Előhang
Előhang
Tudatában vagyok, hogy a hasonló című fejezeteket a regény olvasók nagy része csendes érdektelenséggel átlapozza; nem is csodálom, mert e fejezetekben az írók többnyire olyan dolgokat szoktak megtárgyalni, amelyeknek semmi közük sincs a későbbi történethez. Az olvasók, még a legműveltebbek is, szeretnek a történet kellős közepébe ugrani; szeretik azokat a regényeket, amelyek indulatszavakkal, csetepatékkal, szerelmi vallomásokkal, esetleg mindjárt esküvővel kezdődnek. Szeretik, ha az író nyomban elárulja, hogy mily rendkívüli zavarok várhatók hősei előadásában; kedvelik, ha a regények és elbeszélések címéből következtetni lehet a tartalomra; megkövetelik, hogy az események olyan gyorsan következzenek egymás után, mint a vasúti kocsikban megkezdett és elbeszélt históriákban, midőn a mesemondó útitársnak a legközelebbi állomáson már le kell szállni. Az „előhang” vagy az „előszó” az ő szemükben tétlen időtöltés; megállapodás, mielőtt elindultunk volna; korhelyek és lusták keresztútja, amelynél üres tanakodással és fecsegéssel töltik a drága jó időt; vádlottak padja a bíróság előszobájában, ahol a tettes kihallgatása előtt azon töri fejét, mit hallgat el vallomásából. S ezért igaza van az olvasónak, ha nem hallgatja meg az „előszavakat”.
Ámde az én elmondandó vallomásom olyan természetű, hogy kénytelen vagyok felhasználni az alkalmat e helyen, olyan részletek elmondására, amely részletekre többé vissza nem térhetünk a regény folyamán. Előre kell bocsátanom, hogy a vakember, ennek a regénynek hőse, valóban itt járt-kelt közöttünk. Láthattuk őt a pesti utcákon, amikor még boldog és nyugodalmas volt Magyarország. A bérkocsisok senkit sem gázoltak el, az automobil meghunyászkodva megállott, ha egy idővel nem egyező szempár szigorúan szemközt nézett velük, a rohanó járókelők nem döntötték fel azt, aki kifeszített könyökkel, nyugodalmasan sétált az utcán. Tekintély, tisztelet, nagyrabecsülés, sőt némi alázat környékezte azokat az embereket, akik lassú léptekkel haladtak útjaik felé, miután polgári kötelességeiknek minden irányban eleget tettek. Fiatal volt még Budapest, a negyvennyolcas, öreg honvédeket mindig hazakísérte valaki a kocsmákból, a lóvasúton helyet szorítottak az aggastyánoknak és a terhes nőknek, a színházak bejáratánál vigyáztak, hogy le ne tapossák az úrnők uszályait, részvevő csoportozat alakult az eltévedt gyermekek körül az utcasarkon, kicsengették a házmestert, ha éjszaka egy kiskutya kapargálta a kaput, és mindig ajánlkozott valaki, aki a vakembereket átvezesse az utca túlsó oldalára.
Budapest naiv, mondjuk, hajadonkorát élte, szíve telve áhítattal az élet szépségei és örömei után, a lelke oly jóra való, mint a gyermekkertésznőké. Pártját fogta a szegényjének, különösen akkor, ha az elég hangosan jelentkezett, önkéntes és hivatalos állatvédő vette pártfogásába a kínzott lovakat, a beteg kutyát, a sánta galambot; sarkon álló hordár mutatta meg az utat a vidékinek, ha az ismeretlen utcákba igyekezett; egy könnyező női szempár, egy asszonyi zokogás, amely az utcán ért utol, megállította azokat is, akik végrehajtásra siettek; az aszfaltbetyárokat és a nők csábítóit kipellengérezték az újságban; megrakták a férfiakat az utcasarkon, ha gorombáskodni merészeltek a nőkkel; a legöregebb asszonynak is akadt lovagja, ha még nem verte orra a földet; a házmestert megattakírozta a tömeg, ha kiköltöztette a szegény lakót; jóság, szívnemesség, emberszeretet, liberalizmus, jószívűség, ingyenkenyér, ingyentej, gyermekkert, ingyenkórház, nővédelem, kiházasítás, hajléktalanok menhelye, lelencház, aggok otthona javítóintézet, tévedt nők istápolása, házmesterek temetkezési egylete, özvegyek védelmezése, árvák pártfogása, ispotályok alakítása volt divatban. A vakember olyan felemelt fővel járt az utcákon, mintha legalábbis a főrendiház tagja lett volna a látó társadalomban. Ugyan kinek jutott volna eszébe gáncsot vetni a vaknak, vagy meglesni őt gonosz szándékkal, midőn az est beálltával elvonult a népes terekről?
Egy régi, elmúlt város emlékirata ez a könyv, amely városban lovagok voltak azok is, akik nem láttak semmit sem az ingyenesen mutogatott női bájakból és büszke középületekből!
