Czinka kesergője
Czinka kesergője
Debrecenben vagyunk, és a Bikában muzsikálnak a cigányok. Talán már éjfél is elmúlott, talán már hajnalodik is odakünn: a fogadó szálájában vég nélkül, végtelenül sírdogál a muzsikások hegedűje, és a nagybőgő bele-belemordul a zene hangjaiba. Vidéki, vásáros urak mulatnak, a cigányok piros nadrágban, pitykés dolmányban állják körül a hallgatag mulatozók asztalát. Néha egy koccintás, máskor egy halkan elmondott név, majd meg egy mély sóhajtás, amely a mulatozók ajkáról sorban elhangzik, és a cigányok sírdogáló muzsikája végtelenül: ennyiből állott a vidéki vásáros urak mulatozása Debrecenben – alig egy esztendővel a forradalom után. Odakünn sáros február, benn pipafüst, borgőz, a falon töredezett tükrök. Az arcok komolyak, ünnepélyesek. A prímásnak barna körszakálla van, és a szeme néha könnybe borul, amikor a nóták érzelmes részéhez érkezik.
A Czinka kesergőjét – parancsolta az asztalfőn ülő őszbe borult, piros képű öregember.
A szakállas cigány megcsavarintja a hegedűje húrját, és lassan kezd a dalba. Ugyanakkor megzörgetik a mulatószála bezárt ajtaját. Háromszor-négyszer kopognak az ajtón, a cigány nyomban abbahagyja a dalt, és ijedten fordul az ajtó felé. A mulatók – hárman voltak – sápadtan összenéztek.
Az egyik – bajusztalan, jurátusforma fiatalember, aki talán mindnyájuk között a legszomorúbb volt – felütötte a fejét:
– A policáj! – mormogta. – Legalább bezárnak minket is, mint a többieket bezárták.
Az őszbe borult öreg felemelte a kezét:
– Nyissátok ki az ajtót! – rendelte, amire a harmadik mulató, egy sánta, ragyavert férfiú az ajtóhoz lépett, és felnyitotta azt.
Az ajtón magas, barna szakállú dalia lépett be, akinek oroszlánhomlokát dús hajsörény környékezte, a nyakában köpenyeg, de a feje fedetlen.312
– Engedelmet, urak – kezdte a szobába lépve –, azt hiszem, urakhoz, magyarokhoz van szerencsém! Én Balázs Sándor, magyar író vagyok.
A piros képű öreg megkönnyebbülve tárta ki a két karját.
– Keblemre, öcsém!
A ragyás, sánta férfiú is nekividámodva tologatta hátulról előre a barna daliát, és noszogatva mondta:
– Ülj közénk, honfitárs. Testvérekre találtál.
Csak a jurátus hajtotta vissza az asztal lapjára fejét, elkeseredve azon, hogy nem a policáj zörgette meg az ajtót.
A szakállas prímás kedveskedve tologatott előre egy széket, míg a félszemű nagybőgős – ősz, öreg, földszínű törpe – katonás állásba vágta magát a bőgő mellett. Az erősen kifent bajuszú kontrás félrefordulva, titkon nagyot húzott a piros borral telt üvegből, és a keze fejével egyengette megázott bajszát.
– Isten hozott, öcsém – mondta a piros képű öregember, és félig felemelkedve, poharát az érkező felé nyújtotta. – Miféle szerencsés véletlen hozott közénk?
Balázs Sándor ezalatt a jurátussal kezelt, akinek nevéből csak annyit hallhatott, hogy valami Danyinak hívják keresztnevén. A ragyavert sánta lókupec volt, név szerint Simonka. Az öregúr Testéry, közeli földesuraság.
Balázs a széket maga alá húzta, simulékony, mélyhegedűéhez hasonló hangján így kezdte a beszédet:
– Nagy dologban járok én itt nálatok, uraim, barátaim.
– Csak ki vele, barátom. Magyar emberek vagyunk, nyitva előtted a szívünk – biztatta a lókupec csendes, döngicsélő hangon új ismerősét.
– Én az estve érkezem Debrecenbe a gyorskocsival, Szolnok felől. Utam kiindulópontja hazánk gyöngye, a romjaiból újraéledező Pest volt. Utam célja pedig magasztos, szent, nagy misszió…
A szakállas prímás barna fejét előredugta:
– Újra kezdjük?… – rebegte, és nagyot nyelt.
– Pszt. Csöndesen! – suttogta Testéry, a földesuraság, és két kezét felemelte.
– Nos? Nos? – szólt a lókupec, és székét nagy robajjal közelebb húzta.
– Fájdalom, nem arról van szó, amire ti gondoltatok, kedves barátaim – felelt Balázs Sándor halkan. – Az én missziómhoz engedelmet adott a kormánytanács, pecsétes írás van róla birtokomban. Keresztül-kasul járhatom a bérces hazát, Erdélyországot, hogy feltalálhassam a313 nemzet eltűnt, nyomaveszett csillagának, a magyarok lángjának halála helyét… A nemzet nagy költőjének szent nyomai után indultunk el, én és a költő gyászba, fájdalomba borult özvegye. Öt nap előtt ültünk a kocsira, és itt megpihenve, továbbutazunk a Királyhágón át.
– Tehát nem egyedül vagy, öcsém, a fogadó vendége? – kérdezte előrehajolva Testéry földesúr.
– A numero négyben, éppen e szoba felett pihenné ki úti fáradalmait az ő özvegye, minden Júliák Júliája, ha pihenni tudna a muzsikától, daltól, zajgástól…
– Alighogy hozzányúltam a vonóhoz – védekezett ijedten a barna hegedűs.
Testéry földesúr komoly meghatottsággal csóválta meg őszbe borult fejét:
– Nem, öcsém, nem a mi természetünk a hangos mulatozás. Nem olyan időket élünk…
Danyi, a jurátus, aki eddig lehorgasztott fejjel ült, fölemelte erre kissé mámoros tekintetét.
– A numero négyben alszik a legszebb, leggyönyörűbb Júlia? – kérdezte akadozva. – Megyek, menjünk, kérjünk tőle térden állva bocsánatot, hogy háborgattuk pihenésében.
Az öregúr egy kézmozdulattal helyére parancsolta a felállott fiatalembert, Simonka lókupec pedig erélyesen kapta ki a szakállas prímás kezéből a hegedűt.
– Mára ácsi legyen, vályogvető nép! Igyatok, amennyi belétek fér, de a muzsikának vége legyen.
A félszemű, fehér fejű barna törpe kecskerúgással tologatta a nagybőgőt a sarok felé, míg a kifent bajuszú kontrás nyomban a borosüvegek között kezdett rendet csinálni. Az üreseket különválasztotta a teli üvegektől.
Csak a körszakállas prímás állott kissé megrendülve a helyén:
– Valamikor, Füreden, a szép asszonyok nem is tudtak másképpen aludni, ha nem az én hegedűm szólt az ablakuk alatt – mormogta csöndesen.
Az öreg ünnepélyes, csöndes komolysággal helyezte kezét a Balázs Sándor vállára:
– Kedves öcsém, nagy és szent feladatot vállaltál magadra. Az égboltozatról lefutott csillagnak a nyomát keresed. A tudós könyvek azt mondják, hogy a kihűlt csillagnak a fénye is sok ezredévig világít még.314 Talán ennek a fénysugárnak a nyomán eltaláltok oda, ama szent asszony társaságában, ahol a nemzet nagy költőjének nyomát fölfedezitek. Isten adjon nektek erőt és kitartást a szenvedéseknek és a megpróbáltatásoknak erre a nagy útjára.
A poharát csöndesen a barna dalia poharához koccintotta. A ragyavert Simonka hatalmas csókot nyomott a Balázs arcára.
Még néhányszor kocogtak a poharak, és az arcok mind szomorúbbak lettek. Danyi, a mámoros jurátus, aki időközben észrevétlenül eltűnt a szobából, csúfondáros, titkos nevetéssel nyitott be az ajtón:
– Sándor… Hej, Sándor barátom – dünnyögte –, valami fehér szoknyás asszonyszemély leselkedik itt a sötét folyosón. Olyan édes az ajka, mint a piros alma.
Balázs, rosszat sejtve, talpra ugrott:
– Hol? Merre? – kérdezte megriadva.
Az ajtón e pillanatban halkan kopogtattak, és egy csengő, lágy női hang hallatszott kívülről:
– Sándor, maga is beállott a dorbézolók közé? Megőrülök ettől a lármától. Jöjjön azonnal…
Balázs a homlokáig elvörösödött, és szótlanul elhagyta a mulatókat. Az öregúr összeráncolt homlokkal nézett utána, csak a jurátus nevetgélt mámorosan, egymagában.
– Csak húzzad, Ferkó – szólt oda az öreg csendesen a cigánynak.
(1911)315
