TIZENHATODIK FFJEZET • Szomjas urat keresik a titkok •
TIZENHATODIK FFJEZET
• Szomjas urat keresik a titkok •
• Szomjas urat keresik a titkok •
Zúzmarás, éjszakai vendéget látott háztetők felett szürkült az égboltozat, amikor Józsiás felnyitotta a szemét, mintha a másvilágról tért volna vissza. Mély és boldogtalan álma volt, amelynek jegyeit máskor tán szívesen szedegette volna össze, hogy az ébrenlét első perceit álma megfejtésének szentelje: most azonban nagyot lélegzett, amikor az álom kútjából a napvilágra jött, mint a hal, amely az éjszakai halász hálójából szabadul.
– Valóban Leonóra volt az, akit az este láttunk? – kérdezte még félálomban.
Mire Szomjas Guszti úr, aki már első reggeli pipáját szívta az ágy szélén, végzetes nyugalommal felelt:
– Itt az ideje, hogy elolvassad a búcsúlevelet, amely a párnád alatt van. Hátha jussoltál valamit a derék asszonyságtól.
De Józsiás nem volt hajlandó feltörni a fekete pecsétes levelet. „Majd egyszer… máskor… mikor nem kell attól félnem, hogy a kis, fekete betűk hurkot kötnek a nyakamra. Most eszemet veszteném, ha jól ismert írását látnám annak a kéznek, amely annyi jót cselekedett velem.”
– Hát az igaz, hogy jó asszony volt – felelt nagy meggondolással Szomjas Guszti úr. – Áldott, becsületes, jó lélek volt. Meg kellene aranyozni azt a helyet, ahová leült. Ez az asszony csak a kötelességtudásnak élt. Te még nem ismered az asszonyokat, Józsiás. Tízezer között sem akad ilyen jóságos lélek… Most már megvallhatom, hogy reggelenként néha ideszaladt kétségbeesésében, rókamálos460 bundájában, amely alatt csak amolyan egyszerű, házias, reggeli ruhát viselt, amelyet itt-ott faggyúfoltok is dísztelenítettek. A szakácsnője odakünn várta a kapu előtt a piaci kosárral. Ő pedig ezer kérdést intézett hozzám: mikor láttalak, merre jársz, kit szeretsz, kinek a társaságában töltöd napjaidat, mikor őt elhanyagoltad?
– Maga pedig mindent elárult! – nyögött fel Józsiás.
– Természetesen… Mert az volt a célom, hogy a nem szeretett asszonyt szenvedélyéből meggyógyítsam, kiábrándítsam, és visszavezessem a helyes életösvényre. Sajgott a szívem, amikor az asszonynak a hulló könnyeit láttam, nehéz sóhajtásait hallottam. Mint tört meg szeme! Mint vonaglott ajka! Mily fájdalmas volt az elsápadása! Távozása után néha délig is néztem az ajtóra, amelyen át elment. Míg ugyanazon az ajtón déli harangszóra belépett a kiszolgált katona, a józsefvárosi hordár, és ebédet hozott részemre, mint egykor neked vitte. Nagy kárt okoztál nekem is, édes fiam, hogy ezt az asszonyt a halálba kergetted. Kistőkés vagyok. Szerettem volna megtakarítani az ebédköltséget pesti tartózkodásom alatt. Legutoljára arról kérdezősködött, hogy milyen szivart szoktam szívni vasárnap, ebéd után.
– Ó, ti csúf, önző, bölcs öregemberek, akik fásult szívetekkel már nem értitek meg az érzők fájdalmát és szenvedését – kiáltott fel Józsiás úr. – Mit tudjátok ti már az ifjúság csapongásait, kedvteléseit, a szerelem derűjét-borúját, változását! Mit tudjátok ti már a mai emberek fájdalmas szeszélyeit, gyötrelmes idegességét, századvégi boldogtalanságát! Ti születtetek és éltetek egy álmos, kimerült, szenvedélyeit kiélt korszakban, amikor minden ember bölcs, megalkuvó, ínyes, lelkiismeretlen és kényelmes volt. Nem ismertétek a fájdalmakat és nyugtalanságokat többé, miután Ferenc Józsefet megkoronáztátok. Az idegen tisztikart elfelejtették az asszonyaitok, miután az emigránsok hazatértek. A férfiak megbocsátottak mindenkinek, hogy nyugodtan szívhassák tajtékpipájukat az udvarházakban, vagy csendesen csibukozhassanak a pesti társaskörben. Lutheránuscsókot váltottak egymással az ellenségek az utca közepén. A királyi kegy csodálatos ragyogással sugárzott végig Magyarországon, ahol csaknem két évtizedig nem ismerték a királyság rendjeleit és egyéb boldogságait. A kuvaszsovány bujdosóknak, az egykori honvédeknek, a megmaradt táblabíráknak már csak arra volt gondjuk, hogy szép hasat ereszthessenek; az asszonyaiknak, akik a svalizsérekkel461 táncoltak, a felnövekedett leányaik tisztességes férjhez adása lett az életcéljuk.
– Mindenki igyekezett jól megvetni az ágyat, az első sorba konyökölni, mikor a cigányprímásképű kancellár megpörgette a pesti iparosbálon a suszternékat, és a béke kövér napjai köszöntöttek Magyarországra.
– Ti ebben az önző, realista világban éltetek, amikor Zeidlitz por és keserű víz volt a magyarnak reggelije, mert este torkig vacsorázott. Józan gazdasszonyok csoszogtak papucsaikban a kamrában, a költők és egyéb csepűrágók akár felakaszthattak magukat, mielőtt egy úgynevezett úriasszony kezet megfoghattak volna, sőt letűnt az egykori honvédek dicsősége is, akik bizonyos évekig megdobogtatták a hölgyi szíveket, rokkantak házát építettek nekik a Soroksári út végére, női mosolyt 1867 óta csak a hivatali főnök vagy egyéb fellebbvaló kapott Magyarországon. Ugyanebben volt része a kupecnek, aki alkudni jött lóra vagy gyapjúra vagy jövő esztendei termésre, valamint a kártyásnak, aki kártyázni jött a ház urával.
– Realisták voltatok, urambátyám, amíg éltetek, azért nem tudjátok megérteni a mai, századvégi világot Bodnár Zsigmond már régen hirdeti a Füvészkertben, hogy itt van az idealizmus hajnala, mint minden új század kezdetén, amikor az eszmék és az emberek kicserélődnek.
Szomjas úr nagyot szívott pipáján:
– Én csak annyit tudok, hogy magam is szenvedtem Leonora látogatásai miatt. Fonnyadiné féltékenységi jelenetet rendezett.
Ezután szép csendben, egyik lábát a másik után eregetve, nagy meggondoltsággal, sóhajtozva felkelt az öregúr, és a hiúzbundáját a vállára kerítette:
– Valami Bodnár Zsigmondról beszéltél az imént. Én azt az urat nem ismerem. Tudtommal nem volt miniszter, de még főispán se. Lehetséges, hogy okos embernek volt elismerve a maga társaságában, amint például „Kvitt a hurka, lakatos” nyíregyházi polgárt a maga asztaltársaságánál a legbölcsebb férfiúnak ítélték. A „Felhágó”-nál eszesebb embert nem ismertek, mint a lakatost. Hát csak hagyjuk ezeket a helybeli hírességeket, Józsiás öcsém.
Józsiás vörös szemmel, papírfehérré válott orcával ült fel az ágyon:
– Kedves bátyám, te nem ismersz engem én gyűlölöm a vitatkozást, az okoskodást, a megbántást. Én nem akarom, hogy az462 én meggyőződésemet, gondolkozásomat kövesse valaki. Én szívemből megvetek mindenkit, aki a szájának a járatásával óhajt híveket szerezni. Kérlek, ne vitatkozzál velem. Ha a szívembe látnál, tudnád, mennyire megvetem az embereket.
Szomjas úr meglóbálta a csibukot. Aztán megállott, a papucsara merőn ránézett, mintha felháborító hibát vett volna észre a papucsain.
– Én csak darab ideje élek Pesten, de jó szememnek hála kerek egészében látom az új világot, ezeket a fin de sičcle hősöket, akik borotválják az arcukat, vakmerő tekintettel nézegetnek embertársaik arcába, gúnyosan mosolyognak az idősebbeken, ideált rugdosnak a köztereken, Nietzsche nézeteire esküsznek, megcsalják a nőket, nem ismerik a férfias szemérmet, öndicsekvők, kérkedők, gyávák és hősök. Én jól látom ezt az új emberfajtát, amelyet borotvált patkányoknak nevezhetnék, amely felfalja a régi, kivénült, szakállas fajtát, amely mindenféle ideálokkal, meggyőződésekkel, becsületekkel jött a földre. A borotvált patkányok összerágicsálják a régi világot. Olyan tömegesen jönnek, mintha minden kapu Pesten patkánylyuk volna. Megizmosodnak, felnevelkedtek a szakállas öregek felügyelete alatt, de azokat manapság lenézik és megvetik. Elvették élelmiszeres kamráikat, kiszívták a kebleket, kifosztották az ódon Ferenc József-kábátokat, a halálba küldték a börtön helyett az apjukat, hogy ők tovább villogtassák monoklijukat a „Fiume” kávéház környékén.
– Nagyon jól tudom, hogy kik azok az urak, akik az idei farsang előkelő báljain táncolnak A városban jártam-keltemben hallottam, hogy kik azok a gavallérok, akik párbajoznak. (Hentaller-pisztolyokkal lövöldöznek kenyérgalacsinokat. A jó, derék Fodor Károly vigyáz a testi épségükre, ha karddal mennek egymásnak) Ismerem én ezt a századvégi ifjúságot, öcsémuram. Nevetem Bartolót – mondom magamban, amikor egy délceg, cilinderes ifjút látok kifeszített könyökkel száguldani az utcán, talán a szeretőjéhez megy pénzért, vagy a jámbor vidéki fit látogatja meg a „Magyar Király”-ban, akit esetleg provokáltat estére két magához hasonló gentlemannel, ha az a pénzkölcsönt megtagadja. Kik ezek a mostaniak, a fin de sičcle-ek, hogy értük feláldozod, legyalázod az egész dicső magyar múlt időket?
– A „Korona” vagy a „Fiume” kávéház lovagjait akarod nekem463 mintaképül állítani, ezeket a gyanús egzisztenciákat, akiket Angliában az ottani törvények szerint a csavargóbíróság elé idéznének? Azokat, akik abból élnek, hogy kifürkészik úrinők titkait, megzsarolják a szeretőket vagy az asszonyokat, pofon vágják a hordárt az utcasarkon, verekednek a fiákeressel, aki naphosszat hurcolta őket, birkóznak a pincérrel a Flóra-termekben, adósságot adósságra halmoznak, gavallérnak nevezik magukat, holott egész nap a kártya fordulatát vagy vidéki úr megjelenését lesték, kiveszik elázott cimborájuk zsebéből a pénztárcát, összeszedik az ezüstforintosokat, amelyeket elhagyott kedvesük, az éjjeli mulatóhely virágárusnője az arcukba vágott!
Ezek a modern kor lovagjai, ezek a nagyhangúak, akik Pórfinál hitelben vesznek kalapot, miután az előbbi éjszaka azt levették fejükről a feldühödött cigányzenészek, a Szervita téri virágárus asszonytól vesznek aufschreibenre virágot, a púpos markőrt a „Koroná”-ban veréssel fenyegetik, és Laura termeiben, a gyönyörű kis kastélyban éjfélután várják a berúgott kereskedőket… Néha egy Don Miguel főhadnagy kiáll velük katonatiszti becsületből, és kardlappal kergeti őket a vívóterem szögletébe. Ez az a híres modern ifjúság?
Józsiás úr eltakarta az arcát:
– Ti olyanok vagytok, jégszürke öregek, mint a szívtelen márványkövek a temetőkben. Nektek hiába panaszkodunk, mi, szegény fiatalok, ti mindig csak a magatok mondókáját tudjátok, mint a gazdag, ember kezd panaszkodni, ha kölcsönért megy hozzá a szegény. A ti szótárotokban nincs a vigasztalás szava, ti oly kísértetiesen ridegek vagytok, mintázok az emberek, akik mindig egyedül járnak éjszaka. Gyűlöltök mindenkit, aki egy nappal tovább él, mint ti.
Az öreg Szomjas úr meggyorsította lépteit, nyilván fázott a fű tétlen szobában:
– Bolondság… Különösen ilyen reggelen, amikor friss hóesés borítja a földet. A szép fehér, ártatlan havat belepi a füst, a nagyvárosok szénpora, eltapossák a rideg, közömbös lábak. A természetnek legfeljebb fél szem jut az emberek tekintetéből, míg másik szemükkel a világot, az eseteket nézegetik. Mily jó volna most például fákat nézegetni, amelyeket áhítatos tisztelettel, szinte bocsánatkérőleg lepett be hajnalban a friss hóesés! Mily jó volna befagyott folyókon korcsolyán száguldani valamely messzire füstölgő ház felé, ahol a halászok hálóikat foltozzák. Mily jó volna most széles talpú parasztszánon464 ülni és csengős lovakkal repülni kéklő tornyok felé, amelyek kis fehér házak felett őrködnek, mint bojtár bárányai felett. Csak el ebből a városból, ahol csupa kedvetlen arcot, mérges tekintetet látni, ahol elmegy a kedvünk az élet folytatásától.
Józsiás úr felsóhajtott:
– Bizony jó volna elutazni.
Szomjas Guszti fél szemmel odavágott az ágyon szomorkodó felé:
– Az a „mi időnkben”, amelyről oly megvetőleg nyilatkoztál: nagyon könnyen ment. Magyarország telve volt vendégszerető házakkal, ahol szívesen látták még az olyan embereket is, akik nem tudták az Illik? Nem illik? című modern kódex paragrafusait. Furcsa emberek éltek ebben az országban az én koromban, bizony nemigen értenétek meg egymást, ti, századvégi gavallérok egy hatvanas-hetvenes esztendőkbeli magyarral. A külsejükben méltóságteljesek voltak itt az emberek, sohasem láttam senkit sietni, még a gyűrűs zsidó is álmosan, odavetőleg kínálgatta a portékáját a falvak során. Széles léptekkel jártak az idősebb emberek, mint ősszel a kövér varjak. A fiatalok inkább a nyurga gémektől, gólyáktól vettek példát. Nyugodtak, meggondoltak voltak az arcok, lassú taktusúak a beszédek, alapos, talán nehézkes, de mély elhatározású emberek ülték körül az asztalokat. Az asztalosok kényelmes székeket és széles ágyakat gyalultak. A sétabotok vastagok voltak, mert egy emberöltőre szabták őket. Nemigen akasztotta fel magát senki éhségből vagy szerelmi nyavalyából. Ellenben, ha a becsületet érte bántalom, kéznél volt a pisztoly. Nemigen lett öngyilkos Széchenyin és Teleki Lászlón kívül senki ebben az országban tisztességes okokból.
– Azt mondtad, hogy álmosak voltunk? Mert nem siettünk élni. Mindennek megvolt az ideje, nem kellett elhamarkodni semmit. A házasodás éppen olyan pontosan bekövetkezett, mint a váltófizetés napja. A farsang egy nappal sem tartott tovább, mint a kalendárium megengedte. Hazament mindenki, amikor ideje elkövetkezett. A férfiak nem dolgozták agyon magukat, ritka volt a kopasz ember, az ideje előtt megfehéredett hajú, a korán rokkant, a fáradt öreg. Még arra is ráértünk, hogy feljegyezzük az időjárás eseményeit a naplónkba. Hallottunk Jókai új regényeiről, különösen a történelmi hátterűeket kedveltük, ahol törökökről volt szó. Egyéb regényei, amelyek hazai vonatkozásokat tárgyaltak, kissé fantasztikusak voltak, még éltek azoknak a korszakoknak a fiai, amely korszakokat465 Jókai költői idealizmussal leírt. Így minden vidéki városban, faluban volt valaki a régi táblabírói világból, valamint a szabadságharcból. De minden háznál feltalálhattad Kovács Pál könyvecskéjét, a farsangi kalandokat, amely azóta sok kiadást ért.
– Csendesen éltünk a koronázás óta. Az emberek elfoglalták helyüket az íróasztalok mellett, telefreccsentették a pádimentumot a kirázott téntával, régi újságpapirosból csináltak ülőkét a karosszékbe, hogy a nadrág ne fényesedjen, a falinaptár évről évre megmutatta az ünnepnapokat, a törvénykezési szünnapokat, a hivatalos ünnepeket, valamint a félhivatalosakat, amikor csak délfelé jóformán társalgás és találkozás céljából jöttek be az emberek a hivatalokba, egyetlen aktához nem nyúltak, de türelmetlenül várták a fél tizenkét órai időt, amikor a hivatalfőnök jelt adott a serházba való indulásra. (Némely főnök már tizenegy órakor megszomjazott, így a frissen csapolt hordóhoz érkezett.) – Hát még a falusiak, a birtokosok, a kisvárosi kalmárok, a kereskedők mily nyugodt lelkiismerettel éltek ebben a világban, ha adójukat befizették! Legfeljebb a csizmadiaszínekben akadtak heccmájszterek, akik a fogékony csizmadia-mesterekben felgyújtották a virtust, ellenzéki követre szavaztak. De ők korán meghaltak a mértéktelen borozástól, a sok szóbeszédtől és elkeseredettségtől.
– Nézd meg a temetőkben a múlt századbeli fejfákat, kereszteket, márványköveket: mindenki hosszú életkort ért Magyarországon Ferenc József uralkodása alatt. Egészséges, piros arculatú, ropogós izomzatú, kemény katona az uralkodó, nem engedi egykönnyen meghalni alattvalóit sem. Egyik-másik nevezetesebb hívéhez elküldi Kerzl doktort, hogyha az megbetegszik. Igaz, hogy Kerzl csak tüdőbajokban specialista, de pontosan tudott referálni Forinyák tábornok betegségéről, Fejérváry báró zsábájáról, Tisza Kálmán hurutjáról. Wekerle sohasem beteg, amint hallom, de nem is küldené hozzá Kerzlt az uralkodó. Ez az ember nekem se tetszik.
– Hát csak azt akarom mondani, kedves uramöcsém, hogy nagyon jól megvoltunk mi a múlt században. Sok gyerek volt minden háznál, sok megtartani való ünnep volt minden ember életében (még azt a napot is felírtuk, amikor kedves vendégünk törölte meg a száját asztalunknál), drágalátos pirossággal, étvággyal, barátsággal jöttek az ünnepnapok, a Szilveszter hálaadás volt az elmúlt esztendőért, az új esztendő napján a kéményseprő havas, fagyos köszöntőlevele466 rossz verset tartalmazott ugyan, de a jó kívánságot komolyan vettük. Minek hazudtak volna a kéményseprők? Miért ámítottak volna boldogújesztendő-kívánságukkal a törvényszéki kézbesítők? Nem gyanakodtunk mi, uramöcsém, mert a gyanakvás álmatlanságot okozó méreg. Hittünk lánynak, menyecskének, jó barátnak, hittünk a derült égboltozatnak, a csendes éjszakának, a jól főző asszonyoknak, a bornak, amelytől reggel dalolva ébredtünk fel, hogy több kedvünk volt az élethez egy átmulatott éjszaka után, mint valaha, még azok a nyavalyás kedvű emberek sem érezték magukat rosszul, akik takarékossági szempontból előre megvették a koporsóikat, és a sírkövükkel együtt a kamrában őrizték. A hétrét görnyedt beteg emberek sem féltek ebben az országban a gyóntatópaptól, az utolsó kenettől. Rendben volt itt mindenkinek a szénája. Volt valaki, akinek kedvére nyöghetett a haldokló, akivel veszekedhetett a beteg ember, akivel táncolt az egészséges. Becsuktuk a kaput alkonyattal, lefeküdtünk, és sokáig aludtunk. Ferenc József vigyázott a dolgokra.
– Igaz, hogy az emlékkönyvek voltak divatban, amelyekbe a humorisztikus írók Lauka Gusztáv verseiből plagizáltak, az érzelmes szívek Petőfiből vagy Tompából vették emléksoraikat, míg a komolyabb emberek Eötvös Karthauzi-jából merítettek inspirációt. Néha bizony bolondokat írtunk az emlékkönyvekbe, de meg lehet bocsátani, mert a szándékunk jó volt.
…Így beszélgettek a „Hét Bagoly”-ban hőseink azon a napon, mikor az első éjszaka már elmúlt a halott Leonóra lezárt szemei felett. Semmi esetre sem említették az öngyilkos nő nevét, mintha valami varázslatot vélnének elkerülni. Nem szabad őt többé megidézni, miután innen elment. Békében kell hagyni őt a szellemek és a lelkek világában, ahol most kezd összeismerkedni szomszédaival. Egy darabig magános madárként üldögél a lelkek szigetén, amíg majd észreveszik őt társnői, boldogtalan testvérei, és körülfogják a szerencsétlent, amint az utcán is mindig akad támogatója annak, akit valamely baleset ért. Hagyjuk őt csendesen letelepedni az új világban, ne nyugtalanítsuk oktalan sírással, panaszos jajgatással, gyötrelmes keserűséggel, amelyet az új halottak szó szerint hallanak, hogy a szívük majd megszakad, és mély, elviselhetetlen bánat rajzolódik arcukra a koporsóban. De már nem segíthetnek. Nem szólalhatnak meg a jajgatásra: „Ne sirassatok, nincs semmi bajom, jól467 érzem magam; csak az az egyetlen szomorúságom, hogy ti szenvedtek miattam…” Nem simogathatják meg a keservtől vonagló arcokat: „Ne sírj, kedves, hisz azért haltam meg, hogy te tovább éljél.” Nem csókolhatják vissza azokat, akik rettentő fájdalmukban ráborulnak a halottra, mielőtt rátennék a koporsófedelet. Csak feküsznek mozdulatlanul, de arcukon látszik, hogy jólesik nekik a búcsúcsók.
Józsiás a két halántékára nyomta a tenyerét, nem mert gondolkozni. Szomjas úr a pipájával vesződött.
– A legjobb dolguk a zsidóknak van. Ők kisírják magukat. Aztán felejtenek.
Ebben a percben havas lépteknek a dobogása hallatszott a külső szobából. Az olvadó hó jól meglepte a jövevény lábait.
Piros, horgolt sapkában, cinkefogó orral Hencsi, a Zsófia szobaleánya nyomakodott be az ajtón, és nagy meglepetéssel nézett, hogy Józsiás urat ott találja. Levelet nyújtott át Szomjas Guszti úrnak, amely levélnek lila színe és erős ibolyaillata volt. Nagy borítékban volt a levél, amilyent ez idő tájt az előkelő világ használt, amikor a nőket férfiasabb írásra kezdték tanítgatni a Sacré Coeur-ben és az Andrássy úti nőnöveldében mint amilyen írásuk a férfiaknak volt. A szobaleány gyorsan elment.
– Máskor is hozott már levelet ide ez a lány? – kérdezte Józsiás hirtelen kiugorva az ágyból.
Szomjas Guszti úr csendesen kereste elő szemüvegét a dohányszitából, orrára és fülére illesztette, és az üveg felett átnézett Józsiásra.
– Megtörtént már – felelt.
Szomjas úr az ablakhoz lépett, és a levelet messzire tartva magától, végignézte a lila színű sorokat.
A nagy borítékban egy kisebb borítékba zárt levél feküdt.
– Őnagysága azt kéri, hogy a mellékelt levelet juttassam el hozzád! – szólt Szomjas úr. – Íme eleget teszek a megbízásnak, anélkül hogy negyven különböző kocsmát bejárjak a városban.
– Tehát maga Zsófiával is összeszűrte a levet? – kérdezte remegő, indulatos hangon Józsiás.
Szomjas úr legyintett:
– Mindössze egyszer voltam nála ebéden, mialatt a férje az Al-Dunára utazott. Nagyon előkelő a konyhája. Csupa franciás ételeket főz, amelyeket én nem kedvelek. A pecsenye igen száraz, mintha soványító kúra alatt lévő páciensek részére sütötték volna. A saláta468 savanyú, mustáros. A levest csészéből isszák. A legfontosabb eledel a gyümölcs náluk. Leonóra egy tányér töltött káposztáját nem adnám oda Zsófia egész konyhájáért. Én mindig a zsíros koncokat szerettem, mint általában a múlt századbeli emberek. Azért olyan zsíros a föld a múlt századbeli temetők helyén.
Józsiás felbontotta a levelet, amelynek borítékán annyi állott: Egyetlenemnek, és aranyos pecsét volt ráütve.
Ebben a nehéz órában tudatom veled, hogy vagyok, élek, és minden gondolatom, szívemnek dobbanása veled van. Énreám mindenben számíthatsz, melletted maradok, ha mások a túlvilágra szöknék is előled. Ne hajtsd búnak a fejed, mert az én vállamon jobb helyen van az. Ne legyen álmatlanságod, mert én imádkozom érted, hogy ha bűnös vagy, megbocsátást nyerjél.
Én elmegyek az ő temetésére, amely az újságok szerint ma délután fog végbemenni. Temetés után várj rám a Polesovszky cukrászdában, a Szent Teréz-templommal szemközt.
Úgy szeretném, ha feljöhetnél hozzám, és az én házamban pihennéd ki a gyötrelmes szenvedéseket. Én ápolhatnálak, én altatnálak, én viselném gondodat. De valaki itthon van: nem lehet. A jövő héten azonban elutazik. A tied: Zsófia.
Józsiás úr keblébe rejtette a levelet ama másik felbontatlan levél mellé.
– Kedves Szomjas bácsi – kezdte Józsiás anélkül, hogy észrevette volna, valamivel ridegebb hangon, mint talán szándékában volt. – Nem találja ön különösnek, hogy a hátam mögött, tudtomon kívül bizalmas barátságba keveredik azokkal a nőkkel, akikhez tulajdonképpen magának semmi köze sincs, akik az én őrangyalaim? Nem tartja szokatlannak, hogy vidéki ember létére befurakodik itt bizonyos intim társaságokba, nők védelme alá helyezi magát, mint valami üldözött, helyet foglal asztaloknál, bizalmakat élvez, fontoskodik, intézkedik, beleül nemcsak az én életembe, hanem a másokéba is, akikhez tulajdonképpen semmi köze sincs? Tanácsokat ád finom, előkelő asszonyságoknak, és természetesen: rossz tanácsokat; levelezést folytat az én hátam mögött dámákkal, akik egy-két hét előtt még azt sem tudták, hogy maga a világon van? Kedves bátyám, én nem irigylem a maga szerencséjét, de tisztelettel kérnem469 kell abból a szomorú alkalomból, hogy Leonórám nincs többé ne avatkozzon többé sem az én, sem a mások életébe.
Szomjas úr csendes szánakozással hallgatta Józsiás szemrehányásait:
– Fiacskám, én közelebb vagyok a hetvenedik évemhez, mint a hatvanhoz. „Láttam már más szeleket is.” Én talán nem is tehetek arról, hogy az emberek, akik körülvesznek, oly bizalommal vannak hozzám, mint senkihez máshoz. Talán megérzik rajtam, hogy nem élek vissza a titkaikkal. Talán tisztelik koromat, külsőmet, barátságos jóindulatomat. Lásd, én sohase mondtam el neked, hogy Áldáska összetett kezekkel kért: ne engedjelek rossz társaságba
– Áldáska is? – kiáltott fel Józsiás – Mindenkit megmérgezett a környezetemben!
Szomjas úr csendesítőleg intett a kezével:
– Majd ha darab ideig még éltél, fiam, rájössz, hogy járnak a földön jelentéktelen, kis öregemberek, akiknek az a titokzatos megbízatásuk, hogy mindenféle emberi rejtélyt összeszedjenek, mint erdőn a targallyat. Egyszer az uzsorás csúf alakjában mutatkozik a különös öregemberke, de voltaképpen emberi titkokat gyűjt össze undok mestersége mellett Máskor orvos ruhájában jár-kel az emberek között, és vénségére már annyi mindent megtudott a világról, hogy kedve is elmegy az élettől. Énfelém egész életemben úgy futottak a titkok, mint bizonyos nők után nagy messzeségből eljönnek a macskák, hogy hozzájuk dörgölőzzenek.
