Kártyajáték milliókban • Egy krónikáskönyvből
Kártyajáték milliókban • Egy krónikáskönyvből
Néhány esztendő előtt a kontinens minden újságja megírta, hogy a bécsi Jockey Clubban egy Európa-szerte ismert magyar úr, akinek neve hallatára a világ minden játékosa tisztelettel emeli meg a kalapját, mint az egyszerű szerzetes a római pápa nevének említésekor: másfél millió forintot nyert kártyajátékon egy lengyel gróftól. A kártyajátékról akkoriban sokat beszéltek a monarchiában. A hír eljutott a bécsi császár füléhez, és a császár olyan alaposan megharagudott, hogy kitiltotta őt császári városából, Bécsből. (A kitiltást azóta visszavonták.) Még az sem volt enyhítő körülmény, hogy a nevezetes kártyapártinál a két birodalom akkori külügyminisztere – kibicelt.
Valaki, aki föltétlenül megbízható helyről értesült a bécsi kártyapárti minden részletéről, így írja le a milliós veszteség történetét:
Az őszi lóversenyek utolsó napjai járták a budapesti gyöpön. A híres magyar úr, aki mint lóversenyjátékos is a legelső, szórakozottan sétált a nagy tribün alatt. Fél lábbal már Bécsben érezte magát, ahol az „Arany Bárány” fogadóbeli lakásán jobban szeret mulatni, mint Budapesten. Régen elmúlt az az idő, amikor a snájdig, fiatal gavallér egész vagyonát feltette lovára, amely a Szent István-versenyben futott. Amikor a mágnásvilág asszonyai és leányai reggeltől estig imádkoztak a jezsuita templomban, hogy a híres magyar úr lova nyerje meg a versenyt. Mert ha nem nyeri meg a ló a versenyt… Akkor nagyon nagy baj lett volna. S a ló hallgatott az asszonyok imájára.
Ebben a percben táviratot nyújtanak át neki. Fölbontja a sürgönyt, és elolvassa tartalmát. Aztán csöndesen, alig észrevehetőleg elmosolyodik.
A távirat tartalma ez volt:
„Gróf P. Párizsból, az expresszvonattal Bécsbe utazott, B.”
A nevezetes játékost többé nem érdekelte a lovak futása. Előintette inasát:190
– Pali, az éjjeli vonattal Bécsbe megyünk. Legyen minden készen.
E helyen el kell mondanunk, hogy gróf P., akiről szó volt a táviratban, egy régi lengyel família sarja. A családi vagyon meghaladja a százmillió forintot, amelyet gróf P. testvérbátyja, a majoreszko élvez. Természetesen gróf P. sem mondható egész szegény embernek. Bátyja bőségesen gondoskodik róla. Mindazonáltal nem mondható gazdag embernek sem abban a társaságban, amelyben megfordulni szokott.
Gróf P. annak az esztendőnek tavaszán a budapesti Nemzeti Kaszinóban egy éjszakán megjelent, és a híres magyar úrral leült kártyázni. Rövid időn belül százezer forintot nyert a jeles magyar úrtól, és erre minden indokolás nélkül abbahagyta a játékot. A híres magyar úr másnap kiegyenlítette veszteségét, és várta, hogy majd revánssal kínálja meg őt gróf P., mint ez úri kaszinókban szokás. Gróf P. azonban amúgy angolosan ellépett a százezer forinttal. Búcsú nélkül elutazott Budapestről.
A Kaszinó öreg urai a fejüket csóválták. De mert titokban örültek a híres magyar úr veszteségének, a lengyel gróf cselekedetét védelmezték.
– Fiatal ember még. Huszonnégy éves sincs. Gyerekember gróf P. Majd benő a feje lágya.
A híres magyar úr nem szólt semmit. Mosolygott csendesen.
Majd megtanítom én ezt a lengyelt móresre! – mondta magában.
És a híres magyar úr útra kelt, hogy szemébe nézzen százezer forintjának és a lengyelnek.
Éjfél után volt, amikor a bécsi Jockey Club sárga szalonjában találkoztak. A híres magyar úr könnyedén bólintott a fejével, a lengyel megzavarodva mosolygott. Piros lett, szégyellte magát, és sehogy sem bírta kitalálni, hogyan terem előtte a magyar úr, amikor még Budapesten javában folynak az őszi versenyek. Néhány kínos perc múlt el. A magyar úr hidegen nézett a csillár lángjába, a lengyel kínosan feszengett. Körül a monarchia legelső gavallérjai, akiknek a találkozás révén hirtelen eszükbe jutott a budapesti Kaszinó és a tavasz.
A lengyel megemberelte magát, és megszólalt:
– Kamarás úr, ha parancsol revánsot, rendelkezésére állok.
Franciául szólott, mert tulajdonképpen csak lengyelül tudta magát helyesen kifejezni.
A sárga teremben a két ország élő gavallérai megkönnyebbülve lélegzettek föl. Tehát mégiscsak úr a lengyel!191
A gróf P. földije, az akkori külügyminiszter, aki azért haragudott a magyar úrra, mert az elődje alatt szolgált a diplomáciának, gyorsan ajánlkozott:
– Majd én fogok neked kibicelni, P.!
A magyar úr antik órájára nézett:
– Nem bánom tehát. Egy óra hosszáig ráérek. De tovább nem.
Az urak zajongva, izgatottan, nevetve, fejcsóválva és legfőképpen kíváncsian tolakodtak be a kártyaszobába, mint akár egy budapesti kávéházban szokás, ha két matador leül alsózni. W. herceg, a császár főlovászmestere összedörzsölte fonnyadt, öreg kezét.
– Végre egy egészséges játék! Az embert úgyis megöli az unalom.
Az urak két pártra szakadtak, és buzdító szavakat mondogattak. A lengyelnek nagyobb pártja volt, mert ő mégis közelebb volt Ausztriához. És a külügyminiszter kibicelt mellette.
A francia kártyát felnyitották. Az aranysarkas királyok, ászok megvillantak a lámpafényben. A bankot a magyar úr adta a lengyel grófnak.
A lengyel gróf veszített. Egyre veszített.
A készpénze régen elfogyott. Írásra ment a játék. Százezer, kétszázezer, háromszázezer…
A kibicek visszafojtott lélegzettel ültek. A lengyel halotthaloványan, révedezve nézett maga elé, ahogyan a regényírók ezt számtalanszor megírták.
Ötszázezer.
(A Jockey Clubban manapság is csak forint járja.)
A magyar úr nyugodtan, hidegen osztja a kártyát. És arcizma nem mozdul. Inkább rosszkedvűnek látszik, mint vígnak.
Hatszázezer.
A külügyminiszter izgatottan áll fel a székről, de nem mozdul helyéről.
Hétszázezer.
W. herceg, a császár főlovászmestere, aki a játék elején szundikált, ijedten mereszti vörös karikás szemét a zöld asztalra.
A kártyaszoba komornyikja titkon, sápadtan az izgalomtól álldogál a függöny mögött. A gázlángok megrezzennek a játékosok feje felett. A magyar úr savanyú, fanyar mosollyal veszi elő óráját.
– Az időm percek múlva lejár – mondta unottan. – Parancsoljon a gróf, még öt percig érek rá.
Nyolcszázezer.192
Gróf P. fehéren, mint a papiros ül a helyén, végső erőfeszítéssel összeszedi minden energiáját, és rekedten kiáltja:
– Dupla vagy semmi!
A magyar úr nyugodtan bólint a fejével, mintha a világon a legtermészetesebb dolgot hallaná. Mikor azt mondaná valaki: Jó napot!
A külügyminiszter elhárító mozdulattal emeli fel a kezét. A herceg rángatódzik az izgalomtól. A legkorrektebb, legmerevebb urak meghökkenve néznek az asztalra.
A magyar úr leosztja a kártyát. Egy figurát vesz és egy treff hetest.
Gróf P. kezébe veszi a kártyát, és kimeredő szemmel nézi. Egyese van és négyese. Összesen ötje van.
A külügyminiszter megérinti gróf P. vállát.
A lengyel öntudatlanul mormogja:
– Nem kérek!
A magyar úr ásít egyet, és felborítja a kártyáját. Hétje van a lengyel ötjével szemben.
A közel álló urak megdermedve állnak egy másodpercig, aztán szinte egyszerre kiáltják:
– A következő kártyát lássuk. A következőt!…
A magyar úr fáradtan mosolyog, és eleget tesz a kívánságnak. Felborítja a következő kártyát. Az négyes volt. Kilence, verhetetlen point-ja lett volna a lengyel grófnak, ha nem áll meg ötre. Mert kártyát kérni joga lett volna.
Az általános izgalomban a híres magyar úr közömbös, fáradt arccal feláll helyéről, és bejegyzi könyvecskéjébe a játék eredményét.
Egymillió-hatszázezer forint készpénzt írt be.
A vesztes úgy ül a helyén, mint aki már túlesett azon a bizonyos pisztolylövésen. Fehér, mint a halott. Csak a fekete lyuk hiányzik a halántékáról. Honnan vegyen ő egymillió-hatszázezer forintot?
A külügyminiszter ekkorára rendbe hozta gyűrött frakkját, és halkan így szólt a félhalott grófhoz:
– A bátyádnál majd közbenjárok, hogy rendezze a dolgot. Nehogy valami bolondságot csinálj.
A híres magyar úr csöndesen elbúcsúzott a társaságtól. Semmi nyoma nem látszott rajta az előbbeni játéknak. Csak a gallérja volt izzadt, gyűrött.
– Odahaza már kukorékolnak az édesanyám kakasai – mondta.
Három hónap múlva bankjában volt a pénz.
(1910)193
