Esti út
Esti út
Az esztendő fordult, még Krakkóban is, ahol a jó Szaniszló király aludt a részére épített karosszékben. Egy napon Soltyk gróf azzal a hírrel ébresztette fel, hogy itt vannak a szepességi követek.
Eljöttek a zálogban levő lányaikért, meghozták cserébe a hátralékos adót.
– Még ebédelni sem értem rá – mondta Soltyk gróf –, amíg a tallérokat végigharapdáltam. Az idén csupa jó pénzt hoztak a cipcerek.
Szaniszló király nyújtózkodott:
– Helyes. Hát add nekik vissza a lányokat. A Parka szenátornak pedig adjátok oda a kékróka dolmányomat, amelyre régen fáj a foga Parka uramnak.
Soltyk gróf csak nem sietett eleget tenni a király parancsának. A hosszú, lecsüngő bajuszát húzogatta az ujjaival, és egyik lábáról a másikra nehezedett.
– Nos? Talán megette a moly a dolmányt? – kérdezte Szaniszló.
– Más baj van – felelt a királyi kincstáros. – Számba vettem a leányokat. Hát három hiányzik közülük. A lublói zálog, Budeusz Anna és a bélai borovicskafőző leánya, a Gábriel Veronika. Nyomtalanul eltűntek.
Szaniszló csendeset káromkodott:
– Vajon melyik hadnagyom szeretkezte el az adómat?
Soltyk gróf vállat vont:
– Ezt már nehéz volna kideríteni. Egy esztendő nagy idő. Sok hadnagy megfordult azóta Krakkóban.
– Talán Kozsnyiczki?… – vélekedett a király.
Soltyk legyintett:
– Kozsnyiczki már csak hallomásból ismeri az asszonyokat. Hanem kínpadra vonattam a kapusokat, és azok bizonyos sárga csizmás emberről, a Krisztus takácsáról vallottak. Az legyeskedett a zálog körül.238
– Krisztus takácsa? – kiáltott fel Szaniszló. – Ismerem a vén kópét. Nemrégiben ingeket hozott nekem. Igazad van, nagyon furcsán áll a szeme annak a takácsnak a koponyájában. De most ne háborgassatok tovább. Adjatok még egy dolmányt Parka szenátor uramnak. Az majd eligazítja a dolgot. Dixi.
Ezután már senki sem szólhatott a jó Szaniszló királyhoz. Parka uram megkapta a kékróka mentéket, aztán valahogyan elcsalogatta a fejüket vakaró követeket a királyi udvarból. A sánta szenátor nagy eszű ember volt. Tudta, hogy áldozatot kell odadobni, ha a szenvedélyek fenevadjai dühöngenek.
– Mit akartok a jó Szaniszló királytól? – monda útközben. – A király bizonnyal vigyázott a leányainkra, amíg ébren volt. De ő is csak ember. Az éjjel álommal lepte meg, a bor leterítette lábáról, mert a bor a legerősebb emberrel is elbánik. A Krisztus takácsa a ludas ebben-a dologban. Azt kell elővennünk. Hová tette a leányokat?
Poprádi Pál, a podolini takács, legyintett a kezével:
– Krisztus takácsa most valahol a bécsi vásáron árulja a vásznat.
Parka szenátor felemelte hosszú mutatóujját:
– Valóban ez ellen nem lehet kifogása senkinek. De a leányokat csak nem vitte magával Bécsbe? Menjetek csak haza, Szepességbe. Én még itt maradok. Majd kiszagolom én, hogy hová tette a Krisztus takácsa a leányainkat.
A követek tehát hazavitték a megmaradott tizenhárom leányasszonyt. Hej, büszkék is voltak most még a ferde vállú Fáber Friderikára is. A szánok csilingelve nyargaltak ki a városból.
Utolsónak a lublói főbíró maradt – neki egyedül kellett hazatérni.
– Parka uram, engem tömlöcbe vetnek, mire hazaérek Lublóra – mondta a főbíró. – Az adónk itt maradt, a leányunkat pedig nem viszem haza. Jó lesz, ha pallost nem kérnek a fejemre a lublóiak.
A sánta szenátor sóhajtott:
– Hát az én keresztlányom, a kis Budeusz Anna, talán megéri ezt az én szürke fejemet? Dehogyis megyek én nélküle haza. Inkább a Dunajecbe ugrom, ahol a leggyorsabb az ár. Azt fogom csinálni, hogy elindulok a takács rókanyomán. Valahol elrejtette a lányokat. A tanyát kell megtalálni. Akkor aztán rendben leszünk.
– Segítségedre leszek – ajánlkozott Prihoda, a lublói főbíró.
– Az nehéz lenne. Majd én csak magamban kelek útra. Kornádi uram ravasz ember, de Parka szenátort sem a gólya költötte. A sánta kopó239 is megfojtja a rókát – mondta Parka uram, és biztatóan hunyorított a szemével.
A lublói főbíró elhelyezkedett a szánon, és elgondolkozva nézett a messzi havas országútra:
– Ebben a hósivatagban akarod te megtalálni a Kornádi nyomát?
– Már meg is van! – kiáltotta Parka a gondolataiból felriadva.
Titokzatosan nevetett:
– Hejnye, hejnye, a vén gazember!… No, jó utat, Prihoda és meleg bort a „Vöröstorony”-nál.
– Majd iszom az egészségedre!
A lublói szán csilingelve vágtatott ki Krakkóból. A téli nap még magasan állott a székesegyház tornya felett. A szenátor kiszámíthatta, hogy a lublói főbíró alkonyatig elérkezik a „Vöröstorony” fogadójáig, ahol a határon átkelők az éjszakát szokták tölteni. A telivér lengyel fogadósné majd megvigasztalja a bírót. De ki vigasztalja meg a búsongó Parka uramat? „A 3 muskatéros”-hoz címzett bormérőházban egy darabig csak elgyönyörködött a kékróka mentékben. Forgatta őket jobbról-balról:
– Hej, mégiscsak jobb királynak lenni! – dörmögte magában.
A sarokban egy vándor katona üldögélt. Csillogó szemmel nézte az is a mentéket. Azzal beszédbe ereszkedett a szepességi szenátor.
– Honnan jössz?
– Stockholmból.
– Hová mégy?
– Ha én ezt tudnám! Megyek addig, amíg valahol háborút találok. Ahol megint kardot meg zsoldot kapok.
Parka szenátor megnézte jól a vándor katonát. Vasderes képű, széles vállú, faltörőkosfejű ember volt. A szürke szakálla olyan volt, mint a tigrisé.
– Ha neked adnám a bundámat, eljönnél velem éjszaka a Kárpát közé? Lehet, hogy golyót kapunk vagy buzogányütést…
A katona vállat vont:
– Kaptam én már szöges csizmát is a fejemhez. Azért a bundáért akár a pokolba is elmegyek.
A szenátor kezet szorított a katonával:
– Hogy hívnak?
– Mostanában sehogy. Még nincs új nevem. A régit pedig elfelejtettem.240
– Az sem baj. Három leányasszonyt kell kiszabadítani a fogságból.
A zsoldos katonának felcsillant a szürke, gömbölyű szeme:
– Ezt a munkát szeretem. Fiatal korom óta nem volt szerencséin ilyen lovagi szolgálatban részt vehetni. Hát csak induljunk, nagy jó uram. Viszket a bal szemem. Jó utunk lesz.
Parka szenátor a fogadóstól szánt bérelt, meg három erős lovat. A város pecsétjét hagyta ott zálogban. A két oroszlánnak hitele volt akkor egész Európában.
A katona hajtott, Parka uram az utat mutatta. Már leszakadt az este, mikor a „Vöröstorony” fogadó mellett elhajtottak. Odabelülről víg sípszó hangzott ki. A lublói főbíró mulatott odabenn. A katona egyet sóhajtott az ólomkarikás ablak felé, aztán káromkodva csapott a lovak közé.
– Csak hajts, fiam – dörmögte a háta mögött Parka szenátor.
Sötét fenyveserdőn nyargaltak át. A nagy fák komoran álltak a hóteher alatt. Valahol farkas üvöltött a távolban. A lovak nyugtalankodva hegyezték a fülüket. A katona csendesen káromkodott. Mikor a közelben hangzott fel újra az üvöltés, a zsoldos visszafordult az ülésben:
– Legalább azt mondja meg, nagy jó uram, hogy takarosak-e azok a menyecskék, akik miatt talán itt hagyjuk a fogunk?
A szenátor hevesen bólintott:
– A legszebb szepességi nők. Gömbölyűek, hamvasbarnák és a szemükben a Poprád napfényes habja csillog. A szájuknak olyan szaga van, mint a fenyőnek…
– Akkor csak menjünk! – kiáltott fel a zsoldos katona, és rövid korbácsa hevesen csattogott végig a lovakon.
Az üvöltés lassan-lassan elmaradozott a távolban. A fenyveserdő ritkulni kezdett, és egy szelíd dombhajlás felett egy törpe, hordó alakú vár fekete körvonalai mutatkoztak. Nemrégen még cseh rablók laktak itt. A szenátor jól tudta azt, hogy Krisztus takácsa valamikor itt tartogatta azt a feleségét, akivel balkézről esküdött meg egy külföldi utazása alatt. A balkézről való feleség már régen elmúlott, a takácsot elhagyogatták az asszonyok. De hát nem lehetséges-e, hogy a hűtlen macska újra visszatér a régi házhoz?
Parka uram a hordó alakú várra mutatott:
– Ott vannak a foglyok, katona.
(1910)241
