TIZENHETEDIK FEJEZET • Gavallér leleplezése
TIZENHETEDIK FEJEZET • Gavallér leleplezése
Az őszi esőzés megállott, fagyoskodva nézegetett alá a napocska az udvarokra, ahol már régen nem tartottak disznóölést. Zathureczky Herma feltűnt a városban… Tüntetőleg hajtott el a Kohut ház előtt szerelmével, Eszéki Irmával. De a nők nem hagyják magukat megcsalni.
Először Kengyelfi Flóra kisasszony lépett ki a sifonérból. A szeme piros volt a sírástól, mint az ecetfa virága.
– A városban azt beszélik, hogy ön el akar utazni tőlünk, mert nem érzi jól magát ebben a környezetben.
Az ügyvédi írnok mindig készen volt a sifonérból jött támadásokra, ezért nem lepődött meg a dolgon. Sőt azon sem, hogy Flóra kisasszony egy apró újságszélt, amilyenre a nők a legtitkosabb ügyeiket szokták felírni, a kezébe csúsztatott:
Vigyázzon, Ziza hallgatózik.
(A sifonér nem volt tökéletes találmány. Nem volt szeme.)
Gavallér a figyelmeztetés nélkül is igen jól tudta ezt.
– Valóban szó volt arról, hogy elutazom, de ügyeim most másképpen fordultak.
– Mert az a nő így fordította? – szólta el magát hirtelen Flóra kisasszony, aki nő létére sem volt ügyes vizsgálóbíró, vagy talán a „hallgatóságot” akarta megnyugtatni, hogy szerelem helyett nyomban a vád kivizsgálásához lát?
Gavallér bágyadtan felelt:
– Sajnos, nem tartozom ama szerencsefik közé, akinek a mindennapi dolgai bármely nőt érdekelhetnének.
– De engedje meg, hogy „ezt a házat” érdekelje az ön állapota. Szegény Ziza barátném az utcára sem mer lépni a szégyenkezéstől, mióta bizonyos oldalról azt terjesztik, hogy ön nem érzi jól magát házában. Nem szoktam más dolgaiba avatkozni, de azt már mégsem nézhetem tétlenül, hogy ártatlan embereket üldözzenek.234
(A megbeszélés szerint másképpen kellett volna ezt Flóra kisasszonynak elmondani. Így kellett volna formulázni a mondatot: „Nem nézhetem, hogy barátném agyonsírja magát.”
Tudj’ isten, mért mondott mást Flóra kisasszony.)
Gavallér is csak ember volt végeredményében, és őt is befolyásolta, hogy szavait egy titkos helyről kihallgatják. Ezért lényéhez nem illő regényességgel felelt:
– Mondhatnám azt is, hogy az ősz elől futok. Itt nagyon mélabús az őszidő. A magam korabeli férfinak pedig már óvakodni kell attól, hogy beleszeressen az őszbe. Az öngyilkosok ideje.
– Az az öngyilkosság, ha egy férfi eldobja a hűséges baráti szíveket egy olyan valakiért, akinek nincs is szíve – ágált Flóra. – Ön nem idevalósi, nem tudhatja annak a nőnek a múltját, aki miatt most darab idő óta annyit szenved, hogy békés életét is el akarja dobni magától. Ez a nő sírva szokta mondani a férfiaknak: Búbánatom! – aztán kineveti őket, ha elhiszik neki.
Gavallérnak minden önuralmára szüksége volt, hogy elviselhesse a kemény szavakat. Az íróasztal évtizedes tintacseppjeivel leereszkedett előtte, és azt érezte, hogy neki fejjel utána kell buknia. Egy tiltakozó kézmozdulatot tett, mintha egy láthatatlan tőrt akarna elhárítani.
– A férfiak boros fővel sok mindent kibeszélnek, a nyíri vinkónak vallató szokása van, mi, nők, pedig nem iszunk – folytatta Kengyelfi kisasszony. – Búbánatom! – mondják a férfiak, ha többet ittak, és sírnak vagy nevetnek.
Gavallér erős volt már, mert a megvetés, amelyet érzett a boros férfiak árulkodása fölött, visszaadta úri fölényét.
– Azt mondom én magának, Flóra kisasszony, hogy azt a szót, amelyet kegyed alkalmazott, én még sohase hallottam, se ebben a városban, se máshol. Egyszerű, mindennapi embernek nem szokott lenni se búbánata, se különösebb öröme. Száz férfi közül kilencvenkilenc megvan anélkül, hogy valami különösebb dolog előfordulna az életében. Én azon kilencvenkilenc közé tartozom. Ne akarjon235 bennem regényhőst látni. Nagyon régen volt az, amikor én még ráértem regényt olvasni.
– Csak a regényhősök szoktak váratlanul elutazni, hétköznapi ember alaposan meggondolja magát, mielőtt felülne a kocsira – forgatta a szót Flóra kisasszony.
Gavallér megigazította a nyakkendőjét, mint aki teljes hidegvérénél van. Bizonyos ünnepélyesség is volt a szavaiban:
– Jól van, tehát megmondom a titkomat, amelyet ebben a városban eddig senki sem tud Kohut barátomon kívül. Évek óta folytatok egy örökségi pört, amely az utód nélkül elhalt Szobieszki herceg vagyonáért folyik. Rokonságomat sikerült bebizonyítani a hercegi családdal, és krakkói ügyvédem most arról értesített, hogy ügyemben rövidesen ítélet várható…
Mily édesdeden hangzottak volna e szavak a vidéki ház pipafüstös szobájában, ha ugyanakkor más, pénznél és vagyonnál hatalmasabb indulatok nem dobogtatják a szíveket!
A kályhába már reggel befűtöttek, és az őrizgette a meleget egész nap folyamán. Az udvaron álló vén eperfák – négyen voltak, mint a mesében – utolsó leveleikkel bejöttek a folyosóra, hogy elköszönjenek a háztól, ahol tavasz óta hűségesen szolgáltak. Az ákáclevél is zajt csinált, hogy az ő eltávozását is méltassák kellő figyelemre. Drágalátos őszi délután, amikor a pince még le van drótozva a forrongó borok miatt, és a ház lakói hosszadalmas, kalandos mesélgetéssel ütik agyon az időt. Milyen álmodozó lett volna ilyenkor az utolsó Szobieszki herceg megjelenése!
Gavallér, történetét befejezve, vette kalapját és botját, mint mondá, hivatalos dologban kell távoznia. Flóra kisasszony némileg elsápadva vette ezt tudomásul – talán még reménykedett abban, hogy valami mégiscsak történik a délután folyamán.
De Ziza asszony már nem remélt semmit, amikor a sifonér ajtaját felcsapta, és könnyes arccal kirontott onnan, mint aki eszét veszítette.
Gavallér az iroda küszöbén állott, amikor feljajdult Ziza turbékoló, bánatos hangja:236
– Csak engedd vesztébe menni. Most is a Bujdos bokrai között várja az Asszonybetyár.
Gavallér a világ fennállása óta ilyen gyors léptekkel még nem járt. Titka elárulva, ő maga elveszve. Nem mert visszanézni, amikor betette maga után a kaput. „Búbánatom!” – mondta magában, félig megszokásból.
