A szamárfejű Szaniszló
A szamárfejű Szaniszló
Üljünk fel a mesék paripájára – gyí, te fakó –, és repüljünk visszafelé az időben. Elmúlnak sorban az esztendők, hipp-hopp, már száz esztendő is a hátunk mögött maradt. Csak egy iramodás: a második száz. Kék hegyek, zöld erdők és mély völgyek felett vezet el utunk. Itt-ott régi templomtornyok körül ódon középkori házak. A Szepességben járunk, és sorban elmaradoznak a régi városok: Lőcse, a magyar Nürnberg, majd Késmárk, a fennsík Heidelbergje, az enyhén emelkedő hegyek alatt pedig Igló, a szepesi Wartburg. Még manapság is egy darab középkori németség zománcozza be e városok külső képét. A háztetők, tornyok, ablakok és kapuzárak mását megtalálhatni a középkori német városokban. Talán még az emberek szorgalma, tisztessége és maradisága is másforma itt, mint Magyarország egyéb tájain. Kétszáz esztendő előtt pedig, amikor még a lengyel királyok parancsoltak a zálogba vett városokban, Magyarországról legfeljebb annyit tudtak a jó szepességiek, hogy miféle királyoknak a fejét viselik a tallérok. A tallér jó volt akkor is, ha Lipót király arcképe volt rajta. De mégiscsak a legjobb idők akkor jártak a hegyes-völgyes kis tartományban, amikor az álmos Szaniszló szundikált az aranyakon. A hűséges tallérvéső ugyanis a mindig alvó Szaniszlót a pénzeken is félálomban ábrázolta.
Szaniszló jó király volt – aminthogy sohasem lehetnek rosszak azok az emberek, akiknek mély, hosszú álmodásuk van –, meg aztán messze is volt a jó szepesiektől. A Krakkóba járó takácsok, ötvösmívesek lelkesedve mesélték hazajövet az otthoniaknak, hogy látták Szaniszló királyt a vásáron, kipárnázott kocsiban, derékaljon feküdt, és egy cserkesznyeregre alkudott, de közben elnyomta a buzgóság. Olyan édesden aludt, mint egy gyermek. Nem csoda tehát, ha a szepességiek akkoriban imádságukba szívesen belefoglalták a jó király nevét, és pontosan megfizették adójukat.
A Szaniszló király kapitányai, akik hol Lublón, hol meg Iglón ügyeltek216 arra, hogy a polgárok össze ne verekedjenek, csupa jókedvű emberek voltak, akik egy kupa borért vagy egy meleg kézszorításért szívesen behunyták az egyik szemüket. Ha még egy aranyat is nyomtak a markukba, akkor a másik szemük is lecsukódott. Kár, igazán nagy kár, hogy ezeknek a derék kapitányoknak magvuk veszett.
Abban az időben egy valóságos Lubomirski herceg parancsolt a Szepességben. Derék, jóravaló úr volt, szerette a kupákat, az asszonyokat, a játékot, de mindenekfelett egy nagyszerű tulajdonsága volt. A Lublón székelő herceg ezt a szót: nem! még sohasem eresztette ki a száján. Lágy, jószívű ember volt, aki a világért sem tudott volna haragot vagy kellemetlenséget szerezni. A börtönökben az ő idejében csupán az egerek laktak, és a jó úr számtalanszor a saját zsebéből küldte el a szepesiek köteles adóját Krakkóba, ha azok késlekedtek az adófizetéssel. A legenda szerint gyerekkorában egy anyajuh szoptatta a herceget, talán attól örökölte a szelídséget.
Legelsőbben a papok vették észre a herceg gyengeségét. Hamarosan akkora kolostort építtettek vele Podolinban, amilyen kolostor még a középkorban sem volt. Valóságos vár volt, ahol akár egész tartomány elfért volna. A tágas udvarokon, a megszámlálhatatlan szobákban örökösen vendégek tanyáztak, akik esztendőszámra nem mozdultak el a vendégszerető papoktól. Akkoriban az urak teljes udvartartással utaztak. A kolostor, amely a Kárpát alatt, a határszéli út mellett terjeszkedett zöldségeskertjeivel, amelyek egy kisebb felvidéki vármegyének is beillettek volna, szívesen nyitott kaput akár a lengyel, akár a magyar föld felől érkező utasoknak. Itt mulatott a nyitrai püspök két hónapig kétszáz főnyi kíséretével. A válófélben levő Lubomirska hercegnő pedig ötven cselédjével költözött a kolostorba, és már második esztendeje fonta a pitypanggyűrűket a Poprád partján.
A jó Lubomirski herceggel ugyanis az történt, hogy az uradalmai, erdőségei és nyájai eltünedeztek. Amit el nem vitt a szepességiek adója, azt elvitték a podolini barátok és vendégeik. Lubomirska, a herceg felesége egy napon azon vette magát észre, hogy az ura már az ékszereket is zálogba vetette a krakkói zsidónál, szörnyen megharagudott pipogya férjére, és felpakolván cselédeit, a podolini kolostorba vonult.
Lubomirski úr egy darabig küldözte a hírnököket a felesége után. Hanem az asszony nem azért volt asszony, hogy engedett volna a hívó szózatnak.
Az akkori szokások szerint Lubomirska körülbelül egyenrangú volt217 a férjével, és a barátok szívesen engedelmeskedtek a szép asszony parancsának: bezárták a kaput a kolostor gazdája előtt. Meg aztán otthon, Lublón, a herceg házában már az egerek is elszökdöstek az éléskamrákból. Vendég tévedésből sem vetődött az elszegényedett Lubomirski házába. Míg Podolinban, a barátkolostorban esztendőszámra víg élet folyt. Egyik vendég jött, a másik ment. A konyhákon mindennap kétszáz embernek főztek, és a borospincék tárva-nyitva voltak. Lublóról pedig már régen elgurította az utolsó hegyaljai hordót a krakkói zsidó. A pókok laktak együtt a Szepesség grófjával, még a cselédek is elszökdöstek a háztól.
A jó Lubomirski az ablakból nézte a Lublón átguruló kocsikat, amelyek vidáman zajgó vendégeket szállítottak Podolin elé, és csupán a szakállát simogatta álmosan, mintha a Szaniszló király idejében valamennyi férfiú elálmosodott volna a királyságban. Lubomirski úr is lelehunyta a szemét, ha ismerősöket, barátokat vélt felismerni a Lublón átguruló szekereken. Tudta is, nem is, hogy a vendégek mind Podolinba igyekeznek, az általa alapított kolostorba, ahol Lubomirskát mulattatja két ország minden valamirevaló gavallérja.
A régi időkből csupán egy hűséges, vén hadnagy maradt meg mellette, bizonyos Kozsneczki Kázmér nevezetű, aki, más hiányában, a konyhát is ellátta. Ősz fejű, piros képű vitéz volt, aki mintegy utolsó címerhordozója volt a lengyel kapitányság hatalmának. Görbe kardját a kocsmában ki-kirántotta a csúfolkodó lublóiak ijesztésére, és ha elegendő bort ivott, harciasan felpödörte deres bajuszát:
– Holnap indulok Krakkóba, és megjelentem Szaniszló őfelségének az itteni állapotokat. Majd szétcsap köztetek a király.
De másnap levest kellett főzni a gazdájának, és a krakkói út elmaradt.
Még más oka is volt annak, hogy a Kozsneczki Kázmér húzódott a krakkói utazástól. A derék öreg ugyanis nem ismerte a betűket. Szaniszló királynak pedig szokása volt írásban kérni a jelentéseket. Hiszen ha élőszóval beszéltek hozzá, nyomban elaludt. Igaz, hogy az írást sem olvasta el soha. De a vén hadnagy mégis szégyellte, hogy nem tud írni.
Így aztán elröpült tán már a második esztendő is, és maradt minden a régiben. A herceg tudott ugyan írni, de lusta volt hozzá. A Lublón átutazó vitézek, vándor emberek, akiket a fogadóban – „A kék Kázmér”-ban – nagy titokban megkért a hadnagy a kérvény megírására, mindenféle bolondságokat írtak a pergamenre. Például, hogy Lubomirski218 urat hűtlenül elhagyta Lubomirska, meg hogy a szepesi grófnak jóformán ennivalója sincs, mert mindent elvisz a podolini kolostor a hercegné eltartása fejében. És az élelmes szepességiek is a herceggel fizettetik meg az adójukat, mert a herceg szégyellne magát Krakkó előtt. Az ősz fejű hadnagy dühösen tépte össze az írást, mikor előtte felolvasták.
– Egy szó sem igaz az egészből! – dörmögte elkeseredve. És odahaza panaszosan mesélte el urának e dolgot:
– Már hogy minket megcsalna a Lubomirska! – mérgelődött.
– Dehogy, fiam, dehogy – felelt a herceg, és egy kicsit felnyitotta a bal szemét. – Majd hazakerül, ha elunta magát Podolinban.
Egy napon aztán váratlan dolog történt, amely megzavarta a herceg és hadnagya csendes életét. Szaniszló király egyszer véletlenül nyitva tartotta a szemét, és egy kezébe került talléron megpillantotta saját arcmását. Szórakozottan forgatta meg a tallért kezében, és íme, amint nézegetné a pénzdarabot, azt veszi észre, hogy az ő feje a talléron nagyon hasonlít egy szamár fejéhez.
– Ez a tallér hamis! – kiáltott fel, és végképpen felébredt.
A királyok abban az időben mind felébredtek, ha azt vették észre, hogy pénzüket hamisítják. Eleget hamisítottak saját maguk. Szigorúan büntették a konkurrenciát.
Hamarosan vizsgálat kerekedett, az udvari emberek futkostak jobbra-balra. Csak gróf Soltyk, a kincstáros maradt nyugodt.
– Hát ha még tudná a király – dörmögte csendesen –, hogy valamennyi tallérja hamis a királyságban!
De hát a szamárfejű tallér csinálása mégiscsak nagy tiszteletlenséget jelentett. Ez már vakmerőség volt. A király sehogy sem tudott nyugodtan aludni az eset után, és még két nap múlva is emlékezett rá:
– No, megfogtátok a hamisítót? – kérdezte váratlanul.
Az udvari emberek összenéztek, aztán a ravasz Soltyk előlépett:
– A vizsgálat kiderítette, hogy a tallér abból a zsákból való, amely a Szepesség adóját tartalmazta!
– Hát alszik Lubomirski? Ha alszik, fel kell ébreszteni! – dörrent fel Szaniszló. – De ne nagyon bántsátok, szegényt!
Ilyenformán történt, hogy gróf Soltyk egy csomó királyi vitézzel egy napon Lublóra érkezett, és a lovasok láttára nemcsak a polgárság ijedt meg, hanem a herceg is.
A kapitányi vár elég tágas volt. Elfértek benne a királyi vitézek, a219 konyhát is ellátták a lublói asszonyok, akik férjeik parancsából nyomban az elhagyatott Lubomirski segítségére siettek. Az öreg herceg legjobban maga bámult, hogy micsoda ebédeket és vacsorákat tálalnak fel a máskor üres gyomorként korgó ebédlőteremben. A lublói bíró saját kezűleg ütött csapra olyan hordókat, amelyeknek borát a herceg már nagyon régen nem itta. És mindenfelé olyan menyecskék és leányok szolgálták fel az ételeket, akiknek létezéséről sem a szepesi hercegnek, sem hadnagyának eddig fogalma sem volt. A királyi vitézek két napig hatalmasan ittak-ettek, gróf Soltyk csupán egyetlenegyszer szólalt meg ezen idő alatt, midőn Szaniszló király egészségére ivott.
Éjszaka, midőn a hűséges Kozsneczki hadnagy szokás szerint elfoglalta a helyét ura és parancsolója lábánál, Lubomirski megkérdezte:
– Miféle fehérszemélyek kerültek várunkba, hadnagy?
Az ősz fejű ember ravaszul pislantott:
– Holnapra még szebbek lesznek. Megmondtam a lublói bírónak, hogy mit keresnek itt Szaniszló vitézei. A hamis tallér eredetét keresik.
– Hm – felelt elgondolkodva a herceg –, olyan régen láttam tallért, hogy talán már meg sem tudnám különböztetni a hamisat a valóditól.
– Pedig most nagy baj van. A talléron szamárfeje van a királynak. Ez nem tréfadolog. Már tudjuk is, hogy hol csinálták az átkozott tallért. Podolinban, a kolostorban.
– Hű, a Ponciusát! – kiáltott fel az öreg herceg. – Ebből nagy baj lehet. Még Lubomirska is belekerült a csávába.
– Hát aztán? – dünnyögte alattomos haraggal a vén hadnagy. – Szaniszló királyunk mégiscsak többet ér nekünk, mint a hercegné.
A herceg felült az ágyon, és csodálkozva nézett ősz fejű szolgájára:
– Ejnye, ejnye – mormogta szelíd haraggal –, már megint többet ittál a kelleténél.
Kozsneczki vállat vont:
– Nem én, uram. Két esztendeje nem ízlik már nekem a bor, de még a pálinka se. Beteg vagyok én, mintha megmérgeztek volna. Ha iszom is, csak bánatomban iszom, hogy a Lubomirska itt hagyott bennünket. Most majd minden visszatér a régi mederbe. A Poprádot is megvesszőzik tavasszal, ha nagyon rosszul viseli magát. A menyecskék szeme is a Poprád fenekére kerül, hogy kaviccsá változzon, ha nagyon pislog a férfiakra. A hamispénzverőket is kettéfűrészelteti Szaniszló király. Csak nekünk ne legyen igazunk soha?
– Bolond vagy, Kozsneczki – dörmögte rosszkedvűen a herceg. –220 Tudod, hogy nem szeretem a rendetlenséget. Csak hadd mulasson tovább az asszony, ha neki jólesik. Táncoljon, vigadjon, daloljon. Hányszor kaptál pofont az üres éléskamra miatt?
– Sokszor kaptunk.
– Hányszor nem hagyott aludni a lármájával? Hányszor verte fejedhez a pálinkásbutykost? Hányszor veretett meg a cselédeivel?
– Néha nagyon megvertek bennünket – dörmögte a szakállában a vén hadnagy.
– Aztán tudsz-e még táncolni, tudsz-e énekelni, tudsz-e káromkodás nélkül meglenni?
A hadnagy hevesen rázta a fejét.
– És franciául talán tudsz-e?
A hadnagy már erre nem is felelt, csak bűnbánólag nézett a gazdájára.
Lubomirski csöndesen lehunyta az egyik szemét.
– No, látod, hát jobb, ha ott marad a hercegné, ahol van. Holnap majd befogatunk egypár bojnyikot a hegyek közül. A kárpáti haramia nem irtózik a pénzhamisítástól se. A hóhér aztán kettészeli őket. Aztán gróf Soltyk megviheti a hírt dicső királyunknak, hogy rendben van minden. Hát csak maradjunk mi tovább is szegénynek, fiam!
Mire a herceg szavait befejezte, már a másik szemét is lehunyta, és csöndesen elszenderült.
Az öreg hadnagy megcsókolta a gazdája kezét, és áhítatosan mormogta:
– Az én uram a legbölcsebb ember.
(1910)221
