4
4
– Az én nevem Rizili – kezdte az asszony azon a padon, amelyre Ben társaságában letelepedett. – Sokat szenvedtem életemben, mert mindig igazán, tiszta szívből szerettem.
– A katonát is? – kérdezte Ben bizonyos ijedelemmel.
– A költőt is… Azt a bús képű, haloványodó, ezüstös képű férfiút, akivel először láttál; ő volt a nefelejcskoszorúcska az arcképem körül. Tőle tanultam meg a szép szavakat, csodálatos mondatokat, elbeszélt álmokat… Férjeim tőzsérek, kereskedők, vállalkozók, akik az üzleti szavakon kívül egyebet sohasem mondanak ebéd és vacsora felett. Férjeim barátai ugyancsak az üzleti világból kerültek, és meglehetősen173 nehéz helyzetben voltam, midőn férjeim barátait bizonyos üzleti előnyök elérése végett le kellett vennem a lábukról. Szállítottunk fát, építettünk kaszárnyát, kereskedtünk gépekkel, vállaltunk vasútépítést. Mindehhez szükség volt jó barátokra, akiket nekem kellett megszerezni a cégnek. Így bizony előfordult, hogy magaviseletemben olykor vakmerőbbnek kellett lenni egy utcai táncosnőnél. Jöttek bécsi, berlini kereskedők házunkhoz, akiknek lábát az ebédlőasztal alatt tapogattam lábammál, hogy kedvező véleménnyel legyenek férjeimről. Ezek a gazdag, öreg kereskedők meglehetős romlott erkölcsű férfiak. Európa minden városában megtalálják a gyönyört, a mulatóhelyek az ő kedvükért vannak építve, a legszebb énekesnők ülnek az ölükbe, kövér erszényük megszerzi számukra a kéjes szerelem minden változatosságát az angol csatornától Konstantinápolyig. Nem lehettem tehát nagyon ügyetlen, ha cégünknek mindig újabb és újabb barátokat tudtam szerezni. Igen jól ment a dolgunk, mikor észrevettem, hogy első férjem megöregedett; elváltam tőle, férjhez mentem egy fiatalabb férfiúhoz, de ő is csak tőzsér volt, és mellette sem találtam meg azt, amit minden nő keres, a boldogságot. A fajtalan hajlamú öreg kereskedők most már új férjemet támogatták, az üzlet virult, pénzünk bőven volt, de olyan egyedül éreztem magam, hogy néha szóba kellett álmom még a fiákerossal is, aki kocsiján állandóan vitt. Azoknak a feldíszített asszonyságoknak üres, örömtelen életét éltem, amely asszonyságokat páholyokban oly igen nagyon irigyelnek a kis masamódlányok a karzaton. Egy krémszínű, fodros, igen finom selyemruha volt rajtam, amikor a költőt bemutatták a színházban, a költő kissé részeg volt, és hazamenet nagyokat nevettünk szegényen a hintóban. Az uram igen megvetően nyilatkozott róla, de semmi kifogása sem volt, midőn vasárnap ebédre meghívtam a részeges férfiút. A költő igen meg volt hatva, midőn előzőleg telefonon felhívtam egy rossz hírű éjjeli kávéházban, és megkérdeztem, melyik a kedvenc étele. Ekkoriban még nem gondoltam többre, mint arra, hogy néhány költőt, festőt, bolondot járatok a házamhoz, mint az előkelő zsidó házak akkoriban ezt divatba vették Pesten. De a költő sokkal vakmerőbb volt, mint hittem volna. Nyomban szerelmi ajánlatokkal illetett. Amint kiderült később, már más előkelő házaknál is szerepelt vendégségben, és jelenleg éppen a vörös Róth báróné miatt züllött abban az éjjeli kávéházban, ahonnan én kihalásztam. Erről a vörös nőről sokat pletykáltak Pesten, mindenkivel174 gyanúsították. Engem ért a szerencse, hogy végre személyesen megismerkedjem egy lovagjával, aki kétségen kívül Róthné szeretője volt. Nyilván a hiúság sem hagyott békében, mind többet járattam házunkhoz a költőt, jólesett, hogy beszélnek rólunk, míg végre öt hónap után, egy júniusi délután a kedvese lettem a Kamara-erdőben. Azóta olyan hívem, mint az árnyékom.
– De szerette is – szólt Ben, hogy némi mentséget találjon az úrnő szavaira.
– Nagyon… Nagyon szerettem – felelte elgondolkozva Rizili. – Mindig vártam az órát, amikor ebéd után egyedül maradtunk (férjem nem tudta levetni régi közönséges szokását, kávéházba járt feketekávét inni), és a költő elmondta, hogy mit gondolt rólam tegnap óta – mert egy időben mindennap láttuk egymást.
– A költővel mentem nászútra, igaz, hogy nem messzire, csak Budapest környékére, mégis boldogabb voltam, mint férjeimmel Olaszországban. Csak Alagra jártunk, abba a kényelmetlen szállodába, amelybe a zsokék szoktak járni, midőn a versenyeket tartják, de az ablak piros vadszőlővel volt befuttatva, kertre néztünk, és hosszú, boldog délutánokat töltöttünk egymás karjaiban. Azt hiszem, ez volt életem legboldogabb korszaka… És ha az esti vonatot elkéstük, kocsit fogadtunk, amely mindenféle dűlőutakon, poros akácok alatt, tücsökdalos mezőkön, napraforgó árnyékában vitt Pestre. Őszidőben korán feljött a holdvilág, a külvárosok már aludtak, a gyárak bezárt kapuin az éjjeliőrök nézegettek ki. Szúrós szőrzetű kutya szaladt ugatva a kerék mellett, a Ferdinánd-híd alatt tán egy megcsalt nő várta kendőjébe burkolózva a gyorsvonatot, hogy elébe vesse magát, céltalan külsejű férfiak ballagtak a félhomályban, akik aznap tán még nem ettek, de mi szívesen laktunk volna itt akármelyik házikóban, ahol mosott ruha volt köteleken az udvarra akasztva, és az ablak oly kicsiny volt, hogy nem fért be rajta a bánat nagy, fekete kutyája. Ámde haza kellett mennem, mert férjeim szerették a rendet, mindig pontosan nyolc órakor vacsoráztunk. Még más nászutakat is tettem a költővel, aki, bár részeges ember volt, olykor vörös volt a szeme az éjszakázástól, a leheletén is érzett a dorbézolás, de néha hetekig csak a szerelemnek élt. Volt búvóhelyünk a Császár fürdőben, a 100-as számú szobában, majd kedvünk kerekedett a Hűvösvölgyből a Svábhegyre gyalogolni, és az elhagyott réteken szeretkezve leheveredtünk. Kimentünk a körvasút175 töltéséhez, ahol gyanús külsejű csavargók aludtak a bokrokban, vendégek voltunk a „Kutya-villá”-ban, ahol halászlét főztek. Fájdalom ereszkedett a szívünkre a közelgő elválás miatt, midőn a budai tornyok felett remegni kezdett az első esti csillag, boldogan gondoltunk egymásra, midőn a reggeli harangszót hallottuk. Látni fogjuk egymást a Deák téri halcsarnoknál vagy Madame Juliette kalaposboltja előtt a Váci utcában. Vasárnap együtt ebédelünk. Hétfőn Kőbányára megyünk, ahol a sertéskupecek szállodájába besurranunk. Kedden Vácott, a „Kúria” fogadóban találkozunk. Szerdán társadalmi életet élek, meglátogatom a rokonaimat. De csütörtökön együtt megyünk a színházba. Pénteken az uram barátait látom vendégül, de ő pontban éjfélkor elsétál a villa előtt, és én az erkélyről látom őt. Szombaton a Király utcai Gozsdu udvarban találkozunk délben, az átjáróház egyik sötét lépcsőházában, ő letérdepel, és megköti a harisnyakötőmet. Láttam őt báli éjszakából jövet a hintó zúzmarás ablakán át, találkoztam vele pénteken délután a Dohány utca sarkán, midőn templomból jöttem, ő várt a Margitszigeten egy padon, midőn beköszöntött az ősz, ő ült a csukott egyfogatúban, amely a Kis János utca sarkán állott, ő jött utánam a néptelen Mátyás-templomba, ő szorította meg a kezem a Redut gardróbjában koncertről jövet, ő sétált óraszámra a fasorban, midőn anyósomnál vizitben voltam, ő adott szerenádot a szomszéd ház előtt, amely szerenádnak címe, mint az operettben, Der Goldschmied von Toledo, ő állott a templom előtti sokadalomban unokatestvérem esküvőjén, ő várt a Stefánia úton, ő volt a hűség és megbízhatóság. S olyan szép szavakat tanultam tőle, hogy a barátnőim gyanakodva nézegettek rám. Nem álmodtam minden éjszaka öszvértestű férfiakkal, vad tekintetű majmokkal, nagy szakállú, ismeretlen férfiakkal (akiket eleven alakban valamelyik ősanyám látott, aki királyné volt Asszíriában) és egyéb furcsaságokkal, amiről a legjobb barátnők is szégyellnek hangosan beszélni. Ó, az én álmaim virágoskertekre, enyhe lugasokra, álmodozó folyópartokra, lombok közé rejtett, régi házakra, ábrándos gyalogösvényekre nyíltak. Reggel kinyújtottam a kezem az álmoskönyv után, de hiába kerestem álmaim magyarázatát Az álmokat csak ő, a költő tudta megfejteni, aki ez álmokat a lelkembe sugallta. Ő volt az a csodálatos mester, aki előtt nem maradhatott titokban egyetlen gondolatom sem. Rájöttem, hogy költői lény vagyok, alig van bennem valami, ami a földhöz köt. Néha komolyan176 imádkoztam azért, hogy szegény legyek, és Frigyes (ez a költő neve) dolgozzon értem. Mily jólesett volna, ha Frigyes egy pár cipőt vesz!
– És poste-restante leveleztünk Az én nevem volt Császár Fruzsina
Ben kerekre nyitott szemmel hallgatta Rizili elbeszélését. Ben csak egy szűk látókörű, kis műveltségű, ezenkívül állásából elcsapott zsoké volt, nem tudhatta magyarázatát adni az úrnő bőbeszédű közlékenységének. De van egy lény, aki rajtunk kívül áll, és szívünkbe lát, az a lény jól tudja, hogy az úrnő nem is Bennek mondta el szíve titkát, csak egy emberforma valakinek, akivel az élet puszta szigetén, a hajótörés után találkozott. Ben egy senki volt, Ben egy madárijesztő volt, Ben egy árnyék volt az úton, nem is torony árnyéka, csak egy földhöz tapadt bokoré, vagy ha éjszaka volna, a mennyezeten keringő éjjeli lepkének árnyéka Ben… de az úrnő beszélt hozzá, mert beszélni kellett, mint a haldokló utazónak, aki idegenben jámbor parasztoknak barmait bámész tekintettel nézdelő, egyszerű embereknek mondja el a legnagyobb titkokat. Ha író lett volna az úrnő, bizonyosan egy regény született volna az ő szerelmeiről, de csak középműveltségű pesti úrhölgy volt, akit a szerelem tett költővé, a szerelem tett őszintévé. Ben nagy kortyokat nyelt, mert tegnap óta egy falat sem fordult meg szájában. Gőzölgő, paprikától, paradicsomtól piros káposztás tálak, rőfnyi kolbászok, habzó söröskorsók lebegtek szemei előtt, mikor az úrnő így folytatta.
– Amit elmondtam az volt a boldog múlt Frigyes aztán megcsalt, mégpedig egy cseléddel, aki darab ideig szolgálatomban állott. A hátam megett összeszűrte a levet ezzel az egészségtelen, azt hiszem, mellbeteg szobalánnyal, akiben úgy megbíztam, hogy leveleimet is az ő ládájában tartogattam, attól félvén, hogy férjem egyszer átkutatja a szekrényemet. Minek részletezzem ezt a szoknom tapasztalatot?' Nagyon szenvedtem, és egy álmatlan éjszaka elmondtam férjemnek, hogy mit észleltem Frigyes és a szobalány között. Férjem nyersen kijelentette, hogy Frigyest is, a szobalányt is el kell távolítani házunktól, nem engedhetjük, hogy a mi fedelünk alatt ily erkölcstelenség véghezmenjen. Menjenek máshova paráználkodni! – jelentette ki férjem. És én erre eloltottam a lámpát, mert megnyugodtam. Leküzdtem Frigyes iránti őrjöngő szerelmemet, időm nagy részét családi körben töltöttem, sokszor meglátogattam Hanna nénit, Jakab bácsit, Ilonát és Franciskát, vigyáztam, hogy sohase legyek egyedül,177 esténkint szemrehányásokat tettem férjemnek, hogy elhanyagol, követeltem, hogy többet legyen a társaságomban, járjunk gyakrabban színházba, hívjunk házunkba társaságot, mulassunk, éljünk, esetleg utazzunk Velencébe… Férjem végtelen boldog volt, hogy így viselkedtem. Nyomban intézkedett, hogy állandó kocsim legyen, amely a városba visz (így akartam elkerülni a Frigyes úrral való véletlen találkozást), vigasztalt, hogy ne szomorkodjam az elvetemedett Frigyes úr miatt, látta ő már régen, hogy a költő egy aljas ösztönű férfi, aki a cselédszobák fülledt levegőjében érzi jól magát, nem pedig a szalonban. Oly jó és megértő volt férjem szerelmi bánatomban, hogy néha azt hittem, hogy férjem mindent tudott rólam és Frigyesről egész idő alatt, csak bölcsen hallgatott. S ezért végtelenül jólesett, hogy férjem úgy bánt velem, mint egy szegény beteggel.
Az élet közönyös, szürke napjaiban nem is tudjuk, hogy a férfiak milyen nemesek és önfeláldozók tudnak lenni. Csak akkor, midőn földre tepert a fájdalom, vesszük észre, hogy a tőzsérálarc alatt egy középkori lovag áll előttünk, aki úgy emel fel a földről, mint egy orra esett gyermeket.
Napról napra jobban becsültem férjemet, úgy simultam hozzá, mint repkény a fához. Százszor megesküdtem magamban, hogy sohase megyek holdvilágos éjszaka az erkélyre, hogy mindenféle szeretőkről álmodozzak.
Időm nagy részét azzal töltöttem, amivel a kolostorba vonult hercegasszonyok: fehérneműt varrtam a szegényeknek.
Ám Frigyes nem nyugodott. Költeményeket írt hozzám azokban az újságokban, amelyek házunkhoz jártak. Felkereste anyámat, akinek lakásán néha találkoztunk, mikor nem futotta az időnk, hogy szokott búvóhelyeinket meglátogassuk. Órák hosszáig panaszkodott anyámnak, és azt hiszem, az öregasszony egyszer hitt is Frigyes szerelmi vallomásának.
Majd egy szürke szakállú hittérítő alkalmatlankodott házunknál férjem távollétében. A metodista papok szónoklataival traktált a látogató. Rábeszélt az üdv vallására. Fenyegetőzött, hogy csodát tesz a kedvemért. Felmászik a háztetőre, és New Yorkba repül az égiek segedelmével. Később kiderült, hogy a hittérítő Frigyes szolgálatában állott. Egyébként is tizenöt esztendeig ült Nagykállón a bolondokházában.
Egy napon eső verte a villa ablakát, a kert felől hervadtan ásított178 az ősz, a faliórának a ketyegése tűrhetetlenül hangzott, a hulló vadgesztenye úgy kopogott, mintha a halál tett volna egy-egy lépést a ház felé: üresnek éreztem életemet, visszakívántam Frigyest, aki az ilyen szomorú délutánokat rendesen azzal töltötte, hogy kalandos, változatos élettörténetét mesélte. (A férfiak nagyon szeretik elmondogatni az élettörténetüket annak, akit szeretnek, és aki figyelmes arccal hallgatja őket.) Ó, bár újra hallhatnám, hogyan ivott vörös bort Frigyes a gráci „Elefánt”-ban, amíg a dél felől jövő vonattal Ottó főherceg barátnőjét várta… Ó, ha újra hallhatnám, hogyan szökött meg egy éjszaka a Vérző Szív zárdájából Ilona kontessz, amíg Frigyes a szomszéd utcában zárt kocsival várta… Ó, ha ismét elmondaná, a vörös milliomos Róth báróné mint irányította szívének a pisztoly csövét, amikor Frigyes éppen megérkezett!
Éreztem, hogy már nem sokáig élhetek Frigyes nélkül, de dacos büszkeségem még ágaskodott, és szert tettem a katonára.
A katona olyan szimplex, szinte ostoba fráter volt, hogy nem is éreztem lelkiismeret-furdalást, amikor véle Frigyest megcsaltam. A katona legfeljebb az érzékeimet ejtette rabul egy-két óráig, de a lelkem, a gondolatom Frigyesnél volt, és mindig reá gondoltam, amikor a katonával voltam. A Frigyes zsebkendőjét vittem a kezemben, azt a kis kalapot tettem a fejemre, amelyben Frigyesnek legjobban tetszettem, a leánykori ingemet öltöttem magamra, amelyben Frigyes imádott, de sohase mentem a katonával ugyanazon helyekre, ahol Frigyessel meg szoktam fordulni. Mintegy vezeklésből és bűnbánatból egy barátnőm lakásán találkoztunk, mert tudtam, hogy barátnőm rövidesen elárul. Egy földszintes lakás volt ez a Váci utcában, amelynek egyik külön bejáratú szobája tanúja volt a katona ostobaságának. Új neszesszert vásároltam fésűim és apró toalettcikkeim számára, amelyet a Váci utcában elhelyeztem, mert a régit, amely Frigyes korában volt velem: nem akartam megszentségteleníteni. Még csak annyit bocsátok előre, hogy a ház átjáróház volt. Barátnőm nem volt mentes anyagi gondoktól… Azt hiszem, hogy mások is megfordultak a házban.
Egy este barátnőm felkeresett, izgatottan és suttogva tudósított, hogy éppen most érkezett meg a katona egy szőke nővel, és bezárkózott abba a szobába, ahol én szoktam megajándékozni szerelmemmel. Szenvedélyességem nem adott időt a gondolkozásra. Talpra ugrottam, öltözködni kezdtem, mialatt barátnőm eltűnt. Már régen179 gyanakodtam erre a szőke nőre, a kártya megmutatta, álmodtam vele, a katona kabátján szőke hajszálat találtam, ismertem őt, hisz férje cégünknek üzletbarátja volt, és sokszor megfigyeltem, hogy a színházban hogyan mereszti csúf, zöld szemét a főhadnagyra. Egyszer kierőszakolta, hogy meghívjam magamhoz délutánra, midőn néhány barátnőmmel táncleckét vettünk a táncmestertől a legújabb amerikai táncokból. A szőke nő az első lecke után kifogástalanul lejtett, amíg a karnagy a zongorát verte.
Zimankós, fagyos este volt, amikor kocsiba ugrottam, és a Váci utcai ház elé hajtattam. A jól ismert ablakok redőnyén világosság szüremlett ki, amely világosság nyomban megszűnt, amint a kocsi a ház előtt megállott. De a szőke nő még énekelt egy darabig a függönyök mögött. Megismertem a dalt, ugyanaz az ária volt a Fegyverkovács című operából, amelyet ugyanazon a bizonyos táncleckén előadott a szőke… „Nem adnám oda egy hercegért.”
Kiugrottam a kocsiból, és a kezemen viselt retiküllel háromszor a földszinti ablakba vágtam.
– Gyere ki, te szajha – kiáltottam magamon kívül.
Az ablak kinyílott, és odabent felcsavarták a villamos lámpát. Bajuszát pedergetve hajolt ki a katona az ablakon.
– Asszonyom, kegyed megfeledkezik magáról – szólt suttogó hangon. – Gondoljon férjére és hírnevére. Úriasszonyhoz nem méltó a magaviselete.
– Azt a szőke nőt adja a kezembe, a többivel nem törődöm – feleltem. Elhatároztam, hogy megölöm a szőke nőt, aztán állítsanak bíróság elé. Nem bántam én akkor az egész életemet. Dőljön romba minden. Legyen vége a tisztességnek. Teli torokkal harsogtam, hogy igenis megcsaltam a férjem, mégpedig ezzel az érdemtelen, sehonnai fráterrel… S az akasztófa alatt majd bocsánatot kérek szegény uramtól… Olyan fájdalmat, megaláztatást éreztem, mint akár a férfiak, akik rajtacsípik a feleségüket.
Hallott ön valaha Hnatyukról, a szentesi parasztról, aki hűtlen feleségét elevenen nyakig a földbe ásta, és a földet jól lebunkózta? Azt szerettem volna tenni, amit Hnatyuk, a katonával és a szőke nővel is. Sajnos a sors másképpen intézkedett.
A háznak két kapuja volt, lesben állottam tehát az udvaron. S egyszer csak látom, hogy nyílik ám egy udvari ablak, valószínűleg a konyha ablaka, és az udvar sötétségében egy másodpercig nem180 láttam a történteket. Ámde odafent a havas felhők hirtelen szétnyíltak, és a hold bevilágított az udvar közepére. Láttam a házmestert térdig érő subában és bő lábravalóban állongani az udvar sarkában. Láttam az emelet cifra vasrácsára könyöklő asszonyszemélyeket, akik az én kiáltozásomra papucsban, slafrokban futottak elő, és azon a sértő, viháncoló hangon beszélték meg az eseményt, amely hang a kárörvendő szegény ember hangja.
Ugyanakkor láttam az udvari ablakon át leereszkedni Ibolykát, ugyanazt a szőke asszonyt, akit gyanítottam. Ibolyka kis termetű volt, ámde fürge, izmos. Úgy ugrott az udvar kövezetére, mint a gumilabda. A következő pillanatban a katona is mellette termett.
Én természetesen rögtön elálltam a kaput. Most már nem emlékszem, hogy milyen volt a hangom, amelyen kiáltottam, de rettenetes lehetett, mert minden nevetgélés, viháncolás elhallgatott az udvaron.
– Rendőr! – üvöltött a házmester.
Ibolyka és a katona kivágtattak a kapun, anélkül hogy utolérhettem volna őket. A katona csak a legközelebbi sarokig futott, és azután visszajött. Erőszakosan karon fogott, a kocsimhoz vezetett, aztán hazáig kísért. Útközben sokszor kért bocsánatot, sokszor megszidott, kezemet csókolta, emlékeztetett szerelmünkre, de én nem tudtam magamról, félig ájultan feküdtem a kocsi sarkában, és azért imádkoztam, bár meghalnék nyomban, hogy szörnyű megaláztatásomra ne virradna többé reggel. Mi lesz velem ezentúl? Merek-e az emberek szeme közé nézni? Akad-e még egy boldog órám e szörnyű este után? Mindenesetre tudósítottam Ibolyka férjét, egy jámbor kereskedőt tapasztalataimról, mégpedig telefon útján. Aztán ágyba feküdtem, és férjem hűséges ápolása alatt két nap múlva annyira magamhoz tértem, hogy felkelhettem. Betegségem alatt sokszor jutott eszembe a költő, aki megcsalt ugyan, de csalását eltitkolta. Sohase jutott eszébe gorombáskodni velem, míg emlékezetem szerint azon a szörnyű estén a katona többször arcul ütött a kocsiban. Olyan gyenge, megtört voltam betegségemben, hogy a leglágyabb szavak jutottak csak eszembe, amely szavakat anya mondhat gyermekének. Néha férjemhez intéztem ezeket a gyöngédségükben ringatózó szavakat, máskor csak a párnámnak mondtam el őket. Elmondtam egy Ismeretlen szerelmemnek, akit minden nő óhajt, midőn csalódás éri az eleven életben.
– Nézd – szóltam az ismeretlenhez –, én csak egy gyenge, tehetetlen,181 szenvedő és érzékeny nő vagyok, bármilyen büszke tollak lengenek a kalapomról. A ruhám, ami előkelő dámát mutat, egy idegen ember műve, a szabóé Nyerges cipőmet a suszter varrta. Hajamat a fodrásznő alakítja olyan frizurává, hogy nagyszerűnek tűnök fel az emberek előtt Gondtalan mosolyom mögött, nevetgélő hangom alatt, víg modorom függönye alatt egy gyenge, lábán alig járni tudó, félénk és megszomorodott asszony lakik. Te tudod, hogy a szívem jó. Te tudod, hogy az arcfestéket csak azért használom, mert maholnap negyvenesztendős leszek. Gyere elő, te drága, te hatalmas, te megbocsátó, és vedd pártfogásodba meggyötört szívemet. Szavaddal adj erőt, hogy tovább élhessek. Nyugodt, bölcs tekinteteddel adj vigaszt, hogy mindent elfelejthessek, ami velem eddig történt. Simogass meg, mint egy árva gyermeket, szorítsd meg a kezemet, mint egy koldusét. Könyörülj meg rajtam… Gyere, gyere, te jó, te szép, te hatalmas, akinek olyan szeme van, mint a Szentháromságnak, olyan hangja, mint a villámnak, amely a Gellérthegy szikláit látogatja, s olyan mélázó kedve, mint a szélnek, amely Dunakeszi alatt a sárga kukoricaszárak között bujdosott, midőn életem legboldogabb napjaiban erre utaztam. Gyere, akinek bevallhatom minden titkomat, és aki felold jóságos szavaival legrejtettebb bűneim alól. Gyere, te áldott, aki megérted, hogy mit gondolok magamban, amikor nem felelek magamért, mint a bogáncs sem felelős azért, hogy elkapja útközben a süvöltő szél, megsimogatod a homlokomat, ha gondolataim úgy kavarognak, mint a játékos halak. Ó, hol vagy, te legbölcsebb férfi, aki előtt egy asszony mezítelenre vetkőztetheti a lelkét!
Így sóhajtoztam, epekedtem magamban. Miután lakásunkhoz közel esik a liget, odajártam felgyógyulásom után. Oly hosszasan elüldögéltem elhagyott utak padjain, mintha többé közöm sem volna a városi élethez. Itt ismerkedtem meg a pappal. Mindig bíztam a kövér emberekben, és mindent bevallottam neki.
A kövér pap jó ideig betöltötte szívemben azt a helyet, amely hely minden nő szívében a vigasztalódás, az élethez való erő és megnyugvás részére van fenntartva. Mily boldogok azok az asszonyok, akik férjeiket ültethetik szívük legszentebb helyére. De még boldogabbak azok, akik gyermekeiket telepítik a kis trónusra, és a szőke vagy barna fejecskék láttára habozás nélkül mendegélnek előre a megszabott úton. Nem szerencsétlenek azok sem, akik egy182 titkos szerelmet dugdosnak szívük szoknyája alatt. Az ilyen szerelem is jó arra, hogy ne sírjunk vigasztalanul bús magányunkban. – Én azonban sohasem találtam megértést férjemnél, mindig idegen volt ő, legfeljebb egy útitárs lehetett mellettem. Gyermekkel nem ajándékozott meg a végzet. Szerelmeimben csalatkoztam. Örvendeztem tehát, mikor rátaláltam a papra, akit naponkint megvártam a kolostor környékén, és vele hosszadalmasán beszélgettem. Ily találkozások után megállapítottam, hogy arcszínem visszatérőben van, szemem olykor felragyog, ok nélkül jutnak eszembe dalok, amelyekről azt hittem, hogy már régen elfelejtettem őket. Majd mély vallásosság költözött szívembe. Néha arról ábrándoztam, hogy olyan lehetek egykor, mint azok a szentté avatott nők, akiknek színes kis arcképeivel a pap sűrűn megajándékozott. Az első időben mindig volt reverendája zsebében egy piros, kék és aranyszínű Mária-kép: elhozta Szent Anna őszi alma pirosságú arcképét, majd a fejedelmi Szent Erzsébetét. Otthonomban körülraktam magamat e képecskékkel, mint valamely bűvkörrel, és összefont kézzel ábrándozgattam, hogy valamikor sikerül hasonlóvá lehetni e szent nőkhöz. Az utcán menve, változtattam eddigi járásmodoromon, amelyet egy híres pesti kokottól tanultam: nem riszáltam többé a hátamat, a lábammal sem tettem olyan mozdulatot, mint a szűk nadrágos huszártisztek, nem vettem észre, hogy a házmester fia kidülledt szemmel bámulja alsószoknyám fodrát, amint a lépcsőn felfelé haladok, nem törődtem azzal, hogy ki jön mögöttem, midőn a hirtelen kerekedő csőben megemelintettem szoknyámat az aszfalton… lassúdadon jártam, mint az apácák, a térdemet begörbítettem, a lábamat nem vetettem széjjel, hogy a lábfejem állása hasonlatos legyen a nemes foxterrier első lábainak az állásához, és mindig a földre sütöttem a szememet, mint a nagy bűnösök. Ó, nem játszottam többé az előkelő, idegen asszonyságot Pesten, aki hanyag nemtörődömséggel megy végig a Váci utcán, míg fátyola alól mindent és mindenkit jól szemügyre vesz. Alázatos voltam, mint Krisztus szolgálóleánya.
A kövér pap útbaigazítására ellátogattam a különböző templomokba, ahol gyógyulást reméltem. Jártam Budára, Pestre templomba. Lesütött szemmel húzódtam meg az oszlopok mögött, nehogy észrevegyen valaki, mert hiszen nem volt még jogom a boltívek alatt való tartózkodáshoz. A szentképek, oltárképek idegenkedve nézegettek rám, mintha valakinek a lakásában tartózkodnék, aki183 nincs otthon, és titkai után fürkésznék. Odalopóztam a mellékoltárokhoz a budai templomokban, ahol jól ki voltak kopva a kövek a térdepléstől. De csak messziről mertem nézni azokat a helyeket, ahol a csodák, megváltások történnek. Féltem, hogy valamely nagy szakállú szentkép elkiáltja magát a délutáni csendben, hogy idegen van a templomban, aki jogosulatlanul akar részesülni az itt kapható malasztból, áldásból. Én nem tudtam a szentképek neveit, de magamban meg voltam győződve, hogy ők ismernek engem a hajam színéről, a ruhám szabásáról, a sűrű fátyolomról; ez a mindentudó galéria tán már értesülve van eddigi életemről… A kövér pap tán közölte előre a plébániákkal, hogy vigyázzanak a templomokban, mert olyan valaki látogatja a szentélyt, akinek még a cipője is bűnös. Azok a viaszgyertya szagú sekrestyések, akik látszólag munkájukba vannak elmerülve az oltárok mögött, titokban engem lesnek, nem viszek-e el valamit? A szundikáló öregasszonykák a hátulsó padsorokban felnyitották veres karikás szemüket, bármilyen halkan jöttem be a templomajtón; s megfigyeltek, nem viszek-e el valamit a csodákból? Még a sötét szenteltvíztartóba is alig mertem bemártani az ujjam, hátha ezzel is meglopok valakit. Órák hosszáig álltam egy sarokban, amikor nem vettek észre. Felnéztem a templom boltozatára, amelynek íveit bizonyosan az alulról feltörő fohászkodások, sóhajtások tolták felfelé. Az itt elhangzó buzgó imádságok tartják a magas párkányokat, oszlopokat. A fohászoknak mineműsége színesíti az ablakokat. A kék ablakok mögött bizonyosan azok a fohászok gyülekeznek össze, amelyeket szent életű, hosszú barchentnadrágos, ritka fogú, nagy fésűvel fésülködő vízivárosi asszonyok gyűjtenek össze az égi posta számára. Ezeket a magasba küldött üzeneteket megvizsgálhatja bármely vámhivatal. Nincs ezekben szó egyetlen bűnös kívánságról sem. Férjeik köszvényéről, gyermekeik gilisztájáról és a maguk apró-cseprő házi bajáról értesítik a Mindenhatót. Miről is imádkozhatna egy asszony, aki halála napjáig a leánykori ingeit hordja? Miről fohászkodhat egy nő, aki egy olyan régi budai házban tölti napjait, amely házat már a nagyanyja idejében az „Arany Pékhez” címeztek? Bizonyosan volt ott imádság, amely azért röppent fel a boltozatra, hogy jól sikerüljenek az eltett uborkák és befőttek… A leányok imádságainak tán külön helyük volt. Azok egy rózsaszínű ablak mögött várták, mikor szellőztetik a templomot, hogy a fecskékkel együtt a magasba szökkenjenek. De én már olyan184 régen voltam leány, hogy nem emlékeztem arra az időre… Azonkívül bizonyos, hogy ezek a vizes hajkefével fésülködő, pirossal és kékkel slingelt alsószoknyás keresztény lányok mást imádkoznak, mint a zsidó lányok. Az ő vallásuk olyan, hogy a gyónás útján megszabadulhatnak gyötrelmeiktől, bűneiktől. Nem kell Istenhez járulniuk, ha valamely hibát követtek el, kéznél van a gyóntatópap, akinek megsúghatják a titkot, míg mi, szegény zsidó lányok, ugyancsak szenvedtünk, ha valami nyomta a lelkiismeretünket. Ezeknek a hidegvíz arcú, forró szavú keresztény nőknek a gyónását kérte tőlem papom.
Hát a férfiak? Megfigyeltem, hogy a templomba látogató férfiak nagy része harmonikás nadrágot hord, amelyet néha a cipősarokba erősített kis acélgomb tart kellő ráncokban. Ezekért a mély tekintetű, ünnepélyes magaviseletű férfiakért nem tenném a tűzbe a kezem, mint az asszonyokért. Gyanús pomádéillat lengett egyik-másik körül. A templomajtóból egyenesen a kocsmába vették útjukat. Szigorú hivatalfőnökös komolyságuk alatt észrevettem, hogy nem vetik meg a női nemet, mert ugyancsak rajtam felejtették a szemüket még a templomban is…
A kövér papnak beszámoltam templomjárásomról, de ő nem volt megelégedve előremenetelemmel. Kevesellte a vezeklésnek ezt a módját. Kijelentette, hogy igazi ájtatos lélek a templomban még a szomszédját sem veszi észre. Többet kellene szenvedni, hogy meggyógyuljak. Gyakrabban kellene magamba mélyedni a templomok csendjében. Főként több igyekezetet kell mutatnom, hogy az anyaszentegyház bárányai közé bejussak. Ez utóbbitól azonban húzódtam. Féltem nagyatyám, a gazdag malomigazgató átkától.
