HARMADIK FEJEZET • A téli vendég (Folytatás) •
HARMADIK FEJEZET
• A téli vendég (Folytatás) •
• A téli vendég (Folytatás) •
– Idáig hát eljutottunk volna – monda az öreguracska, midőn az ajtó bezárult mögötte a „Hét Bagoly” udvarán.
Körülnézett a szobában, és mély megilletődés tükröződött arcán. Jelentéktelen kis szoba volt, amilyen ezerszámra van a Belvárosban, de a Szomjas úr szeme mást látott:
– A vaságy, amelyen üldögélni szoktam, ugyanazon a helyen állt, ahol most áll. Ide jött a drága nő mindig, amikor a firhangon túl alkonyodni kezdett, a verebek esti beszélgetéseiket tartották az eresz alatt. A szemem elfáradt az olvasásban, a tanulásban, az írásban, leborultam tehát behunyt szemmel az ágyra, és a két kezemmel átöleltem a fejem. Így vártam őt minden alkonyattal, mikor az egyetemi toronyban kongatott az óra, és ő halkan belépdelt az ajtón. Mindig a legszebb ruhái voltak. A „Szép Vadásznő” Kristóf téri kirakatában nem viselnek oly finom bundákat a viaszbábuk, mint amilyet ő viselt. Cipője érintetlen volt sártól, szennytől, mert bizonyosan kocsin jött, amelyet a szomszéd utcában állított meg. A kis kalapja mellett harkály tolla volt, a virágokkal hímzett fátyolán hópelyhek, a kesztyűje oly gyengéd volt, mint a fák havas gallyai télen, a muffjában kis erszény, amelyből halk csörgéssel adott pénzt a szegényeknek. Dáma volt, amilyennek húszéves korunkban képzeljük a dámákat.
– Tehát eljött? – kérdezte az asszonyság.
– Nem mondtam… Nevetett a szegénységen, amely itt körülvette. De érdekelte még a csizmahúzó is az ágy alatt. A könyveimben lapozott, és a jegyzeteimet nézegette. A vasmosdóba bedugta az ujját. A kis vaskályha elé leguggolt, és nevetve nézett a parázsba. A szekrényemet felnyitotta, és az asszonyról tudakozódott, aki kiszolgált. Nem engedte, hogy lámpást gyújtsak, mert félt, hogy belátnak az ablakon. Boldog volt, ha Radákovics úr krákogni kezdett a numero négyben. Az ablakhoz lopódzott, amikor a házmester részeg volt az udvaron. Szalonnát ettünk papirosról, és törkölypálinkát ittunk utána. Hercegének nevezett a sötétben, és mindenét nekem adta. Aztán felkapta a kabátját, hosszan búcsúzott, kisuhant az ajtón,338 egy darabig hallottam könnyű lépteit az udvaron. Vége! mondtam – vége az életnek.
A szúrós szemű asszonyság az ajtónál állott:
– Erkölcstelen perszóna lehetett az asszonyság.
– Hát nem kegyed volt? – rebegte az öreguracska. – Szentül hiszem, hogy kegyed volt… kérem, vallja be, ne hagyjon tovább is kétségben.
Az asszonyság hidegen hahotázott:
– Szerencséjére nincs itthon Fonnyadi.
– De majd itthon lesz, és megérti, hogy nekem ezentúl itt kell lakni ebben a szobában, ebben a házban, mert én azzal az elhatározással jöttem Pestre, hogy még egyszer végigéljem az életemet.
– Még egyszer száz esztendeig akar élni?
– Nem, csak pár esztendőt, amelyben érdemes volt élnem. Ismét ifjú akarok lenni, de bölcsen és meggondoltan, amint mai szívvel diktálom a lépést. Fel akarom találni, amit elveszítettem, helyrepótolni, amit elmulasztottam, jó és nemes cselekedeteket akarok véghezvinni… Régi vágyam ez nekem, mikor beköszönt a télidő, és az emlékek megrohannak. Mikor a háztetőkről csillogón csüng le a jég, mikor elnémul odakünn a természet, nagy dombok keletkeznek a temetőkben, a kályhákban pattogva hunynak el az ifjú fagallyak; akkor meglátogat a vágy, hogy még egyszer végigéljem azokat a napokat, amelyek kellemesek voltak életemben. Hisz maholnap hó és zúzmara lesz belőlem. – Engedje meg, hogy Flórának nevezzem önt, asszonyom.
– Megteheti, mert ez a keresztnevem.
– Ugyebár jól tudtam én azt, hogy Flórám emléke nem múlhatik el nyomtalanul e helyen, amíg én élek. Vannak szobák, amelyekben mindig sóhajtások, suttogások hangzanak, amikor nincs senki a szobában. Vannak házak, amelyekben az igaz szerelmesek laktak, amely házak esztendőkig búgják az elhangzott hangokat, mint a csigák. Én érzem, hogy itt megfiatalodom, ha egy éjszakát itt töltök. Én tudom, hogy ezen a helyen varázslat vár rám. Eltöröltetnek egy gondolatnyi idő alatt hosszú, unalmas évtizedek, történettelen, szívtelen, gondolattalan évek – visszaugrom negyven esztendőt. Látni fogom régi barátaimat, hallani fogom az egykori hangokat, felcsendülnek a régi kocsizörgések, megszólalnak a régi harangok, visszalebegnek a hangulatos órák, megifjodom, mikor azt hittem, hogy339 már semmire se jó öreg vagyok. Erre a célra akarom elkölteni a vagyonkát, amelyet életemben összetakarítottam. Senkim sincs. Csak az emlékeim.
Az asszony elnevette magát.
– Mi nem vagyunk gazdag emberek, és erre a szobára sincs valami nagy szükségünk. Fonnyadi, a rendőrség miatt, csak levelezés útján folytatja mesterségét, az álomfejtést, látogatók tehát nem jönnek hozzánk. Mit fizetne az úr?
Szomjas Guszti kigombolta a bundáját:
– Azért, mert önt Flórának hívják, azért, mert ön hasonlít Flórához, kérhet tőlem bármilyen árat e kis szobáért.
A hegyes orrú asszony végignézett vörösbarna barchent ruháján, megmustrálta foszlott papucsait, amely holmik valóban oly időseknek látszottak, mintha az igazi Flórától örökölte volna őket. Számítgatott magában, hogy majd új ruhát vesz az öreguracska pénzén, talán jut egy kalapra is, amelyet már évek óta nélkülöz. Utóvégre nem lehet kalapnak nevezni azt a madárijesztőnek való szalmát, amelyben hébe-korban a piacra szokott menni, ha Fonnyadi pénzt kap vidékről a parasztoktól egy sikerült álomfejtésért.
Az öregúr megsejtette a gondolatait:
– Szeretném, ha úgy öltözködne, mint Flóra öltözködött. Mint Erzsébet királyné, mikor menyecske volt. Uszályos, fodros, virágos szoknyák maradtak az én emlékeimben a koronázási évekből. Kis kerek kalapka és fátyol a fejen. ? ruhákban minden asszony királyi eredetűnek látszott.
– És a derék?
– Az legyen magas és csukott. Ám legjobban szeretném, ha néha gyászruhában is járna. Akkoriban sokan viseltek gyászruhát, akiknek nem is volt gyászolnivalójuk. Flóra gyászruhában: felejthetetlen volt. Mikor azt akarta, hogy nagyon kedvem szerint legyen, gyászruhát vett magára.
– És a cipő? – kérdé az asszony.
– Flórám télen rövid szárú kiscsizmában járt látogatóba. A karmantyújában azonban ott volt a selyemcipellő, amellyel a csizmát felcserélte, ha szobába lépett. Flórám az illatszerek közül az ibolyának adott előnyt. A zsebkendőjébe a betű gyengéd kis koszorú közepébe volt hímezve. A fürdővizébe jó szagú sókat tett, amelyet a „Fekete340 Kutyá”-nál árultak. A fogait török dohánynak finomra szitált hamujával tisztította. Kedvelte a „kertészke” hajviseletet.
– Fonnyadi őrületesen féltékeny – szólt szemét lesütve az asszonyság.
– Kedvemre van. Szepesi úr kést köszörült, pisztolyt porzott, ha Flórát mosolyogni látta. Csak csikorgassa a fogát Fonnyadi úr, ezen harag engem kellemes dolgokra emlékeztet.
Az öregúr egy erszény pénzt vetett az asztalra, horgolt, két gyűrűvel díszített erszénykét, amilyen erszényt manapság már csak a színpadon használnak a régi színdarabokban.
Aztán halkan, szégyenkezve, mintha valami gyengeséget árulna el, így fejezte be szavait:
– Még volna egy kérésem, amelyet azonban nem muszáj teljesíteni. Szeretném, ha Fonnyadi úr néha az ablak alatt elkiáltaná magát: Donauwasser! Amint a régi Pesten kiáltották a vízárusok. Szeretném, ha téli estéken tollat fosztanának a háznál, a „tirolinak” káposztagyalulás idején söröskriglije legyen, mint Flóra házánál volt.
