HETEDIK FEJEZET • Az ,, Udvarlás Könyve” •
HETEDIK FEJEZET
• Az ,, Udvarlás Könyve” •
• Az ,, Udvarlás Könyve” •
Józsiás úr a Barátok terén székelő előkelő könyvkiadók és lapszerkesztők mindennapos látogatása mellett talált időt arra is, hogy a kisebb, kevésbé tekintélyes könyvárusokat is felkeresse.
Józsiás úr ugyanis azon törekvő és fáradhatatlan írók közé tartozott, akik lehetőleg mindennap szeretik nyomtatásban látni a nevüket; elveszettnek vélik azt a reggelt, amidőn nevüket nem pillanthatják meg valamely friss festékszagú nyomtatványon. Látszólag a betűszedők a város minden nyomdájában az ő keze írásukat szedik ólomból; nem törhet a nagyvilág felé olyan közlöny, hetilap vagy kalendárium, amelynél ők ne kopogtatnának a műveikkel. A szerkesztők és kiadók rendszerint lusta olvasók. Szívesebben fogadják oly írók közreműködését, akiknek neve a gyakori nyomtatás által bizonyos ismerős hangzatra tett szert, mint az esetleg tehetségesebb, de névtelen írókat. Az írók nevei a sűrű megjelenés révén bizonyos nimbuszhoz jutnak. Kurzusuk lesz, mint az aranynak, ezüstnek, holott sokszor semmi belső tartalmat nem jelentenek a nevek; csak hangzanak, csengenek a szerkesztők és kiadók íróasztalain, de megítélésük másfelé tartozik: az olvasóra, aki messzi falusi vagy tanyai házakban, lebocsátott függönyű ablakok mögött, a családi lámpa alatt várja kedves írójának legújabb műveit. Ó, ha tudnák némely írók, hogy a szerencsétlen betűszedőn kívül senki se olvassa el műveiket, mily kevesebb lenne önérzetük, midőn kidagasztott mellel lépkednek a város utcáin!
Józsiás úr, amint a Barátok terét elhagyta, megnövekedni látszott. A cinikus, rosszmájú és megvető modorú szerkesztők után most dicsőségének színterére indult, ahol úgy bántak vele, mint ünnepelt, országosan elismert íróval illik. A Józsefváros felé tartott, ahol piszkos üvegablakú irodákban, ódon kis nyomdákban, földszintes házakban376 a könyvkiadók legutolsó rabszolgái, a naptárszerkesztők, a hetilapírók, a kis élclapszerkesztők tanyáztak. Az Ősz utcában állott Virág Kálmán és Neje könyvkiadó- és nyomdaintézete, egy ódon földszintes ház, amelynek udvarán sötét ablakú nyomdában sápadt emberek hajoltak a betűszekrények fölé.
Józsiás úr kidüllesztett mellel lépett be a kapun. Az üvegfallal elrekesztett irodákban görnyedt fejek emelkedtek fel, és üdvözölték Józsiás urat. Aztán tovább percegtek a tollak a nagy könyvek felett. Ki tudná, mit és kinek írnak itt a fáradt hivatalnokok.
Virág Kálmán, a cég egykori megalapítója, már nem volt az élők sorában. Ellenben élt Neje, aki a gyászév letelte után férjhez ment egy fekete bajszú fiatalemberhez, aki odáig csak egyszerű korrektorként működött a nyomdairoda egy gázlángja alatt. Rengeteg betűt és szót javított ki a nedves papirosokon, míg végre elérkezett ideje, midőn szegénysorsára írta fel a deleatur jegyet: a gazdag özvegy férjéül választotta a feketebajszút, aki helyét a sistergő gázláng alatt átadta egy másik színtelen úrnak. Ő maga a főnöki iroda karosszékébe telepedett.
A cég tovább folytatta eddigi működését, a betűszedők és hivatalnokok tovább vénültek, nadrágok elkoptak a papírhulladékkal bélelt írószékeken, tüdők elkorhadtak az ólomszekrények felett, lenge irodakisasszonyok terjedelmes családanyák lettek, kalendáriumok elrongyolódtak, és újakat nyomtattak helyettük, álmoskönyvek elzsírosodtak az örökös forgatástól, de a Virág Kálmán és Neje cég mindig gondoskodott arról, hogy a legújabb álmoskönyvek álljanak a vevők rendelkezésére. Csak éppen az öreg cégfőnököt cserélte fel egy fiatal férfiú.
Józsiás úr bizonyos leereszkedéssel köszöntötte itt a különböző szerkesztőket, Brincai urat, egy biliárdgolyó fejű, tüskés, nagy bajuszú, pápaszemes emberkét, aki nagyon önérzetesen szerkesztette itt álmoskönyveit. Írt nagy egyiptomi, kis egyiptomi, magyar nép okulására, gazdák előrelátására, szerelmesek tanácsadására való álmoskönyveket. A szerkesztés igen egyszerű volt, olló és ragasztóostya kellett hozzá: Brincai úr önmagát plagizálta. Törölte a szerelmesek álmoskönyvéből azokat az álmokat, amelyek a hideg időjárásra vagy a birkahullásra vonatkoznak. Gyakori mondása volt, hogy annyi kiadást Jókai sem ér meg a regényeivel, amennyit ő az álmoskönyveivel.377 Brincai úr másik foglalkozása volt a pohárköszöntők könyvének szerkesztése. Nagy tudomány volt ez a régi Magyarországon, mert az olvasók elvárták, hogy különböző alkalmakra megfelelő pohárköszöntővel szolgáljon Virág Kálmán és Neje. (Brincai úrnak a neve sohasem szerepelt a könyvek fedelén; ő megelégedett a névtelen dicsőséggel.) Akármilyen szomjas volt Brincai úr: írnia kellett a jegyesek, a násznagyok, a halotti torosok, a Lajos-napok örök pohárköszöntőit. A születésnapi toasztokat többnyire versben szerkesztette. Bizony megszomjazott, amikor a józsefvárosi plébánián a harangozónak eszébe jutott meglódítani az esti harangot. Sietett kiskocsmájába, a nem messzire fekvő Ivkoffhoz, ahol rendszerint „gyalogtojást”, vöröshagymás, ecetes kolbászt és számos „fröccsentéseket” vacsorázott. Asztaltársaságának, két nyugalmazott könyvárusnak ilyenkor becsmérlő szavakkal emlegetett egy bizonyos Mélyacsai nevezetűt, aki ugyancsak a magyar nép számára való pohárköszöntőket (szép hegedűszóban) próbál írogatni Méhneréknél, de „aki beveszi, az megveszi”.
Brincai úr asztalánál, szemközt a kopasz férfiúval, egy sörényes, ősz, szórakozott képű férfiú törölgette a tollat hajába. Veres karikás szemei voltak, mintha egész éjjel keserves sírással töltötte volna idejét. Arca rendkívül fáradtságot fejezett ki, mintha minden egyes ráncért, amelyet sikerült arcára felrakni: súlyos testi munkát kellett volna végeznie. Álla, amely jobb időket látott büszkeséggel nyúlt előre, hetenként egyszer most is rózsaszínű volt a friss borotválástól. Lavalličre-nyakkendője gondosan volt kötve, de látszott, hogy a kéz, amely a nyakkendőt köti, már remeg. Ötven esztendő előtti divatos mellényei voltak: kézzel hímzett, nefelejcses, búzavirágos mellények, amelyek hímzésénél többnyire álmaikat és reményeiket sírták el az akkori nők. Elseje után darab ideig egy gyermekökölnyi nagyságú karneol gombot hordott ingében. Egyébként nadrágján, amellyel a széket érintette, könyökén és mellén, amellyel az íróasztalhoz ért: mindenféle tarka női ruhákból való „védőket” viselt; e ruhadarabokat őrizte ily gondossággal a korai elkopástól. Mindenkihez igen alázatos és udvarias volt. Szerelemvölgyinek hívták napjainkban – régebben valószínűleg más neve volt –, és a Virág Kálmán és Neje cég szerelmi könyveit szerkesztette ő, a különböző szerelmi levelezőket, a szerelmesek tanácsadóját és a szerelmesek naptárát. Egész nap egyhangúan, szótlanul végezte dolgát, fejét ritkán emelte378 fel munkájából, sőt olykor, ha megfeledkezett magáról, látható passzióval és gondos kalligrafiával írta a jegyeseknek való levélmintákat (amíg Brincai úr epésen megjegyezte, hogy a nagy szorgalomnak majd előbb-utóbb rossz következménye lesz, a főnök leszállítja a kolléga fizetését, vagy talán el is bocsátja). Szerelemvölgyi úr alázatos és ijedt pillantást vetett a főnöki iroda felé, és igyekezett hivatalos arcot ölteni, összeráncolva homlokát, midőn a menyasszony válaszát a vőlegényhez írogatta. Az esti harangszót ő is nagy sóhajtással üdvözölte. Rendszerint egy fekete hajú kisasszony várta őt a kapunál, akivel mindennap úgy üdvözölték egymást, mintha véletlenül találkoznának. A józsefvárosi hentesboltoknak vették útjukat, és leghűségesebb szemlélői voltak a csemegések kirakatainak.
Józsiás úr Szerelemvölgyi urat tisztelte meg előbb kézszorítással. (Brincai úr sokatmondólag köhintett, mintha fenyegetőzne, hogy nem felejti el a mellőzést.)
– Kedves szerkesztő uram, egy igen jeles ideával jövök önhöz – szólt Józsiás, székét közelebb húzva a szerelmesek szerkesztőjéhez.
A szomorú ember sajátságos kíváncsisággal emelte föl a fejét. Ugyan miféle jeles ideával jöhetnek egy haldoklóhoz, akinek már csak néhány napja van hátra a földi életből? (Szerelemvölgyi tíz esztendeje haldokolt az Ősz utcai irodában.)
Józsiás hízelkedve kezdett mondanivalójához:
– Ismerem az ön műveit, szerkesztő úr, mert magam is rászorultam az ön tanácsaira. Csak az egészséges, csattogó fogú boldog emberek nevetnek a szerelmi tanácsokon, akiknek annyi erőfeszítésükbe kerül egy szerelmet átélni, mint egy tál töltött káposztát elfogyasztani. Beismerem, hogy az emberek többsége ilyen. A férfiak oly gondolattalanul, érzéketlenül emésztik meg szerelmi élményeiket, hogy nem éreznek többet belőle, mint a jó ebédből. Néha zsírosabb volt a jó ebéd és egy-két napig bágyadtabbak a megszokott állapotuknál. De legtöbbször bizony csak fogukat piszkálják ki. A nők sem különbek, tekintetes uram. A legtöbb sírig tartó fogadalom egy éjszaka tart. Ha minden esküvést komolyan megtartanának a nők: elhervadhatnának a vágytól. Cserélnek, csereberélnek ők is, mint a férfiak. Szép dolog, ha egy esztendeig emlékeznek szerelmeikre.
– De én másfajta ember voltam, világéletemben – folytatta Józsiás úr. – Én valóban komolyan hittem, ha azt mondtam egy nőnek, hogy szeretem. Engem mindig a szerelem foglalkoztatott. Sohase379 tehettem egy lépést sem, hogy a bizonyos nőt elfelejtettem volna. Amint elváltam tőle, nyomban azon törtem a fejemet, hogyan láthatnám ismét. Amint búcsúcsókot váltottunk, már a levél bevezetésén gondolkoztam, amelyet pár perc múlva írni fogok neki. Néha kétszer és háromszor is láttuk egymást napközben. De ez nem változtatott azon, hogy ugyanannyi levelet írjak neki. Mindig eszembe jutott valamely mondanivaló, amelyet elfelejtettem. S így műveit, szerkesztő uram, nagy haszonnal forgattam.
Az ősz hajú, bús férfiú, aki életében talán először hallott elismerő szavakat irodalmi műveiért, meglehetősen felizgult a dicsérettől. Utóvégre: Józsiás úr országosan elismert író, szavai tehát nem jelentőségtelenek. Szerelemvölgyi azonban még mindig fenntartotta külsejében a haldoklók magatartását, akik fél lábbal a másvilágon vannak, de író volt, és az író felfüggeszti haldoklását, ha rongyos vándorlegény fütyülni kezdi az ablak alatt a dalt, amelyet ő írt valaha.
– Melyik könyvemet olvasta, Józsiás úr? – kérdezte szerényen Szerelemvölgyi.
– Valamennyit, mert az idők folyamán mindegyikre szükségem volt. A Kis Levelező tanácsot adott, ha szívemet a Zöldfa utcai leányiskola környékén elragadta egy fekete szemű bakfis. A Nagy Szerelmi Levelező-ből megtudtam, hogy mit kell írni az első találkozás után, a vallomás bevezetéseképpen, eljegyzés előtt, sőt az esküvő napján. De sok hasznát vettem a gyűjteménynek, amelyben emlékkönyvekbe való sorokat találtam.
– Fáradságos munka volt – szólt közbe csendesen Szerelemvölgyi. – A legtöbb verset magam írtam.
– Tagadhatatlanul nagy szolgálatot tettek ezek a könyvek a szerelmesek céljainak elérésében. Megkönnyítették az udvarlásokat, eszmét adtak a tévelygőknek, megmutatták a helyes utat a habozóknak. Kitűnő ötlet volt, hogy a könyvekben mindjárt megtalálta a választ a nő is, amelyet a kapott levélre küldhet. Jó volt ez a könyv, hogy csillapítsa a szerelmesek mohóságát, hisz a levelek száma és sorrendje pontosan megjelölte azt az időpontot: mikor szabad elcsattanni az első csóknak. „Álmaim netovábbjáról értesítem önt… kisasszony” – írta a férfi az első csók után. „Kegyed… visszaélt gyengeségemmel és helyzetemmel” – válaszolt a nő. Ámde a gyengéd szavakat sohasem zavarja gonoszság. Még az „elválás alkalmából” írott levél is oly udvariasan van fogalmazva, hogy az ember hajlandó elfelejteni,380 hogy végül mégiscsak fekete pecsét van a borítékon, és bánatot visz.
– Nem szabad a szíveknek összetörni – vélte az ősz hajú szerkesztő. – Úgy kell elválasztanunk a szerelmespárokat, hogy azok észre se térjenek, csak akkor, midőn idejük elérkezett. Nagyon jó dolog ilyenkor útra küldeni őket a vidéki rokonokhoz, falun lakó édesanyához, a víg szürethez. A gyakorlott, régi asszonyságok tudták legjobban, hogyan szabaduljanak meg kedveseiktől, ha azok terhükre kezdtek lenni. Sírva búcsúztak, örök hűséget esküdtek, és többé nem jöttek elő. Régente hallottam ilyen eseteket… A férfi még sürgönyöket, üzeneteket küld a közbeneső postaállomásokról, amint valami ürügy alatt utazni küldte őt hölgye. Még telve van szíve büszkeséggel és elragadtatással nője iránt, holott már nyomon követi a levél, amelyben félreérthetetlenül tudomására van adva, hogy a szerelemnek vége, legjobb lesz vissza sem térni. Kapott ön valaha ilyen levelet, Józsiás úr?
– Isten tudja – felelt szórakozottan Józsiás. – Egyszer gyermekké tett engem is a szerelem, amikor egy nagyszívű, művelt és okos és rafinált úrnővel megismerkedtem, akit különbnek véltem minden eddig ismert nőnél, nyilván azért, mert okosabb és műveltebb volt, mint én. Zsófiának hívták, és csillagom volt.
Józsiás úr elgondolkozott, majd eltakarta kendővel arcát. Az ősz Szerelemvölgyi részvéttel nézett rá.
– Az ember azt hinné, hogy az ilyen jól öltözött, divatos urak nem ismerik a szenvedélyes szerelemmel együtt járó fájdalmakat – dünnyögte Szerelemvölgyi. – Azt gondoltam, hogy csak azok bánkódnak igazán egy nő miatt, akiknek kabátjuk kifényesedik a kopástól, nadrágjuk kiszakad a feledékenységtől… Akiknek kalapjuk hasonlít a madárijesztőéhez. Valamint a nőkről sem gondolom, ha ők hangosak és vidámak, hogy szenvedni tudnak szerelem miatt.
– Csak ha a pisztoly eldördül – szólt Józsiás úr.
– Ha a pisztoly eldördül – felelt sóhajtva a szerelmes levelezők regényes szerkesztője.
Egy darabig csendesen nézett egymásra a két férfi, mintha ebben a percben akarnák elmondani egymásnak mindazon bús emlékeiket, amelyek évek óta a szívük mélyében nyugszanak… De Józsiás úrnak hirtelen eszébe jutott a cél, amely az Ősz utcai irodába vezérelte.
– Egy új könyvet szeretnék írni, drága szerkesztő úr, amely381 könyvnek biztos kelendősége volna a piacon. Adhatnánk ennek a könyvnek sokféle címet, de én legjobbnak vélném ezt a címet: Udvarlók könyve.
– Talán inkább az Udvarlás Könyve – szólt közbe a szerkesztő, akinek meglehetős gyakorlata volt a praktikus címek kitalálásában.
– Legyen tehát a könyv címe: az Udvarlás Könyve, és benne felsorolva a mondanivalók, amelyek egy hölgy meghódításához szükségesek.
Szerelemvölgyi bólongatott:
– Kezdve az első találkozástól az udvarias sétákig… a templomba való kísérgetéskor mondandók… a báli zene alatt szükséges suttogások… nagymosáskor való véletlen betoppanáskor való igazolások … beteglátogatáskor mondandó vigasztalások… Udvarlás a Sváb-hegyen… Séta a Vízivárosban… Kirándulás a megyeri határcsárdához …
Józsiás megragadta a búskomoly férfi kezét:
– Örömmel tapasztalom, hogy tekintetes úr nyomban a dolog mélyére látott. A férfiak többnyire oly szamarak, hogy a szívük dobog a torkukban, és a szájukat se tudják kinyitni, ha hölgyükkel a Hattyú fedélzetére szállnak. A legtöbb férfi bús némaságával tüntet, amikor a Zugligetben beköszöntött az ősz, és a hölgyek szorgalmasan szurkálják esernyőjükkel a lehullott faleveleket. Az ezredik férfi sem tud megszólalni, amidőn azt tapasztalja, hogy hölgye a színházban egy idegen férfival kacérkodik.
– Tehát arról volna szó, hogy mit kell mondani a férfiaknak?
Józsiás úr felkiáltott:
– Egy biztos útbaigazítás volna ez a hazugságok útvesztőjében, ahová a nők hiszékenységét becsalogatjuk. Helyes tanácsadó, hogy mit kell mondani a harminc éven aluli és a negyvenedik évük felé közelgő nőknek, hogy szavaink elérjék a kellő hatást. Hogyan kell kezdeni az érdeklődés ébresztgetését a fiatal lányoknál, mint kell kitalálgatni a különböző hiúságokat, hogyan kell elhitetni a lábaknak szépségét, a hajaknak csodálatosságát, a járásnak feledhetetlen kellemetességét … Egy olyan könyv volna ez, amelynek kitanulása után minden férj kellő fölénnyel és biztos sikerrel tudna szóba állani a legveszélyesebb nővel is. Ha Virág Kálmán és Neje kellő hajlandóságot mutatna a könyv kiadására, semmi akadálya se volna a munka382 megkezdésének, mert a betűszedő éhségét bizonyos mennyiségű kézirattal máris kielégíthetném.
Mielőtt Józsiás úr zsebébe nyúlhatott volna a sokat ígérő kéziratokért, felnyílt az ajtó, és belépett azon fekete szemű, halavány kisasszony, akit ebben a fejezetben már említettünk.
– Itt vagyok, kedves papa, hogy együtt menjünk ebédelni – szólt a fekete szemű hölgy Szerelemvölgyi úrhoz.
Szerelemvölgyi úr arcán végtelen gyengédség mutatkozott, amint leányát megpillantotta. Azonban bizonyos zavaros elpirulás is jelentkezett a szerkesztő arcán, amint némi bocsánatkéréssel fordult leányához:
– Egy pillanatig légy türelemmel, gyermekem, még nem beszéltem a főnök úrral – szólt Szerelemvölgyi, és az ajtó felé indult, amely a félelmetes főnök irodájába nyílott.
– Megállj, papa, ráérsz beszélni a főnök úrral akár holnap is – szólt a leányka. – A postás pénzt hozott a délelőtt folyamán. Előfizetés érkezett a Homérosz-odra.
A leányka kabátja zsebéből két gyűrött bankót vett elő, valamint a postautalvány rózsaszínű szelvényét. Szerelemvölgyi úr mély meghatottsággal nyúlt a szelvény felé:
– Lássuk, ki az az áldott lélek, akit Homér-fordításom érdekel?
Hangosan olvasta a nevet a szelvényről:
– „Slauch Lőrinc, Budapest, Zerge utca.” Ó, a jó püspök nem feledkezik meg rólam. Eddig minden fordításomat megrendelte. Az Odysseus-t díszpéldányban kérte.
– Mehetünk tehát ebédelni Kleinhoz, ahol kedvenc marhahúsod vár, atyám – szólt a fekete szemű leányka, és apjára segítette azt az ócska köpenyeget, amely oly bő volt, mint a Mikulásé.
– Önökkel tartok, ha megengedik – jelentkezett Józsiás úr. – Legalább folytatjuk a megbeszélésünket.
A szerkesztő szerényen védekezett:
– Ó, a mi Kleinunk csak egy szerény kiskocsma a Soroksári utcában. Nem járnak oda divatos írók, se színészek. Néhány dohánygyári tisztviselő, szegény diák a vendég. Nem hiszem, hogy a „Vadászkürt” látogatója itt jól érezné magát.
– De hallom, hogy jó marhahúst kapni ott – felelt Józsiás.
– A marhahúsa elsőrangú. Meg kell adni, hogy az ember álmában sem lát akkora leveshúsokat, amelyeket itt olcsón kaphat. Én például383 sok zöldséggel és ecetes tormával szeretem a marhahúst. Különösen, ha csontos a konc. Omlós és ízes itt a hús, még a két Balázsovicsnak se lehet ellene kifogásuk, akik pedig híresek arról, hogy minden kocsmát ismernek a városban, ahol jó marhahúst főznek. Az öregebbik Balázsovics úr éppen a múltkoriban jelentette ki, hogy még Bécsben sem evett olyan húst, mint Kleinnál.
Az öreg szerkesztő befejezte szavait, és már az utcán voltak, ahol finom hó szállongott. A fekete szemű leány apja karjába kapaszkodott, míg Józsiás úr mellettük ballagott, és készülő munkáját részletezte. Ha nem merült volna el annyira az Udvarlás Könyvé-nek dicséretébe: talán észrevette volna, hogy az öreg szerkesztő leánya néha érdeklődve figyeli. De Józsiás urat most nem foglalkoztatta más, mint az, hogy új könyvének ügyét kellően nyélbe üsse.
– Igaz, hogy nem a legnagyobb dicsőség Virág Kálmán és Neje kiadásában megjelenni, de az én véleményem szerint jobb akár a ponyván szerepelni, mint sehol – szólt Józsiás úr. – Egy könyv elviheti mindenhová az író eszméit. Egy könyv megmarad, és esetleg halála után hozza meg az írónak azt a dicsőséget, amelyet életében hiába szomjazott. Ki tudja, hogy melyik művünk az, amely részünkre a halhatatlanságot megszerzi? Ki tudná, hogy melyik írott sorunk az, amelyet majd szobrunk talpazatára vésnek? Minden író az öröklétnek dolgozik. De egyiknél az öröklét csak egy mámoros éjszakán át tart, amíg barátaival legújabb könyvének megjelenését ünnepli. Míg a másik egy évtized múltán tudja meg, hogy mily nagyot alkotott. Én azt hiszem, hogy majd egyszer, amikor igen öreg leszek, és a kályha mellett üldögélek: felkeresnek tisztelőim, hogy elhalmozzanak elismerésükkel, amelyet e mai kortól hiába várok.
A fekete szemű leány fél szemmel figyelte a magát emésztő költőt. Új volt előtte az effajta ember. Nem tudta, hogy nevessen-e rajta vagy szánakozzon? Míg az öreg szerkesztő úr szelíden mosolygott:
– Valaha, amíg fogam volt, magam is terveztem repülést. De lezuhantam. Most a Neje nyomdairodájában jól érzem magam. Hány esztendős, Józsiás úr?
– Harminc. De még nem értem el semmit. És ezért néha aludni se tudok. Éjszaka felriadok, mintha fojtogatna valami. Úgy érzem, hogy vége van mindennek, a halál ült az ágyam szélére. Többé egyetlen ép mondatot sem tudok leírni. A kezem görcsöt fog, ha a tollat kezembe próbálom venni. A szavak elrepülnek tőlem, mint384 megriasztott seregélyek. A gondolataim elszökdösnek. Nem tudok semmit. Nem érdemes élni többé. Nyomorult és szerencsétlen vagyok. Legjobb volna nyomban felkötni magam, mielőtt virradni kezd, hogy kegyelmet kérő arcomat meglássam a tükörben. Minden éjjel így van.
– Én is tele voltam bánattal, amíg fiatal voltam. A bánat az ifjúság szabadalma. Neki még szabad szomorúnak lenni. De egy bánatos öreg: már semmire se való. Elcsapják a hivatalából, ha szomorkodik. Munkáját hasznavehetetlennek nevezik, ha könny ül a szemébe. Nekünk, öregeknek úgy kell megítélni a dolgokat, amelyek velünk történnek, mintha nem velünk történnének. S ezért könnyen elviselhetők… Én magamat többnyire egy múlt századból itt maradott, nevetséges, gyönge, sokszor humoros alaknak nézem, aki félve és idegenül megy a házfalak mellett az elidegenedett, megifjodott városban. Szép dolog, hogy a hatóság megtűri a városban az ilyen magamfajta öregeket, akiknek már semmi hasznukat se veheti. Isten áldja meg Nejét és Társát, hogy rám bízták a Szerelmi Levelező szerkesztését. Kenyeret adtak egy világ szekeréből kipottyant öregnek. – Így élek én álnév alatt, álruhában, álalakban, és sohasem találkozom többé azzal a szomjas, nyugtalan fiatalemberrel, aki valaha voltam. Ő ott maradt egy másik városrészben, nők szalonjaiban, aranyrámák között, míg én megszöktem tőle.
Így beszélt az öreg szerkesztő, amíg Klein vendéglőjébe értek a havas utcákon. A vendéglőben végre észrevette Szerelemvölgyi úr, hogy leányát még nem ösmertette meg Józsiás úrral. Röviden és odavetőleg bemutatta tehát őket egymásnak. A leányt Áldáskának hívták, és a vendéglőben többé egyetlen pillantása sem volt Józsiás úr részére. Teendője az volt, hogy Klein marhahúsát dicsérje, emígy fokozván atyja étvágyát.
– Másnak képzeltem ezt a húst, amíg nem láttam – panaszkodott az öregúr. – Lefestettem magamban omlósnak, ízesnek. A zöldségben az ifjúság üde ízeit véltem, holott most csak a verem szagát érzem rajta. Nincs már étvágyam se, pedig milyen éhes voltam, amíg idáig értem. Olyan éhes voltam, mint boldog ifjúságomban. De akkor tudtam enni, midőn hozzájutottam. Megteltem, mint a zsák, és elfelejtettem a bajaimat egy jó falat kedvéért.
Ámde Áldáska nem hagyta magát. Addig dicsérte a marhahúst,385 amíg az öregúr apró elégedetlenségek közepette elfogyasztotta. Lefaricskálta a csontot, és villájára tűzte az utolsó zöldségdarabot.
Józsiás csak ezt várta. Elővette a többször megtapogatott kéziratot zsebéből, és várakozólag kibontotta.
– Itt volna például egy fejezet az Udvarlás Könyvé-ből, amelyben megtalálhatja mondanivalóját akár egy király, akár egy kovácslegény. Könyveimet tudniillik úgy szeretném írni, hogy azt megérthesse a legműveltebb és a legműveletlenebb. Hiszen a szerelem idején minden férfi egyforma.
Szerelemvölgyi szerkesztő úr jóakaratúlag bólintott.
A Klein-féle vendéglő éppen olyan gyorsan szokott kiürülni, mint megtelni. A mészáros terjedelmű Klein úr pillanatok alatt végzett vendégeivel, gyorsan elébük rakta a megfelelő ételeket. Gáspár Imre és a Balázsovicsok, Klein úr híres vendégei percek alatt végeztek a marhahúsukkal.
Az öreg szerkesztő és társasága csakhamar egyedül maradt. Midőn Józsiás belekezdett olvasmányába.
