TIZENNYOLCADIK FEJEZET • A „Nemzeti Szalon”-béli dáma (Folytatás) •
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
• A „Nemzeti Szalon”-béli dáma (Folytatás) •
• A „Nemzeti Szalon”-béli dáma (Folytatás) •
Józsiás lehajolt, majd gyufát gyújtott, mert a lábnyom a jégen kezdett eltünedezni. Eltévesztették a nyomot, vagy a zúzmara takarja el? A jégtáblák között, amelyek itt-ott deréknyi magasságra ágaskodtak492 fel, amint legutolsó futamodásukban leütötte őket a fagyos halál: mind bizonytalanabb léptekkel haladt előre Józsiás.
– Ha legalább egy pálcám volna, amelyre támaszkodhatnék! – dörmögte. – Még belépek valami alattomos lékbe, amelyet az orvhalászok vágtak, hogy éjjel halászhassanak. Látja ön még a szemközti partot, Zsófia? Azt hiszem, magának jobb szeme van, mint nekem.
– Nem látom a szemközti partot – felelt igen csendes hangon az asszony. – Csak a lámpásokat.
– Hát a szigeti partot, amelynek a hátunk mögött kell lenni?
– Azt sem látom már, csak valahol egy ködfelhőt, amelynek olyan alakja van, mint egy magas fa koronájának.
Józsiásnak fogytán volt a gyújtója. Alig néhány szál csörgött már a dobozban.
– Takarékoskodnunk kell. Kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy egy szál gyufa az életünket mentheti meg.
Zsófia hősiesen viselte magát eddig, amint általában az asszonyok bizonyos ideig veszély esetén is megtartják a hidegvérüket. Tudatlanság ez vagy közöny? Talán lassabban látják meg a dolog komolyságát?
Zsófia a férfi mögött lépkedett. Elszántan összeszorította a száját. Nem panaszkodott, hogy vékony talpú cipője átázott a jégen, a fáradtságot sem emlegette, amelyet minden tagjában érzett. Elhatározta, hogy a mai estét annak szenteli, hogy meggyőzze Józsiást arról, hogy igazán szereti. Szeszély volt ez, amire szívesen rászánta volna az életét is.
Józsiás meg-megállott, hogy tájékozódjék. Látta a lámpásokat a Császár fürdői parton, amely lámpások a hirtelen leereszkedett ködön át tagadhatatlan barátságossággal nézegettek, bár bizonyosan sokat szenvedtek a ködben, mint fénylő lelkek a butaság közepette. De ezek a lámpások sehogy sem akartak közelebb jönni. A köd okozta-e vagy a kacskaringós út, amelyet a jégtorlaszok miatt tettek: a lámpások messzibbre látszottak tűnni, mint amikor elindultak.
És valamely halálos csend vette őket körül, mintha nagy távolságba kerültek volna az emberek lakta vidéktől. A vízimadarak már régen aludni mentek, a befagyott Duna felett esti időben csak a kód állott sírbolti nyugalommal. Néha úgy tűnt fel, hogy egy ember alakja jelenik meg jobbra vagy balra a ködben. Józsiásnak ijedten elállott a szívverése – de ez csak olyan csalódás volt, mint a temetőlátogatóé,493 aki alkonyattal leselkedő embernek nézi a sírkövet: az emberi formájú kísértet hideg, lelketlen jégtorlasszá válott, amint Józsiás megközelítette.
De most már bizonyosan ember jön szemközt a jégen. Szőrös, hosszú guba van a vállán, amilyent a Felvidéken hordanak.
– Hé, atyafi! – kiáltott Józsiás.
Az „ember” megállott. Úgy szállott körülötte a köd, mintha pipázott volna.
– Hallja, barátom! – szólt újra Józsiás. De az „ember” egy helyen maradt.
Józsiásnak két-három jégtorlaszon kellett átkapaszkodni, amíg észrevette, hogy az a bizonyos ember már eltűnt a helyéről. Állott ott ugyan egy jégtábla, amely akkora volt, mintha a zsidók temetőjéből került volna ide, de hát a jégtábla nem mozdult. Józsiás bosszúsan megrúgta: „Még úgy járok, mint Rip van Winkle a kék hegyek között: szellemeket látok.”
Megfordult, hogy Zsófiát keresse. Erre egy eddig nem látott jégtorlasz közeledett felé, amikor pedig majdnem melléje ért, hirtelen továbbment, mint egy árnyék, Zsófiát nem látta sehol.
Kétségbeesetten kezdett kiáltozni, ahogy a torkán kifért:
– Zsófia! Asszony! Kedves!
Siránkozásba fulladt hangon tette hozzá:
– Egyetlenem!
– Itt vagyok – szólalt meg közvetlenül mellette egy mozdulatlan jégbálvány.
Józsiás nem hitt addig a szemének, amíg derékig végig nem tapogatta az asszonyt. A puha bundácska, amely máskor a belső hévtől mindig langyos meleg volt, most hideg, nedves, zúzmarás lett a ködtől.
Megint egy ember meg egy második ment el előttük kísértetléptekkel a homályban, mint néma, kegyetlen utasok, akik jól tudják itt az utat, de nem segítenek. Hová mennek ezek az árnyak a halott Dunán, ahol idáig minden oly mozdulatlan volt? Józsiás karjai között tartotta az asszonyt, és annak vállára fektette az állat, hogy remegését fékezze. Megint ment valaki a messziségben, egy bálvány, amely oly méltóságteljesen tűnt el a ködben, mintha valójában nem is ember, hanem egy Nepomuki Szent János-szobor lenne, amely egy494 felvidéki hídon őrködött eddig, és felhasználta a ködös estét, hogy kirándulást tegyen Budapestre. Halkan súrolta talapzatával a havat.
Ijedten fordultak el a ködszörnyetegtől, a hátuk mögé néztek, ahol elindulásukkor a hold sápadt lovagi arculatát látták. De hol volt már a hold? Elment a messziségbe, csak halovány árnyalata, mint egy holt ember fotográfiája maradt meg, és alig láthatóan nézett vissza az emlékezés ködén. De valamiképpen mégis világosabb volt arra a folyam éjszakája. És ebben az éjszakában másvilági állatcsordák látszottak lefelé haladni a folyam medrében, terebélyes szarvazatú szarvasgímek, szarvukon a ráfagyott hóval, máshol túlvilági barmok, kérődzve fekvő jégökrök, két lábon álló jegesmedvék vonultak lefelé oly titokszerű némasággal, mintha szökésben volnának.
Most Zsófia felé közeledett az éjszakából egy árnyék, amely messziről útszéli feszületnek látszott, közelebbről egy nőnek, aki kitárt karral közeledik, végül elvonult, mintegy ködből jégből való felleg.
– Talán a halott jött el értünk – susogta Zsófia.
Aztán megint szorosan összeölelkeztek, behunyták a szemüket, és egy lépést sem mertek előretenni, mintha valami hallatlan veszedelembe sodródtak volna. Az asszonynak olyan hangosan vert a szíve, mintha dobverő verte volna a keblét. Fulladozva, nyöszörögve ment le torkán a lélegzet. A két kezével belekapaszkodott Józsiásba, de ha megkérdezték volna, hogy szívesen van-e ez órában a Duna közepén, bizonyosan tagadólag felel.
– Józsiás – nyögte egy darab idő múlva Zsófia. – Én azt hiszem, megy a Duna…
Kimondta ezt a szót, amelyet percek óta már mindketten éreztek, mint a dermedtséget. Kimondta asszonyi gyávasággal, későn szorította melléhez a száját Józsiás. Az asszony kieresztette a száján a borzalmas, álomban sem látott szörnyűséget… Ők egy menő folyó hátán voltak.
A férfi összeszedte minden erejét:
– Képzelődés. Mi egy helyben állunk. Nem szokott a jég így megindulni.
– Egy helyben állunk – dadogta az asszony. – Bizonyos vagy erről, Józsiás? Ó, mondd sokszor, hogy állunk, és nem megyünk.
– Azt hiszem, hogy mi állunk, hanem tán a partok közelében történt valami… Talán megszakadt a jég valahol, és most addig megy előre, amíg újra megnyugszik. Nekünk mindenesetre egy495 helyben kell maradnunk – monda Józsiás. – Valahogy bele ne kerüljünk a szakadékba, amely már itt lehet a közelünkben.
Talán a köd lett sűrűbb, vagy az ő látásuk fáradt, hiába meresztették a szemüket, darab ideig nem látták az úszó jégkísérteteket.
De aztán meggyőződtek arról, hogy a kísértetek nem álltak meg, hanem csak láthatatlanokká váltak, és felhasználják a sötétséget, hogy őket is magukkal ragadják ismeretlen céljuk felé.
Valami zajt hallottak a ködön át, mintha valahol nagy messziségben, talán a budai Szent György téren időnkint egy nagy dobot pufogtatnának. A lármadob eleinte csak ritkán harsant fel a ködös távolságban, de lassan közeledett, és gyakoribb lett a hang. Most már dörrent is közben a dob.
– A Margit-hídon mennek át a terhes szekerek – rebegte Zsófia. Józsiás fülelt. Valóban, távoli, emberi életre emlékeztető hangok törtek át a sötétségen. Zsófia szavai után most már elképzelhette az emelet magasságú, csörömpölő szekereket, amelyek széles talpaikkal dobognak, döcögnek, fordulnak, gurulnak a hídon, óriási patkójú lábaikkal taktust vernek széles hátú, almásszőrű lovak, és a kocsi elején egy irigylésre méltó, boldog ember bóbiskol napi munkája után, amint biztos otthona felé igyekszik… Ezek a szekerek dörögnek valahol felettük vagy előttük, de a hang iránya csal a ködben. Néha már úgy hallatszott, mintha messze mögöttük járnának a szekerek.
– Nézzük csak – dörmögte Józsiás –, ugyebár, emlékezel, Zsófia, hogy a szigetnek melyik pontján léptünk a jégre? Én úgy emlékezem, hogy azon a részén indulhattunk, amelyet már alsó szigetnek hívnak. Jöttünk egyenesen, amíg el nem tűntek azok az átkozott lábnyomok, amíg bizonyosan látszottak az óbudai lámpások. Meddig mehettünk így? Talán a Duna közepéig. Itt kellett eltévesztenünk az irányt.
Zsófia nem felelt. Már azon gondolkozott az emberlakta hely közelében, hogy miféle hazugsággal fogja magát kivágni, ha majd megmentik a Duna közepéről. A híd közeledik, az bizonyos. Akár ők mennek lefelé, akár a híd jön: közelednek egymáshoz. Tehát mi sem könnyebb, mint kivárni az alkalmas pontot, amikor közvetlenül a híd alá érnek, és akkor majd torkaszakadtából sikoltani kezd. A hídon mindig járnak emberek, rendőr is áll valahol nagy bundájában, a hintókban tán urak ülnek, akik parancsot adnak, hogy nyomban496 mentsék meg a bajba jutott úriasszonyt. A mentés dolga az emberek dolga, annak módozatai felett nemigen törte a fejét Zsófia. Inkább azon gondolkozott, hogy mit mondanak majd megmentői, ha Józsiást is itt találják? Nem lehetne két részben, külön-külön igénybe venni a mentőket, mintha nem volna egymáshoz semmi közük?
Most valami új hang hallatszott feléjük a néma, halotti ködből. Harangoztak valahol a parton; békés, csilingelő, szárnyaló angyalok dallamával reszkető haranghangok törtek utat maguknak a ködön át, mintha gyöngéd karjaikkal a bűnbánó, bajbajutott asszony segítségére jönnének.
Zsófia felmagasztosult áhítattal, az életben ritka nagy boldogsággal kulcsolta össze a két kezét.
– Imádkozzon maga is, Józsiás. Aki nem alkalmatlankodik gyakran a kérvényeivel, annak kérését tán elintézik.
A férfi komoran figyelt a harangszóra:
– Azt hiszem, hogy nagyobb bajban vagyunk, mint eddig voltunk. Attól félek, hogy már elhaladtunk a Margit-híd alatt, és künn vagyunk a nagy, széles Dunában, ahonnan nehezebb lesz a menekülés. Engedje, Zsófia, hogy összeszedjem az emlékezetemet, hogy milyen is az óbudai meg az újlaki harangok hangja. Gondolkozzon maga is, hisz kegyed muzikális, énekmesterhez jár.
Zsófiának ajkára fagyott a hő fohász.
– Mit mond, Józsiás? Már elhaladtunk volna a Margit-híd alatt? Ez csalás, ez nyomorult csalfaság, ez nem igaz! – sikoltott fel Zsófia, aki egyszerre minden tervét meghiúsítva látta.
– Csendesedj, Zsófia. Hiába sikoltozol, nem találnak ránk a ködben.
– De én nem akarom, hogy téged félrevezessen a harangszó. Hallgasd csak, mily áhítatosan, drágalátosan hangzik, hogy szinte látni a hazatérő, csendes embereket, akik halkan megemelik a kalapjukat. Hallgasd csak, mint ölelkeznek a hangok, mint anya a gyermekével, amikor aludni küldi. Hallgasd, hogy mily boldog béke kíséri e hangokat! Elsimulnak az arcok, reménység ül a szemekbe, elszállnak a sóhajtások a fájdalmas szívekből… Nem látod a boldog kis budai házikókat, ahol most a gazda kezébe veszi a kenyeret, és keresztet vet rá a késsel, mielőtt felszelné?…
Józsiás magába mélyedt:497
– Az óbudai harangok mindig azt mondják, hogy gyerünk a temetőbe, mert Óbudán minden temetést ünnepélyesen tartanak, sok dolguk van a harangoknak. Az újlaki harangokra már nem emlékszem, de bizonyos, hogy mi most nem az újlaki harangot halljuk, hanem igenis valamely vízivárosi torony mellett vagyunk, amely ismeretlen nyelven beszél.
Zsófia makacsul rázta a fejét:
– Én nem tudom, hogy hol van Óbuda, hol van a Víziváros, ezt csak a bérkocsisoknak kell tudni, de ebben a harangszóban én a megmentésemet hallom. Halálra voltam ítélve, de kegyelmet kaptam.
Még egy-két kondulás áttört a ködön, aztán úgy látszott, hogy irányt változtatott a hang. Megfordult a torony arrafelé, amerre még nem hallották várva várt hangját.
Zsófia a hang után nyújtotta a karját:
– Miért nem megyünk utána? Miért állunk itt egy helyben, mint az elátkozottak? Menjünk ki ebből a fullasztó ködből, borzalmas éjszakából oda, ahol lámpások és emberek vannak. Gyere, Józsiás, nem tudok csüggedt férfira nézni. Lehetnél annyi tapintattal, hogy egy nő előtt ne mutasd meg gyengeségedet. Ha ti, férfiak, megvetitek az erkölcstelen némbereket, mi, nők, még jobban megvetjük a gyáva férfiakat. Szedd össze magad, Józsiás. Szerelmünk függ e perctől.
– Szerelmünk? – sóhajtotta Józsiás. – Sohasem fog az már visszatérni e borzalmas este után – ha ugyan megérjük. Kerülni fogjuk egymást, mert attól félünk, hogy bajt, szerencsétlenséget okozunk egymásnak. Én azelőtt mindig azt hittem rólad, hogy nekem szerencsét hozol, kezed irányítani tudja sorsom kerekét. És íme, miattad jöttem olyan bajba, amilyenben soha életemben nem voltam. Nebáncsvirág vagy te nekem, Zsófia. A sors bunkóval üt a kezemre, amikor kinyújtom utánad a karomat. Pedig milyen jó lett volna, ha elérjük a mesebeli partot. Ahol a gyönyör és a boldogság vár ránk. Egész eddigi életemmel kibékültem volna, ha te az enyém lettél volna. Új kedvem, új vérem, új, ismeretlen akaratom és bátorságom lett volna. Babonásan hittem, hogy egyszerre minden megváltozik bús életemben, ha a kedvesem leszel.
– Azért vagyok itt, mert azt akartam… – felelt Zsófia.
– Itt vagy, te drága aranygyapjú, de amikor átölelni véltelek,498 egy hideg, veszedelmes kéz ölelt át engem. Hol vagyunk? Mi történt velünk? Megindult alattunk a folyam, mint Shakespeare-ben az erdő. A lehetetlenség, a szörnyűségek országába érkeztünk, mikor már láttam a gyönyör lámpásait pirosan feltünedezni a partokon. Emberfeletti veszedelmet zúdított ram a kapzsi élvvágy, a szomjas kívánság Ádámot csak a paradicsomból űzte ki a gonosz vágy, de engem az életből kerget ki egy mohó szándék.
Zsófia szomorúan mosolygott, amint a ködbe takart férfiarcból a gyötrelmes szavakat hallotta. Csendesen megfogta a férfi csüggedt kezét, és az ajkához szorította:
– Azt hiszed, meg kell halnunk?
– Már a mozgó kísérteteket sem látni magunk korul, amelyek legalább az életet jelentették még. Csak az a sustorgó, jeges jéghang hallatszik itt is, amelyet azon a szörnyű éjszakán a hullaházban hallottam. Hogy örültem akkor titkon, hogy Leonóra nem vitt magával a másvilágra, mert mégiscsak az élet a legfőbb jó íme, alig múlik el néhány óra, mindketten odakerülünk a ravatalra. Hogy susognak, csikorognak, sustorognak ezek a jegek körülöttünk. Egy nagy malomban vagyunk, ahol búzaszemként morzsolódik szét életünk.
– Fázom, ölelj át – rebegte Zsófia – Amint lámpásokat látunk valahol, sikoltozni és kiabálni fogunk, nem adjuk olyan olcsón az életünket, küzdünk érte. Dobjanak felénk köteleket a partokról, jöjjenek az önkéntes tűzoltók, a halászok, a rendőrök. Nekem sok ékszerem van, amelyről még te sem tudsz. Mind felajánlom ajándékul az első emberi hangnak, aki a partról kiáltásunkra felel.
– Amint egy lámpást megpillantunk – mondá könnyes hangon Józsiás. – És ha sohase látunk többé lámpást, sohasem halljuk meg az áhított emberi hangot? De az se legyen baj, Zsófia. Csak egyet sajnálok, hogy nem figyeltem idáig jobban kora tavasszal a madarak énekére, valamint az emberek örömére. Hogy mindig halogattam szabadon bocsátását a dalnak, amely torkomon volt, hogy sohase mertem igazán örvendezni, mint afféle babonás ember.
– Ne emészd magad. Csókolj meg – szólt az asszony csodálatos fölénnyel. (Azon ritka asszonyok közül való volt, akik friss erőre kapnak, ha szenvedést látnak maguk körül.)
És mert a férfi még mindig habozott, Zsófia a levegőbe ugrott, mint egy kis hal a napsugár után, elkapta két karjával a férfi nyakát, és magához húzta annak keserves fejét.499
– Hát most szeress, ahogyan akarsz – harapdálta a szót a férfi ajkába. – Ha már meghalunk büntetésből, legalább szeress.
Nekiugrott Józsiásnak, mint egy kis démon, és addig ölelte, csókolta, szorongatta, dédelgette, amíg elfelejtette a halál veszedelmet, elfelejtette a zajló Dunát, a fullasztó ködöt. Az úszó jégtáblán ülték meg nászukat, mint a vadkacsák.
… Pirosságot láttak maguk előtt, mintha megpecsételt szerelmük lángja lenne. A ködben úgy ragyogott egy lámpás, mint a mennyországkapuja. Zsófia térdre emelkedett, és szerelemben, csókban megittasodva egy drágalátos ötletet talált.
– Hadd lássam, jól tanított énektanárom?
És derekát hátrahajlítva, arcát a piros lámpa felé emelve, teli tüdőből kezdett énekelni.
Hatalmas ária zendült fel a ködben, mintha egy túlvilági hang csendült volna a Lánchíd budai oszlopánál. Sirályként röppent a hang az éjszakában, villogott, foszforeszkált a térdeplő nő énekbe foglalt jajkiáltása a Duna jegén, meglóbálta e harsanó, pengő hang a lármaharangot az álmos hídőrök fülében, járókelők gyorsították meg lépteiket, mintha csodát hallottak volna, fáklya gyulladt fel a parton, mintha egy fejedelem jött volna a túlvilági énekesnő megmentésére … Zsófia pedig énekelt teli tüdőből, boldogan, trillázva, mintha a világ legnagyobb színpadán lett volna. A halál színpadáról énekelt vissza az életbe. Jól megtanította énekmestere A sevillai borbély áriájára.
És siker koronázta éneklését.
Csákányok nyúltak alá, mint hatalmas karok. Bundás rendőrök hoztak deszkákat, lajtorjákat. Kavargott a sok alak a ködben a parton. Vérpiros fáklya fújta szét a nehéz párákat.
Zsófia egyetlen szökkenéssel a parton termett, és eltűnt a tömegben. Úgy futott, mint a csík zúzmarás őrök, nedves halászok, kíváncsi szemű éji járókelők között.
Felfutott a Lánchídra, és aztán eltűnt, mint egy kis kobold.
Józsiásnak ellenben a rendőrök felírták a nevét, és csaknem a kapitányságra kísérték. Holnap majd benne lesz minden hazai hírlapban, hogy Sz. Józsiás, a hírneves beszélyíró titokzatos körülmények között öngyilkosságot kísérlett meg a zajlásnak indult Dunában, de a partőrök idejében kimentették.500
Harmadnap levelet hozott a posta Józsiásnak. Ez volt benne:
Kedves barátom, beláthatja, hogy nekünk kerülnünk kell egymást a történtek után. Én megszakítok minden érintkezést azokkal a körökkel, ahol önnel találkozhatnék. Így nem járok többé az Auróra-kör estélyeire sem. Tegyen ön is úgy. Tájékoztatásul közlöm önnel, hogy ezentúl a Nemzeti Szalon tánc- és egyéb estélyeire fogok járni, ahová Margitay és Mesterházy urak ma személyesen meghívtak. Kizárólag csak festőművészekkel akarok ezentúl érintkezni, az író urakból elég volt. Isten áldja meg, felejtsen el. Zs.
Utóirat. Különben, ha valahol látni akar, nézzen meg olajfestményben a Nemzeti Szalon tavaszi kiállításán.
Józsiás ágyban feküdt, és Szomjas úr ápolta.
– No, fiam – szólt az öregúr előkeresve szemüvegét, midőn Józsiás a vett levelet kezében összegyűrte.
Szomjas úr kisimítgatta a papirost.
– Jó szaga van – monda. – De bizony tartalma csak annyi, hogy újabb találkát tudat veled az asszonyság.
– De már arra nem megyek – felelte csendesen, komolyan Józsiás. – Igaza van Reviczky Gyulának: „A világ csak hangulat.”
Szomjas Guszti úr jobbról balra forgatta a levelet. Csóválgatta a fejét, és fájdalmasan sóhajtozott.
– Nem vigyázol eléggé az asszonyokra, Józsiás. Immár a második asszony hagy itt bennünket, pedig mikor barátságomba fogadtalak, úgy látszott, hogy végre egy hűséges, megértő, ifjú barátot találtam, akinek asszonyai éppen olyan nyájasak leendenek hozzám, amint azt egy öreg pártfogó megérdemli. Azt hittem, hogy majd csak eléldegélek én is valahol az asztal végén. Néha összeveszítlek, máskor majd kibékítlek benneteket. Számon tartom helyetted az asszony névnapjait és születésnapjait. Tanácsot adok nekik, hogy mivel lepjenek meg karácsonykor. Eljárogatok a házaikhoz, és vigyázok rájuk helyetted. Azt hittem, barátom, hogy öreg napjaimra: kenyérbe estem. Most aztán minden oldalról cserbenhagytok. Azt mondja a költő, hogy a világ csak hangulat. De nekem nagyon rossz hangulat.
Józsiás tehát hírhedt ember lett.501
Hírhedt a szónak abban az értelmében, amely még a múlt század végén is szokásos volt Magyarországon. Bizony nem közölték a lapok arcképét, mint ezt a „Hét Bagoly”-ban egykor elgondolták, sőt még a nevét sem nyomtatták ki megvetésük jeléül a honi hírlapok, csak nevének kezdőbetűit közölték, mégis tudta Pesten mindenki”, hogy kiről van szó. Székely Huszár krónikát írt a nőcsábító íróról az Ország-Világ-ba. Csicseri Bors epés szerkesztői üzenetet eresztett meg a léha pesti szoknyahősről, sőt még Don Pedró lapjában is megjelent néhány „csillagrúgás” Gili Balázs tollából, holott itt baráti szíveket tudott Józsiás.
Nincs annál izgalmasabb hajtóvadászat, mint ha valakit a sajtó üldözőbe vesz.
Józsiás már korán reggel ébredt, amikor a Gyöngytyúk utcai trafik vasajtaja még zárva volt, és az álmos kihordónők, újságosgyerekek a szemeteskocsival együtt jelentek meg az utcában, hogy a friss hírlapokat bedugják a vasajtó alatti résen az újságosboltba.
Józsiás az ablakból nézte az újságosasszonyok jövését-menését. Voltak közöttük csinos, fiatal menyecskék, akiknek barátságos arcából Józsiás nem olvasott ki ellenségeskedést. Ezek hozzák tán a jó híreket az újságokban, amelyekben majd valaki védelmére kél szegény Józsiásnak az általános üldözésben Ezek a ropogós menyecskék viszik majd talán azt a Pesti Hírlap-ot, amelyben Mikszáth Kálmán M. K. jegy alatt humoros karcolatot ír a bajba került íróról és egy nevettető ötlettel elintézi az egész kínos ügyet. Megszólal a tudós Hoitsy Pál az Egyetértés hasábjain H. P. jegy alatt, és kimutatja hogy már a múlt időkben is voltak nők, akik rajongtak egyes írókért. Tárcát ír az ügyről Pán a Pesti Napló-ba, a Magyar Hírlap „Társaság” rovatában okoskodik I–s, kedvező színben világítja meg a kérdést Alfa. De bizony Józsiás hiába reménykedett. Az egész „prés”, mint abban az időben a hírlapírók mondták, ellene volt.
Leonóra öngyilkosságának oka ugyanis (valószínűleg Szomjas Guszti úr fecsegése folytán) nyilvánosságra került. Csendes eseménytelen napok jártak, a legtöbb szerkesztő parancsot adott munkatársának, hogy „járjon utána a dolognak”. A hírlapírók akiknek java részét még újdondásznak hívták abban az időben is sokkal többet kitaláltak az igazságnál. Volt egy újság, amely azzal vádolta Józsiást, hogy anyagi romlásba kergette Leonórát.
Barna Izidor, a híres riporter maga vette kezébe a dolgot, bár502 már szerkesztői minőségben ült a Barátok terén a Pesti Napló irodájában, és ő nyomozta ki, hogy ugyanakkor, amidőn Leonórát Józsiás úr a halálba kergette, egy másik előkelő pesti úrnőt is rábeszélt a közös öngyilkosságra, akivel együtt a zajló Dunába ugrott a Lánchídról. „Szerencsére az éber hatóságok stb.”
A vörös bajszú Barna leleplezése nagy szenzáció volt a kisvárosias Pesten. Nosza, összeültek a hírlapírók a kávéházakban, a társaságokban napokig egyébről sem folyt a szó, mint arról, hogy ki volt az a második nő, akit Józsiás ugyancsak a halál útjára akart csábítani. A rendőrségen Bérczy kapitány vette kezébe a dolgot, és ő hamarosan megtalálta Fonnyadit, aki városszerte híresztelte, hogy a bűnszövetség egyik tagja, Szomjas Guszti úr, a „Hét Bagoly”-ban lakik. Bizonyosan ki akarták rabolni a nőket – mondta a pesti közvélemény – Spanga, Pitéli és Berecz óta nem történt ilyen eset a városban. A klerikális Magyar Állam (Idők Tanúja), amely nemigen szokott foglalkozni a mindennapi eseményekkel, miután Szemnecz Emil, a szerkesztő, mindig előtte való délután állította össze, Lonkay Antal kevés nyomdaszemélyzetére való tekintetből a másnap este megjelenő újságot vezércikket írt a pesti erkölcsök elvadulásáról. Gracza György a Budapest-ben az első oldalra képet rajzoltatott, amelyen egy sötét külsejű gentleman két úriasszonyt dob egyszerre a Dunába a Lánchíd karfáján át. Szörnyű mesékkel volt telve a város A „Kis Koroná”-ban, a déli sörnél valaki (talán éppen az agglegény Püspöky fiskális) kitalálta, hogy a hasfelmetsző Jack Londonból Pestre tette át működési terét. A „Fiumé”-ban, az úgynevezett „terroristatársaságban” éjszaka felmerült a terv, hogy inzultálni kell Józsiás urat, de Józsiás nem járt ki otthonából, a terroristák pedig legfeljebb a „Pipá”-ba vagy az orfeum télikertjébe jártak. A „Nemzeti Szalon” legközelebbi táncestélyén a hatalmas Margitay Tihamér, valamint Mesterházy festő gyanakodva vettek szemügyre minden férfivendéget, miután a pesti pletyka már kitalálta, hogy a Duna jegéről menekült hölgy nem volt más, mint a Trattner házban lakó gabonakereskedő felesége, Zsófia asszony. Az estély pedig éppen az ő tiszteletére volt rendezve, miután Zsófia kilátásba helyezte a rendezőségnek, hogy több képet fog vásároltatni férjével.
Igen, már beszélték Pórfi kalaposüzletében, Monaszterlynél a ruhapróbánál, valamint a „Korona” kávéházban, hogy Józsiás úr második áldozatának Zsófiát szemelte ki. (Csodálatos, hogy Calderoninál503 még nem tették ki arcképét a szegény áldozatnak.) Az egykori Pest régi pletykafészkein: az „Aurora-kör”-ben (az államvasutak új bérházában, szemközt az Operával), az úrnők különös felháborodással emlegették a könnyelmű nők kalandjait. A tábornoknénak bécsies kiszólását sűrűn visszhangozták, amelyet az Aurora legutóbbi irodalmi estélyén mondott az esetre vonatkozólag. Lehetséges, hogy megírja Ferenc Józsefnek az egész dolgot, hisz a kegyelmes asszony régi ismeretségben van őfelségével. Tisztogatni kell ennek a városnak az erkölcseit, a császár azért nem szeret Budán tartózkodni, mert oly romlott levegő jön Pestről. A többi méltóságos asszonyok ugyancsak fel voltak háborodva Zsófia ballépése miatt. Rózsa Miklóst, a társaság titkárát karéjban körülvették, hogy híreiket kiegészítsék: „Valóban a Lánchídról ugrott le az az elvetemedett asszony?” – kérdezgették. A halott Leonórát nemigen ismerték, de annál inkább a divatos és élő Zsófiát. „Ez az asszony még eltesz láb alól egypár férfit!” – monda a társaság legszebb asszonya, az elvált államtitkárné. Darab ideig azonban nem foglalkozhatott a Kör a Zsófia történetével, mert éppen akkor lépett be az ajtón egy medvebundás vidéki író, akit ez évben Rákosi Jenő hozott divatba: Kálnay Lászlónak hívják, és amíg egy szép asszony a nagyteremben felolvasta Szegény Pattyus című bibliai elbeszélését, ő a mellékszobába vonult, és két félliter veres bort ivott meg, azon ürügy alatt, hogy odakint olvad a hó.
De másfelé is megbeszélték a főváros legújabb szenzációját – mily kevés volt akkor a szenzáció irodalmi körökben! – így az összes szerkesztőségekben Józsiásról folyt a szó. Ez a „nőgyilkos” szerencsére idején hurokra került, mielőtt nagyobb pusztítást követhetett volna el a főváros társadalmában. Habár elég kárt csinált eddig is. A mágnások ismét visszavonultak az irodalom támogatásától, a jobb társadalmi körök követik az arisztokrácia példáját, Ráth Mórnál ismét csak francia és német könyveket vásárolnak, a magyar írók mehetnek zabot hegyezni. Józsiás tönkretette a renomét.
Némileg csillapította az események feszültségét, hogy Zsófia ura nem adott be válópört neje ellen – erre bizonyára nem is volt oka –, magát Zsófiát pedig általános ünnepléssel és gyengédséggel vették körül ismerősei, mint aki a halál torkából menekedett. Messziről köszöntek neki a Váci utcában. Tekintélyes gavallérok kísérték lépten-nyomon, mintha ama hasfelmetsző Jack támadásától féltenék.504 Zsófia utóbb maga is azt kezdte hinni, hogy szerencsétlen áldozat, és hamvazószerdán félgyászban jelent meg az utcán. Okul azt mondván, hogy rokona meghalt.
Józsiás pedig alig merészelt kimozdulni Gyöngytyúk utcai hónapos szobájából.
Reggelenként leszökött néhány percre a trafikba, hogy a hírlapokat átfussa, estefelé egy kis józsefvárosi kávéházba járt, ahol azelőtt sohasem fordult meg, és türelmetlenül leste az esti lapokat. Az újságok ellenben már a Fortuna aranybánya dolgaival foglalkoztak. Józsiás először fellélegzett, később megcsalatva érezte magát. Fájdalmas, megalázó csalódás fogta el, amint észrevette, hogy a hírlapok napirendre tértek ügye felett. Amilyen izgalommal vette kezébe azelőtt a nedves újságokat, oly kiábrándulást érzett most, midőn végképpen elhallgattak a „prés” nyomtatványai. Sértődötten dobta el a hírlapokat, mintha egyszerre valamennyi ellensége lett volna. Egyszer a kávéház tükrébe nézett, és egy halovány, bánatos embert látott maga előtt, akit valamely nagy igazságtalanság ért. Most már abban telt öröme, hogy a friss újságot eltolva magától: zsebébe nyúlt, és az újságnak a múlt heti számát vette elő, amelyben részletesen le volt írva Leonóra vagy Zsófia esete.
Visszavonultságában mindennap felkereste Szomjas Guszti úr.
Az öregúr ebben az időben meglehetősen nagyvilági életet folytatott Pesten, amíg az újságok mindennap foglalkoztak Józsiás esetével. Szomjas Gusztit nagy érdeklődéssel fogadták a Pósa-asztalnál, ahol tövéről hegyére kikérdezték, hogy igaz-e, hogy Józsiás egy cigánybandát szervez, amelynek élén, mint „úriprímás” Amerikába akar vitorlázni. Az „Orient”-ben mindig kedvelték a fantasztikus híreket, és bár szerfelett lenézték Józsiást „reklámtettéért”, a közvélemény megegyezett abban, hogy ennek az embernek még akkor is sok pénze lesz, ha Pesten lép fel úri bandájával valamely kávéházban. Szomjas Guszti úr megerősítette az asztaltársaság híreit azzal a hozzátoldással, hogy Megyelka szabómester már varrja is a piros nadrágot és kék dolmányt Józsiás részére, amely ruházatban külföldön bemutatkozik. „Valószínűleg magyar mágnásnak adja ki magát New Yorkban” – kiáltott fel az örökké keserű Lőrinczy György.
Másfelé, így: a Józsefvárosban, Ivkoff vendéglőjében arról értesültek az ottan tanyázó írók, hogy Józsiást házassági szélhámosság miatt bíróság elé állítják. A sötét kiskocsmában, a sarokasztalnál, ahol az505 írók az asztalt verdestek, kemény szavak hangzottak el Józsiás felett. „Alfonz úr” – mondta mély megvetéssel a kövér Gáspár Imre, akit sohasem szerettek a nők. Benedek Aladár, aki ebben az izgalmas időben kereste az írók társaságát, hogy saját cselekedeteit a nők körül felejtesse a horogra került Józsiás úr kivégzésén, méltatlankodva csóválta szőke szakállát. „A nőkkel úgy kell bánni, mint virágokkal” – hangoztatta. És senki sem mondott ellent Aladárnak, holott Náray Iván név alatt legtöbb nőismerősét megütlegelte Pesten ez a veszedelmes kékszakáll. Végül kijelentette Benedek Aladár, hogy még a mai napon alázatos kérvényt ír az ő legmagasabb pártfogójához, E. királynéhoz, aki egykor ártatlanul szenvedett börtönbüntetését is levette válláról, hogy ne bánjanak szigorúan Józsiás úrral, mert hiszen mégiscsak író… Szomjas urat általános ünneplés közepette fogadták a Józsefvárosban, mint egy gazdag örököst. Nyomban poharat állítottak elébe. Ivkoff közelebb jött az asztalhoz, bár nem szívesen tartózkodott a környéken, amikor egyre-másra rendelte a társaság a liter borokat. Aladár vizsgálóbírói pózzal fordult Guszti úr felé: „Igaz, hogy azt a bizonyos fiatalembert ma hajnalban megszöktették a nők Pestről?” – kérdezte. „Nem igaz – felelt Szomjas Guszti –, ellenben saját szememmel láttam a virágbokrétákat és az elemózsiás kosarakat, amelyeket a város minden részéből küldenek a sorsüldözött poétának. Ó, a női szívek sokkal gyengédebbek, mint mi hisszük! Józsiás válogathatna az özvegyasszonyok között, Kuthy Lajos óta nem volt ily népszerű író.” Benedek Aladár felsóhajtott: „Szerencsés fickó. Engem valaha mindenki elhagyott, csak a Legmagasabb nyújtotta ki utánam szabadító kezét”.
(Tudvalevőleg Benedek Aladár azért szabadult ki a Fortunából, ahol állítólag bankóhamisítás miatt fogva volt, mert a fiatal Erzsébet királyné udvarhölgye, Ferenczy kisasszony útján előfizetést jegyzett az ívre, amelyet Aladár legújabb verseire a börtönből kibocsátott. Aladár élete végéig emlegette a fejedelmi kegyet; öregebb napjaiban szívesen tüntette fel az esetet olyanformán, mintha személyes ismeretségben lett volna a királynéval.)
De Szomjas úr bejárta a város mindazon kocsmáit és kávéházait, ahol teli pohár és érdeklődés fogadta őt, mint Józsiás testi-lelki barátját, és az áldozatul esett nők jó ismerőseit. A „Koroná”-ban abbamaradt a biliárdjáték, midőn e napokban Szomjas úr ódon bundájában benyomakodott a mellékajtón. A kávés személyesen hozta a feketekávét,506 és Szomjas úr ünnepélyesen fogadta a részvétnyilatkozatokat. A „Koroná”-ban az a hír járta, hogy Józsiás eltökélte magát az öngyilkosságra. Két nap óta a végrendeletét írja, amelyet egy szomszédos kocsmában vár a sánta Neszmély hírlapíró, hogy nyomban közzétegye lapjában. Józsiás csak a halálnem fölött habozik. Valaki azt tanácsolta neki, hogy ugorjon le a liftkútba. Bokros alelnök óta ez előkelő halálnem. De ő Párizsba akar utazni, hogy ott végezzen életével, mint Grünwald Béla. – Szomjas úr addig nem válaszolt, amíg szivarral és borral nem kínálták. Akkor felrikkantott: „Hát az egyszerű, magyaros akasztás már kiment a divatból tifelétek?”
Elvetődött a „Kis Pipá”-ba, ahol néhányan azon gondolkoztak, hogy egy bizonyos rostélyost el kellene nevezni Józsiásról. Szomjas úr ebben is tanácsot adott. A Sebestyén téren még nyitva volt a „Csiga” kocsma, ahová már csak néhány igen öreg ember járt, akik itt valaha Vörösmartyval koccintottak, de manapság már a talpas poharat is a kezükkel kellett megkeresni. Itt nem sok ünneplésben volt része Szomjas úrnak, mert ezek az öregemberek Széchenyi öngyilkossága óta se olvastak újságokat. Ellenben annál nagyobb sikere volt a buzgó öregnek egy asszonyzsúron, amelyet a Tündér-szárnyak című divatlap szerkesztőnője rendezett, és ahová a „Korona” kávéházból cipelte el őt Déri Gyula, a hírlapíró. Itt tövéről-hegyéről kikérdezték minden tudomása felől Szomjas urat, de miután többnyire írónők és egyéb hasonló hölgyek voltak a társaságban, egyetlen meghíváshoz sem jutott, még vacsorára se marasztalták.
Természetesen többször kereste e napokban Szomjas úr Zsófiát is. De az úrnő jéghideg tekintettel mérte végig, amint ráköszöntött a Kristóf téren. Szomjas úr nagyot nyelt. „Így szenvedek én Józsiásért” – gondolta magában keserűn.
Ellenben bölcs tanácsaival mindennap felkereste Józsiást. Elmondta neki, hogy mit beszélnek róla szerte a városban, mit mondott Vadnai Károly, midőn felajánlotta neki Szomjas úr Józsiás beszélyét, amelyben a tiszta igazságot hajlandó megírni a forgalomban levő pletykákról, miként öltözködik Zsófia az esemény óta, mint vélekedik Fonnyadiné az esetről, mit hallott Fonnyadi a kávéházban, és mely kocsmába kellene menni vacsorázni, ahol nincs ellenséges hangulat. Hű barát volt. Mindig az ablakból leste a hordár visszatértét, aki Józsiás ruhadarabjait a zálogházba vitte.507
Egy este, amikor nagyon mérsékelten vacsoráztak egy hentesboltban, Szomjas úr feltolta a szemüvegét:
– Hidd el, pajtás, hogy nem méltó hozzánk szafaládét, vöröshagymát és sört vacsorázni. Jó ez abban a korban, amikor az ember még igen fiatal, korog a gyomra, és regényeket főz magában, ha a hentesboltból a szafaládé szagát megérzi. Jó ez az ábrándok világában, amikor az ember telve van az élet szerelmével, nem retteg a holnaptól, bizonyosan tudja, hogy valami szerencse vár reá a városban. Jó dolog lyukas cipőben, rongyos kabátban járni, nincs több igényünk, mint egy pohár bort felhajtani, egy leányt megcsókolni, élni máról holnapra… Fiatal, kezdő írónak lenni a Józsefvárosban gyönyör. De mi már nagyobb igényekkel vagyunk, barátom. Aztán divatban is volnánk!
– Egy hét alatt elfelejtenek mindenkit Pesten.
– Pláne, ha hentesboltba jár vacsorázni. Mit várjanak egy olyan embertől, aki vöröshagymával és sörrel tölti meg a bendőjét? Van annak még valami sansza itt Pesten, aki elbújik az emberek elől, bedugja a fejét egy hónapos szoba ágyába, és ott dideregve hallgat? Látod, a világhírű Mikszáth Kálmán se tudta semmire se vinni Magyarországon, amíg nem szerzett magának befolyásos barátokat. Egyszerre kinyílt előtte minden ajtó, amikor Tisza Lajos kormánybiztos karján jött fel Szegedről. És azt hiszed, tán novelláinak köszönhette sikerét? Ó, ezeket a beszélyeket, karcolatokat ő már akkor megírta, amikor a Bodzafa utcában csaknem éhen halt a nyomorúságtól. Akkor senki se törődött vele. Kezdett eleven, élő és főleg nagy hatalmú emberekről írni, s hátat fordított Filcsiknek, a csizmadiának. Ki nem szeret inkább Podmaniczky Frigyes báróról olvasni, mint Sramkó fiskálisról? Ez a csodálatos palóc megmutatta mindnyájatoknak a modern irodalom irányát. Abban a sokat emlegetett reneszánszban sem tettek egyebet a festők, költők, mint a pápák és fejedelmek, gazdagok hiúságának hízelegtek. Mit akarnátok ti, szegény magyar írók, amikor már régen elmúlt a hazafias felbuzdulás ideje, a honleányok többé hazaszeretetből nem olvasnak regényeket, könyvet nem vesznek már őszi vásárkor sem a vidéki uraságok? Mit akarjátok ti a világ kerekét megállítani, amikor egy nagyon szegény országban éltek, ahol legfeljebb két tucat embernek van pénze és hatalma? Azokról és azoknak kell írni. A pénztelenek, a senkik, az egész ország jönnek majd ezeket a műveket olvasni.508
– Költészet is van!
– Igen, Ivkoff kocsmájában, meg a Svertetzkynél, ahol olyan írók ülnek, akik három nap óta nem mosakodtak. Itt még verik az asztalt, hogy ki a jobb költő, ki a valódibb író, ki a tehetséges, és ki a tehetségtelen. Még poharat is dobnak egymás fejéhez meggyőződésből. De ki törődnék ezekkel a szentekkel, bolondokkal? Van itten szava, kiadója, publikuma a rongyosoknak, a keserűeknek, az igazságban bizakodóknak? Ők már derékig a föld alatt vannak. Van még egypár közlönyük, amely életharcot folytat az irodalmi hangért, a tehetségesek kultiválásáért, de azok hamarosan megszűnnek. Új világ jön itt, pajtás. Én jól látok mindent, mert öregember vagyok. Eltemetnek itt egy egész századot, és a századdal a régi embereket. Ropog itt minden bordája ennek a mostani társadalomnak, a még élő, de valójában már halott irodalomnak. Sírjába dőlt már Vas Gereben, Nagy Ignác, Kuthy Lajos, mindenki, aki a múlt században divatban volt. Hallod tán valaha Lauka Gusztáv nevét, pedig az öreg még javában őrzi a levéltárat Nagybecskereken. P. Szathmáry, a hírneves regényíró már csak kisebb lapokba dolgozik. Tolnai Lajosnak fittyet hánynak már a Szászok, nem árt nekik mérges regényeivel. Jár még itt egy-két múlt századbeli író, mint szomorú, öreg kísértet, de senki se ismeri őket, legfeljebb a Földhitelintézet pénztárosa, ahol az írói Segély-Egylet pénzeit kezelik. Bizony jó lenne, ha valakinek eszébe jutna megcsinálni az írók menedékházát. De ki törődik egy öreg íróval?
(A hentesné, egy piros arcú asszonyság, aki eddig a vevőivel volt elfoglalva, most csendesen közbeszólt:
– Bizony, Vajda János is éhen halna, ha a kormány nem adna neki valamit.
– Honnan ismeri a szent öreget – kiáltott fel Józsiás.
A hentesné legyintett:
– Régen, múlt időkben. Az öregúr mostanában mindig átmegy a túlsó oldalra, ha útja véletlenül erre vezeti – szólt, és két könnyet törölt ki a szeméből.
Szomjas Guszti úr karon fogta Józsiást, és kivezette a boltból:
– Valamiképpen el ne áruljuk Benedek Aladárnak, hogy egy irodalmi hajlandóságú hentesnét fedeztünk fel. A szőke szakállú poéta nyomban megjelenik a verseskönyveivel, és naphosszat támogatja a bolti pénztárt, amint idősebb trafikosnéknál szokta. Az öreg szívesen509 híreszteli magáról, hogy most, hatvanadik éve felé is, nők kitartottja. Tulajdonképpen pedig detektív, a titkos rendőrség pénztárából kap hópénzt.
Szomjas Guszti úr végig az Üllői úton magyarázott Józsiásnak. Ezen az útvonalon megszokták a járókelők, hogy öregebb férfiak élénk taglejtések között szóval tartsanak fiatalokat. Erre jártak a botanikuskert hallgatói, a klinikai professzorok, akiket mindig egy csomó fiatalember kísért, Herman Ottó ment fotográfushajzatával, és teli tüdőből szidta a kormányt.
Szomjas úr tövéről hegyire megvilágította a kérdést Józsiás előtt.
Előadta, hogy most a régi, szemérmes, polgári Magyarországnak befellegzett. Nagy változásokon mennek át az emberek, amint az új század ráköszönt hajlékaikra. Új csillagok, új divatok, új nézőpontok jönnek. De főleg eltűnik a szemérem és az önmegtartóztatás, elmúlik az igénytelenség és a szerénység. (Természetesen mindig az irodalomról beszélt Szomjas úr, mert hisz Józsiást ez érdekelte.)
– Nem járok semmiféle jósnőhöz, pedig körülbelül harmincnak összeírtam az adresszét Pesten és Budán, mikor szegény Leonóra legnagyobb kétségbeesésében egyszer jövendőt akart mondatni magának. Most már többet tud mindnyájunknál a jó lélek – sóhajtott Szomjas úr. – De oly pontosan látom a jövőt, a holnapi Magyarországot, mint egy olyan embernek az megmutatkozik, akinek innen nemsokára el kell menni. Az utóbbi időben majdnem mindig az édesapámmal álmodok, aki százesztendős volna, ha élne. Előjönnek álmomban gyermekkori tájak, amelyeket régen elfeledtem, és csak álmomban jutnak eszembe. Kisfiú vagyok, és fáról pottyanok le. Ez, Józsiás, minden álmoskönyv szerint halált jelent. Napközben tehát ráérek erősen rágondolni azokra a dolgokra, melyek azután következnek, amikor én már nem leszek. Miután író szerettem volna lenni egész életemben, leginkább az irodalom sorsa érdekel.
– Barátocskám, neked most nem szabad visszavonulni, mert te vagy a legdivatosabb, legtöbbet emlegetett író Pesten. Igaz, hogy nem mindennapi szerencsével, valódi századvégi erőszakossággal jutottál a hírnévhez, de manapság mindenki ismeri a nevedet a Kárpáttól az Adriáig. Két „bomba üzletet” kötöttél egymás után hírneved megalapozásához. Az egyik volt áldott emlékezetű Leonóra halála, a másik kalandod a jégen Zsófiával. Sok esztendeig élhetsz, virrasztva, verejtékkel, önkínzással, műveidet régen elfelejtik, senki sem510 olvassa, de ha öreg fejjel végigbicegsz a városon, mindig utánad mutat valaki: „Itt megy az, akiért öngyilkosok lettek a nők… Itt megy az, akinek a legkülönösebb pásztorórája volt a mostan élők között, a zajló Dunán, egy jégtáblán.” Mert ki tudja, mikor fagy be ismét a Duna.
– Carlyle, akit a magamfajta öregurak szoktak olvasgatni, azt mondja valahol, hogy az ő nézete szerint az írók olyan hiú emberek, hogy feltűnési viszketegből még az akasztófa zsámolyára is felállnának, hogy minél többen észrevegyék őket.
– Neked az akasztófa alá se kellett állni, híres ember lettél. Lehet, hogy kartársaid egy darab ideig kihasználják majd ellened hírhedtségedet, de te ne törődj vele. Rudnyánszky Gyula is be volt csukva, mégis híres költő. Téged be sem csuktak, ingyen kaptad meg hírnevedet. Most csak arra vigyázz, hogy kellő mértékben gyümölcsöztesd.
– Új világ jön ide, megszűnik a régi Magyarország ábrándosainak, tehetetlen álmodozóinak világa. Elmúlnak a szélmalmok az Alföldről, és eltűnnek a fantasztikus, légvárakat építő magyarok. Reális, bátor, mindenkin és mindenen keresztülgázoló emberek jönnek. Már úgyis ügynöki pályán van Magyarország negyedrésze. Egy évtized múlva egész Magyarország egy nagy agencia lesz. Légy te a saját ügynököd, mert eltűnik a „Hét Bagoly”.
– Csak nézd meg a fiatalokat, akik most törtetnek utánunk! Milyen idegenszerű a borotvált arcuk, az egzisztenciájuk a régi magyar ifjaké után. Készen van mindegyik a verekedésre, az erőszakos érvényesülésre. Amelyik nem bír kellő szellemi fegyverekkel, jeles bizonyítványokkal, az a testi erő fensőbbségénél fogva törtet előre a társadalomban. Ezért van divatban most mindenféle sport. Erősít, izmosít lelket és testet a sport, a modern ifjúnak pedig nagy szüksége van mind a kettőre, nem ülhet már mindenki a vármegye nyakára. Ha biciklibajnok lennél, több reménnyel néznél a jövőd elé. Félre tudnál tolni néhány embert, aki előtted van. De majd talán elég ravasz leszel, hogy testi erő nélkül is boldogulj.
– A te pályádon, az irodalomban lesznek a legnagyobb változások a hunyó századdal. Már mindenki tudja a városban, hogy pártfogód, Vadnai Károly visszavonul a Fővárosi Lapok szerkesztésétől. Meddő küzdelem halottaknak szerkeszteni lapot, az ő előfizetői pedig nagyrészt már a temetőben vannak. Megszűnik a Képes Családi Lapok,511 mint meghal egy öreg, szegény nénike. Eltűnik sok-sok ember, sok-sok ízlés, kritika és tekintély, amint beértek az új századba. Az írók közül is csak azok érvényesülnek, akikben nincs gyöngeségre hajló szentimentalizmus. Véres húskonc az élet, az érvényesülés, amelyen marakodni kell majd. A hírnevet nehezebben osztogatják, mint abban az időben, amikor tíz-tizenöt számottevő író volt még Pesten. Az új kor írójának úgy kell tudni táncolni, mint Mazzantini Lajosnak, ravasznak kell lenni, mint egy kupecnek, bátornak kell lenni, mint egy spadassinnek. A barátság többé nem szentség, amely egész életre szól. El kell majd sokszor árulnod barátaidat, ha érvényesülni akarsz. Kíméletlennek kell mutatkoznod a gyengékhez, a gyávákhoz, a rémüldözőkhöz, mert így jutsz tekintélyhez.
– Nem baj, ha nők is akadnak ellenfeleid között; mondd, hogy megunt szeretőid. De általában jobbnak vélem, ha pályádat olyanformán kezded újra folytatni, mint a jóképű pesti ifjúság mostanában már kultiválja. A nőkkel jó barátságban kell lenni, szívtelenül, érzelemtelenül felhasználni őket céljaink elérésében, esetleg át kell engedni őket barátainknak, akiktől valamit várhatunk. Nem szabad szeretni semmit és senkit, hogy mindenről könnyen lemondhassunk. Szemérmetlen önzéssel, betölthetetlen étvággyal, folytonos éberséggel kell kezelni a mindennapokat.
– Nehogy eszedbe jusson átaludni egy napot, vagy érdektelen kirándulást tenni a város környékére: azt a napot elveszítetted! Ne jusson eszedbe gyermekkorodra gondolni, amikor hullani kezd a hó, vagy beköszönt az ősz, mert elgyengülsz a való élettel szemközt. Ne tégy levéltárcádba szentimentális leveleket, hanem nyomban égesd el őket. Ne gondolj szerelmed nőjére, csak ameddig látod. Egészségtelen és felesleges életpazarlás a nőket is felvenni a gondolkozás kocsijára, amikor oly nehéz előrehaladni az életben.
– Légy hideg, flegmatikus, közömbös külsejű, de szívedben szemérmetlenül mohó.
– Mindig csak azt írjad, amit a közönség szeret. Sohase próbálj egyéni, egyedüli lenni, mert pórul jársz, kinevetnek, ujjal mutogatnak rád. Tanulj meg valamely idegen nyelvet, és mindig azt írd itthon, amit külföldi íróktól olvastál, mert akkor divatba jössz. Vigyázz, hogy ne essél hazafias áramlásokba, mert nyomban öregnek és tehetetlennek mondanak. Az új században, úgy érzem, leginkább a soviniszta hazafiság bukott meg. Nagyon elkoptatták a múlt században,512 amikor ebből éltek a magyarok. Úgy írjad meg a hazádat, mintha az nem is a te hazád volna, csak átutaznál rajta. Úgy írjál a nőkről, mintha sohase lett volna se édesanyád, se testvéred. Mulatságos, félszeg, hóbortos oldaláról lásd írásaidban a magyarokat, tetszeni fogsz olvasóidnak; sikert aratsz, ha kidomborítod férfiaink léhaságát, asszonyaink erkölcstelenségét, kisasszonyaink sneidigságát. – Olvasd tehát szorgalmasan a legmodernebb külföldi írókat, ők első kézből kapják a divatot, hamarább megérzik az új áramlásokat, amelyek körülutazzák a földet.
– Még valamire figyelmeztetlek, mielőtt elválnánk. Tűzzel-vassal pusztítsd, hajszold, gúnyold az öregeket, akik a múlt századból maradnak itt. Tégy mindenkit nevetségessé, akinek szürkül a szakálla, rágalmazd a tekintélyeket, hahotázzál az erkölcsösek felett. Te író vagy, kezedben a toll, könnyedén haladhatsz együtt az áramlással, ha nem fordulsz ellene.
– Én már nemigen akarok részt venni az új században. Azt hiszem, eleget láttam, tanultam, hibáztam. Szép volt, jó volt, de az én szekeresgazdáim már nem akarnak továbbvinni. Az utazó is elfárad az új látnivalóktól. Van itt egy barátom, akit ma meg akarok látogatni, mert fiákeresmester volt a múlt században. Isten áldjon meg.
A „Régi Arabs Szürké”-hez címzett kocsma előtt vett búcsút Szomjas Guszti úr barátjától. Józsiás mosolygott magában. Azt gondolta, hogy Szomjas úr nem bírja borozás nélkül befejezni a napot, azért vonult a kocsmába, ahová ő nem követhette, miután pénze nem volt.
Gondolkozott-e az öregember szavain, vagy csak úgy gondolattalanul ment tovább, mint abban az időben a legtöbb járókelő az Üllői úton? A Ludoviceum felől különös illatos szél fújt be a városba, Józsiás hónapok óta nem érzett ilyen szelet Pesten. Volt ennek a szélnek vadillata, de nem a fagyott nyulak vagy fácánok szaga, amelyet téli időben hord szerteszét a szél a városon, hanem erdők illata, folyamok párázata, messzi, a városon kívül alvó mezőknek a lélegzetvétele. Józsiás szagolgatta a szelet, mint valami láthatatlan virágot. Körülötte keringett a szél, mintha gyengén ébresztgetni akarná egy halk kéz. De az álom még nem enged, újabb és újabb képeket vesz elő, hogy tovább is hatalmában tartsa az álmodót.
– Ez volna a jövő század szele? – kérdezte magában Józsiás az513 öregúr iménti szavain merengve. – Hisz oly lagymatag, mintha egyenesen a Gartenlaubé-ból fújna.
Repkedett, lengedezett a tavaszi szél a megfagyott Józsiás körül, mintha egy szoborba akarna életet lehelni. Sohasem látott tájakról hozott a városba hangulatokat a szél, mint a madarász siet az utcán furcsa madárkáival. Sötét, néma erdőségekben nyújtózkodott valaki, aki a város felé készülődik, és az előreküldi a szelet. Sóhajtozik, nyögdécsel a messziségben a hegy, amely elunta a zordon magányt, és barátságot akar kötni.
A folyamok valahol a távolságban fellelkesednek, és nagyot lélegzenek. Az Üllői úton egy kis parasztszekér döcögött végig az estében. Talán arról fúj a különös szél.
Valaki a Józsiás karjára tette a kezét, mintha villamosütés érte volna.
– Itt vagyok, régen vár?
Áldáska állott kötött kék sapkában, kis kabátkában, rövid szoknyácskában Józsiás előtt. Fehérebb volt az arca, mint legutoljára, de a két furcsa szeme most is barátságosan, várakozólag nézett Józsiásra. Az ajkán gyöngédke mosoly, mintha már régen várt volna erre a találkozóra, és megtanult megbocsátani, megnyugodni.
– Áldáska! – rebegte Józsiás. Régen nem tapasztalt fulladozás volt a hangjában, a kezét remegve nyújtotta ki a leány kötött kesztyűs keze felé. – Hogy került maga ide?
A leány oly szeretettel fogta a férfi kezét, mint egy drága, beteg emberét:
– Hát nem maga küldte délután hozzánk az öregurat? Elfelejtette már, hogy azt üzente, hogy beteg, és találkozni szeretne velem ezen a tájon?
Józsiás előtt lassan kivilágosodott, miért tűnt el Szomjas úr a „Régi Arabs Szürké”-ben.
– Valóban beteg vagyok – felelte Józsiás. – De nem olyan beteg, amint az írók és költők szokták negélyezni a betegséget, hanem most valóban meglátogatott a gonosz sors.
Áldáska igen gyengéden bólingatott. (Jól kitanította őt délután Szomjas úr.)
– Szabad a karjára tenni a kezem, úgy, mint régen? Én, hál’ istennek, egészséges vagyok, birtokában eszemnek, lelkemnek és gyönyörűséges érzelmeimnek. Mi, ferencvárosi leányok, nem változunk.514 Ritka egészségesek vagyunk. Ne csodálkozzon, hogy beteg. A maga életmódját senki se bírná ki.
Józsiás lesütött szemmel kérdezte:
– Maga nem olvas újságokat, Áldáska? Tönkretettek…
A leányka felnevetett:
– Nagyon mulatságos volt, amit magáról olvastam egy újságban. Valami szegény nő belebolondult, mint színészekbe szokás. Megölte magát az árva, mert maga nem szerette őt viszont.
– Valahogy így volt – röppent fel Józsiás.
– Hát erre csak büszke lehet. Sokkal jobban esett nekem így a dolog, mintha azt hallottam volna, hogy engedett a szerelmes nő csábításának. Mi tudjuk ezen a vidéken, ahol sok a férjhezadó leány, reménykedő özvegyasszony, hogy milyen vetélkedés folyik egy-egy jobb külsejű férfiért. Bizony sokat sírnak, búsulnak itt is a férfiak miatt, mint mindenütt az egész világon. Így van ez az életben. Mi, nők, előbb-utóbb megszokjuk a szenvedést.
Áldáska vidoran, könnyedén beszélt, mintha nem is Józsiásról volna szó az egész történetben, hanem valami távoli ismerőséről. A polgárleányok egészséges, életösztönös nevetése tört ki ajkán, amikor a másik esetről megemlékezett:
– Aztán megint olvastunk a mi híres barátunkról az Egyetértés-ben. Édesapám hozta haza az újságot, és nevetve mondta: „Nézd csak, megint mit talált ki az a hóbortos Józsiás.” Elolvastam az újságot, és megmutattam az egész háznak. A Duna jegére ment valami asszonyságot megmenteni, aki ott A szevillai borbély-ból énekelt. Ugye, így volt? Maga mint életmentő került a történetbe, csak az újságok írták meg rosszul. Hogy maga öngyilkos akart volna lenni? Minek, miért, kiért? Hisz én szeretem magát.
– Nem emlékszik a halottaskamrára, Áldáska? – kérdezte borzongva Józsiás.
– Ugyan! Aznap sokkal többet ivott, mint kellett volna. Régebbi időben drága jó édesapám is részegen jött néha haza. Innen tudom, hogy milyen a boros ember. Bizony csinált ő mindenféle bolondságot. Néha kiabált, néha sírt, hogy alig tudtam megnyugtatni. Aki bort iszik: az részeg szokott lenni. Nem olyan életbevágó…
– Beszélj, Áldáska. Oly régen nem hallottam a hangodat. Érzem, hogy lassan kimegy a betegség belőlem.
Az Üllői úton ebben az időben sűrűn mutatkoznak a szerelmespárok.515 A langyos, tavaszias este lecsalogatta az emeletekről, kicsábítgatta a mellékutcákból a fiatal nőket és jókedvű férfiakat. Lépten-nyomon elment mellettük egy büszke barna vagy egy porcelán férfi szőke olyan testmozdulatokkal, amilyent napközben nem mernek… Ahogyan talán majd a virágszálak hajladoznak, ha valóban beköszönt a tavasz. Felcsattognak hangok, nevetések, amelyek máskor tán illetlenek volnának, de most, amikor a tavasz belefújt a leányok rövid szoknyájába, felduzzasztottá, majd testük köré csavarta a kelmét, vitte őket, mint vitorlákat a sötét utcán ezek a zengő vagy csacska hangok nagyon is ide illettek.
Katonásan bátran, kifeszítve kopogtak a cipősarkok a leányok lábán, a szél fáradhatatlanul, mind langyosabban fújdogált, csak egy verkli kellett volna amely rázendítse a divatos nótát, hogy dalra fakadjon, táncra perdüljön az egész külső Üllői út. Vannak ilyen estek Pesten, amikor a tavasz közeledik a városba.
– Mi nem aggódtunk magáért, akármit olvastunk az újságban. Higgye el, nem fontos az amit az újságba írnak – folytatta Áldáska. – A mi házunkban egyedül mi olvasunk újságot. Azt szokta kölcsönkérni az egész ház, ha rablógyilkosság történik a városban. Tudja kinek érdekes az, hogy mi van az újságban? Virág Kálmán és Nejének. A főnök nyomban kijelentette atyusnak, hogy miután ilyen híres ember lett Józsiás, most már hamarosan kiadja azt a furcsa könyvet, amelyből maga egyszer nekem felolvasott
– Az Udvarlás Könyvé-t – szólt szívdobogva Józsiás
– Én már nem emlékszem a címére. Csak annyit tudok hogy az én hajamról írt benne, és ez nekem végtelenül jólesett. Különben atyus egyebet is akar magának mondani. Ha felkeresné őt, meghallgathatná.
Józsiás magához szorította a leányka karját:
– Sokszor felkeresem magukat. Még ma…
– Mi tudtuk mindig, hogy maga engem szeret, és feleségül fog venni ha majd ezt megteheti. Mi nyugodtak voltunk, hogy maga nem felejt el minket, mert mi nem adtunk arra okot, hogy maga reánk megharagudjon – szólt igen egyszerű és természetes hangon Áldáska. – Szegény emberek vagyunk, Virág Kálmán és Neje rosszul fizeti atyust de azt is tudtuk, hogy maga is szegény ember. Ebben megnyugodtunk. Beszélték ugyan atyusnak, hogy magának ismerősei vannak: mindenfele gazdag, előkelő dámák, akik a cipőjüket516 lejárják maga után, leveleikkel zaklatják, meglesik az utcán… De hát mit jelent az? Vannak olvasói, akik rajongásig szeretik és nemcsak az író művét, de magát az írót is birtokukba akarják venni. „Fiatalember még – mondta atyus –, majd kiábrándul, megbetegszik, elfásul a szívtelen nők társaságában.” Ugyanezt mondotta Szomjas úr is, amikor ma délután felkeresett. „Olyanok azok a nők, mint a verebek, csoportosan járnak, egymástól kapkodják el a falatot.”
Józsiás az Üllői út messziségébe mutatott, a város felé:
– Arra messze vannak, amerre soha többé nem fogok járni. Csókolj meg, Áldáska.
Befordultak a Liliom utcába, és egy kapu alatt Áldáska felnyújtotta két karját, mintha imádkozna. Meleg, őszinte, tiszta csókot nyújtott át Józsiásnak, hogy az nagyokat kezdett lélegzeni.
– Itt lakunk – mondta egy földszintes ház előtt Áldáska.
Az udvaron még hó födte a fákat és a kertecskét, de a füstöt már lefelé fújta a szél a háztetőről.
Polgári lakás közepén Szerelemvölgyi úr szeleltette a pipáját, mintha már várta volna Józsiást. A két kezét nyújtotta eléje.
Józsiás körülnézett a két szobácskában. (Egy hajdani szeretett asszony bútorai, képei, szőnyegei voltak itt, bizonyosan abban a rendben felállítva, amint ő azt egykor meghatározta.)
– Ó, be szeretnék itt lakni – sóhajtott fel Józsiás a függőlámpa alatt.
– Annál mi sem könnyebb. Az egyik szobát, a nagyobbat használjátok majd ti, a kisebben meghúzom magam. Szomjas úr mindent elmondott – szólt a méla Szerelemvölgyi úr. – Én beleegyezem mindenbe. Állásod is van már, Józsiás. Nem nagy állás, de meg lehet belőle élni. Álmoskönyvszerkesztőnk, akit ismersz, kilépett Virág Kálmán és Neje cégtől, pedig neki volt itt a legnagyobb fizetése. Önálló könyvkereskedést nyit. Ajánlatomra a cégfőnök szívesen szerződtet, ha akarod.
Józsiás nem tudott mindjárt szólni a meglepetéstől.
– Ó, már meguntam a régi életet – sóhajtotta.
Szerelemvölgyi úr a pipáját nyomkodta:
– Csendes állás, de nem kell mindenkinek miniszternek lenni. Majd én megtanítlak arra, hogyan kell az álmoskönyveket szerkeszteni. Nem olyan nehéz dolog az. De apránkint átadom az én dolgomat, a szerelmi levelezéseket is, hogy nagyobb fizetést kaphass.517 A jó Szomjas úr feltárta előttünk anyagi helyzetedet. Nincs titok előttünk. Szegények leszünk, de csendesen, boldogan élünk. Ha kedved van írogatni beszélyeket, regényeket, időd bőven lesz rá. Este elmehetünk néha a kocsmába is, amíg Áldáska itthon a fehérneműt rendbe hozza.
Az ajtón halkan kopogtattak.
Áldáska ment az ajtóhoz:
– Atyus, a szomszéd háziúr leánya kéreti a Nagy Szerelmi Levelező-t. Levelet akar írni a vőlegényének Boszniába.
A nagy könyvet egy kisleányka futamodó léptekkel vitte.
– Lehetséges, hogy a városban már más divatok járják – folytatta Szerelemvölgyi úr –, de mi itt a Liliom utcában még petróleummal világítunk, tavasztól őszig nyitva tartjuk az ablakot, kevés közöttünk a szerencsétlen ember. Tegyél a tűzre, Áldáska, még a szobában hűvös van.
A barna cserépkályhát felnyitotta Áldáska, és havas fát dobott a parázsra. Józsiás hirtelen felállott, és egy fekete pecsétes levelet vett ki a zsebéből.
– Itt van valami, ami úgy nyomja az életemet, mint egy sírkő. Egy levél, amelyet egy halott asszony írt hozzám, amelyet nem merek elolvasni.
– A halottak aludjanak békén – monda Áldáska, és keresztet vetett a levélre, amely a következő percben a zsarátnokon lobbot vetett. – Amint kitavaszodik, elmegyünk a szegény asszony sírjához, és virágot ültetek a sírhalmára. Ennek jobban fog örülni, mintha sírunk utána. Nem tudjuk meg soha, hogy miért halt meg.
Józsiás könnyűeket, boldogokat lélegzett, mintha nagy teher szakadt volna le a szívéről.
– Nem merek most kilépni ebből a barátságos házból, mert félek a külvilágtól – monda később. – Soha, soha többé nem akarok tőletek elmenni. Nincsen senkim, semmim. Csak ti vagytok, akiket szeretek.
Szerelemvölgyi úr egy palack bort tett az asztalra, amelyet nyilván a köpenyege zsebében hozott haza délután.
– Aludhatsz ma éjszaka az én szobámban, velem, amíg holnap Áldáska a ti szobátokat rendbe hozza. Jobb is, ha nem csavarogsz éjszaka. Már tíz óra van. Holnap majd napvilágnál elmégy a régi kvártélyodra, és idehozhatod a holmidat.518
A bort csendesen elfogyasztották.
Józsiás egy széles kanapén kapott ágyat Áldáska gondozásában. Jól megveregette a párnákat, amitől friss, életteljes illata lett az ágynak, hogy Józsiás nyomban elaludt, mint a mesében.
Korán reggel különös látogatók érkeztek a Liliom utcába.
Fonnyadi és Fonnyadiné jöttek kisírt szemmel. Fonnyadi úr már egy széles gyászszalagot is felkötött a szürke kabátja ujjara. Józsiást keresték. Fonnyadi beszélt:
– Nem aludtunk semmit az éjjel. Szomjas tekintetes úr elég korán jött haza, nyomban lefeküdt, és engem felszólított, hogy papot és közjegyzőt kerítsek. Ötven pengőt nyomott a kezembe. A „Mikecs” kávéházban csak találtam egy dologtalan teológust, de jegyzőt annál nehezebben. De mégiscsak megcsíptem a ,,Pannóniá”-ban Tokaji Nagy Lajost… Hogy a teológussal mit végzett Szomjas úr, nem tudom, én a jegyzőért jártam. De a végrendelkezésnél mi vagyunk a tanúk meg a szomszéd nőszabó. Az öregúr mindenét Józsiás úrra hagyta, minket végképpen kitagadott. Meg is halt egy óra múlva… Most csak azt szeretném tudni, hogy mi lesz velünk?
Józsiás megnyugtatta Fonnyadiékat, hogy majd gondjába veszi őket, ha ugyan van valami hagyaték.
Fonnyadi kidüllesztette a mellét:
– Hagyaték? – Húszezer pengő az Első Hazaiban.
– Húszezer régi forint – ismételte Fonnyadiné. – Ó, ha tudtuk volna, mily aranyember lakik nálunk. Ön tudta, s nekünk nem szólt.
Józsiás nehezen tuszkolta ki az elkeseredett házaspárt.
Szerelemvölgyi úr, amikor értesült a sajátságos, nagyszerű hagyatékról, nyugodtan mondotta:
– Tudtam, hogy Áldáska szerencsét hoz reád, mint énreám egykor az anyja. Soha életemben nem voltam állás nélkül.
(1922 Margitsziget)519
