhay úr veres boros, egykedvű arcába; miután az a pápaszemét is homlokára tolta, hogy még inkább mutassa közönyét a föld alatti látogató iránt. Az öreg budai polgár oly flegmatikusán fogadta a rejtekútból felbukkanó látogatót, mintha legalábbis minden héten érkeznének vendégei a vasajtókon át.
Az idegen némán, gondolkozva állt, mire Szuhay úr gondosan helyére (a hordó tetejére) tette a sokat próbált borlopót, és közelebb lépett:
– Mi keresnivalója van önnek az én pincémben, az én alagutamban? Tudja meg, hogy könnyen pórul is járhatott volna, ha nem lettem volna lusta a vasajtót bezárni a közeledése előtt! Mi dolga van önnek a föld alatt?
– Én telkeket, földeket keresek Budán – felelt rövid habozás után az idegen. – Ha megegyezünk: az ön rejtekútját is megveszem, mert ez nagyon tetszik nekem.
– Ez mind rendben van – válaszolt száraz, nyugodt hangon Szuhay úr. – De kivel próbált volna vásárt csinálni urasága, ha én véletlenül nem időzök a pincémben?
Az idegen közelebb lépett, és láthatólag elcsípett némi nyugalmat abból a végtelen nyugodalmasságból, amellyel az ő ügyét Szuhay úr kezelte:
– Most már megvallom önnek, miután nem fogott puskát, sem a policáj után nem kiáltozott, hogy nekem eszem ágában sem volt az ön pincéjébe betörni. Ellenkezőleg: kényszer alatt cselekedtem. Az átkozott Duna, amely elöntötte az alagút egy részét: kényszerített arra, hogy felfelé meneküljek a lépcsőkön, ha nem akartam elpusztulni, mint egy patkány.
– Én is hallottam a víz betörését a föld alatti útba. Azt hiszem,532 hogy valahol a Gellérthegy lábánál talált utat az áradó Duna, és valamely láthatatlan kürtőn át beomlott az alagútba. Látom, hogy ön alaposan megtapasztalta odalent a vizet. Lépjen közelebb. Itt van az egyetlen poharam. Én majd a lopóból fogok inni.
Így szólt Szuhay úr, és az egyetlen széket a vendég felé fordította. Ő maga a boroshordónak vetette a hátát.
Ám a vendég nem fogadta el a kínált helyet; habozva, fontolgatva nézett Szuhay úr arcába.
– Szeretném az ön vendégszeretetét még kikérni valaki számára, aki odalent maradt a rejtekútban…
Szuhay uram abbahagyta közönyös magaviseletét:
– Hogyan? Ön nem egyedül jött? Hiszen csak egy embernek a lépteit hallottam! – kiáltott fel.
– Igen. Mert a másik vendéget a hátamon hoztam, tekintettel a térdig érő vízre.
– Talán rosszul lett az illető a föld alatti levegőben? Nem baj. Hozza őt ide, majd kiáltok a gazdasszonyomnak, hogy adjon le még egy széket a földszintről.
– Azt nem fogja a gazdasszony tenni, mert nem akarom, hogy bárki is lássa a társamat. Az illető egy hölgy – szólt a fiatalember olyan különös, régimódi szertartásossággal ejtvén ki a „hölgy” nevet, ahogyan csak az elmúlt világban, a mai jégszívű urak mondták ki e szót.
– Egy hölgy az alagútban? Akit ön a hátán hozott idáig? Rejtélyes dolog – vélekedett némi gyanakodással Szuhay Benedek. – De nem vagyok kíváncsi természetű ember. Miattam az egész Frauen-Bataillont is magával viheti a föld alá – folytatta mogorván.
(A Frauen-Bataillon volt az utolsó színdarab, amelyet Szuhay uram Pesten látott, mikor negyven darab trikós kisasszony rúgta a port a Somossy színpadon.)
Az idegen komoly és aggodalmas hangon figyelmeztette Szuhay uramat, hogy a föld alatti „hölgy” korántsem olyanféle kisasszony, amilyen az öregúr képzeletében él; igen tisztességes, jóravaló és úri családból származott leány az illető, aki pusztán kíváncsiságból követte őt a budai rejtekúton, aminthogy a léghajóba is felszállnak bátor szívű nők, sőt az oroszlánok ketrecébe is belépnek, mint éppen a minapában Renz kisasszony…
– A cirkuszigazgató leánya? – jegyezte meg Szuhay Benedek,533 s ezzel elárulta, hogy némi sejtelme van a világ folyásáról. – Annak ez a mestersége.
Az idegen még egyszer biztosította Szuhay urat, hogy semmiféle kalandornőt vagy hasonló női lényt nincs szándékában a tisztes, polgári pincéjébe csempészni, amire Szuhay türelmetlenül vágott szavába:
– Hozza már ki szegény teremtést a lyukból. Szívesen elhiszem róla, hogy szabad óráiban udvarhölgy odafönt a várban.
– Ahhoz nem elég öreg, bár a származása megvan hozzá…
A lovagias idegen ezután visszalépkedett a vasajtón át a rejtekút lépcsőire, ahonnan rövid idő múltán karjaiban egy alélt, magával tehetetlen nővel tért vissza. Hatalmas karjaiban gyermekként tartotta a köpenyeges, csuklyás hölgyet, akinek finom lakkcsizmácskái kinyúltak köntöse alól. Szuhay uram megjegyezte magában, hogy még Carola Cecilnek se volt ilyen kis lába, pedig a művésznőbe titkon szerelmes volt.
Az idegen most kétségbeesett hangon, suttogva szólt Szuhay uramhoz:
– Nincs önnek valamely száraz szobája, ahol ezt a leányt lefektetném, amíg magához tér? Megfizetem a szívességét.
– Összesen két szobám van, amelyben magányosan élek. Megfizetni pedig engem nem lehet. Én úriember vagyok – felelt ridegen Szuhay.
– Mindenesetre kérem tehát önt, hogy mint úriember legyen segítségére egy másik úriembernek, aki akaratán kívül ily fatális helyzetbe keveredett.
– Noblesse oblige – felelt végre Szuhay uram. – Én ugyan nem vagyok vendéglátásra berendezkedve, nem találnak olyan kényelmet nálam, mint valamely fogadóban, de viszont a föld alá sem küldhetem vissza önöket. Csak a neveiket tudakolom, mielőtt a házamba vezetném.
– Az én nevem Kálmánfi. És nem vagyok Lucifer, bár a föld mélyéből jövök, hanem pesti telektulajdonos, akinek a városligetben vannak a földjei.
– Kálmánfi? – ismételgette a nevet Szuhay uram, mialatt a rejtekút vasajtaját gondosan bezárta, bedugaszolta a hordót, és kezébe vette a gyertyát. – Nem hívták véletlenül az ön apját vagy rokonát Kaszeliknek?534
– Ő apai nagybátyám volt, akitől vagyonomat örököltem. De kérem, ne beszéljünk erről oly hangosan – szólt a fiatalember, és az alélt leányra nézett.
– Tehát Kálmánfi úr, legyen szerencsém egyszerű otthonomban – monda a budai öreg polgár, és a gyertyával megindult előre a pince lépcsőin.
