ÖTÖDIK FEJEZET • Az álkirályfi Pesten találja meg a vidám életet
ÖTÖDIK FEJEZET • Az álkirályfi Pesten találja meg a vidám életet
Bécs Rezső megszokta, hogy Bratfischtől mindig valami hasznos dolgot tanuljon.
Így abban a kertes, vidékies kocsmában is, amíg részben arra várakoztak, hogy a királyfi látogatását befejezze a Költőnőnél, részint pedig arra kellett az időt szentelni, hogy a marhahús Bratfisch gusztusa szerint megpörkölődjék, a fiákeres így szólott kedvencéhez:
– Tudja, Bécs: nem egészen magának való város. Itt nagyon gőgös uraságok laknak, a Fürstenbergek, Kaunitzok, Lichtensteinok, Schwarzenbergek, akik még nekünk is nyomban hátat fordítanak, ha olyan híreket kapnak a Burgból, hogy az öregúr megint összeveszett a fiával. Az öreg császár minden hónapban talál valami kifogást – persze mert azt szeretné legjobban, ha a Princ valahol az isten háta mögött, Krakkóban, Prágában vagy talán éppen Magyarországon lenne hadtestparancsnok… Őnála az ember a hadtestparancsnoknál297 kezdődik. De mi inkább írók vagyunk, mint hadtestparancsnokok. – Így azután a Fürstenbergek is mindig találnak valami pletykát, amely miatt kajánul nézegessenek a Princre. Mondom is sokszor, hogy majd, ha császárok leszünk, kizsuppoljuk az egész mostani személyzetet. Nem marad helyén az utolsó konyhaleány se, de a főlovászmester úr sem. Abfahren! kihajtani! – fejezte be szavait a híres fiákeres, miközben a mellényzsebéből, ama szarvasagancsos, pecsétnyomós, vastag óralánc mellől előkészítette hosszú pengéjű penecilusát, miután a konyhából különböző csiklandozó szagokat kezdett érezni.
Valóban rövidesen előkerült a marhapörkölt, mégpedig tetézve zsíros krumplival, zöldpaprikával, új paradicsommal, amint Bécs minden valamirevaló, külvárosi kocsmájában Bratfisch gusztusát ismerték. A marhapörkölt leve is olyan volt, hogy a jeles vendég karmester módjára rázogathatta benne a kése hegyére tűzött kenyérdarabokat.
Bécs Rezső okos ember létére nem vetette meg a kocsis kínálását, mire Bratfisch még barátságosabb lett:
– Tudja; azt gondoltam ki magamban, hogy a felvigyázatot ezek felett a wienerinek felett majd csak elbírom magam. Még akkor is győzöm, ha gazdámnak eszébe jutna: még egy-két dámával összeszűrni a levet. Fiatal ember vagyok én még, habár öregnek látszom. Magának Pestre kell menni!
– Igenis – felelt feldobogó szívvel Rudolf von Bécs, és majdnem tekintetes úrnak szólította a fiákerest.
Bratfisch a pörkölt csontos darabjai után kotorászott, miközben magyarázott:
– Pest a bolondok városa. Kis házak vannak benne, kevés ember hord cilindert az utcán, többnyire jó emberekkel lehet találkozni, akik mindenféle hazugságot elhisznek, amit a bécsiek mondanak… Ott maga még szerencsét csinálhat.
– De hát minek menjek Pestre?
Bratfisch nagy darab fehér kenyeret vágott le, mellyel megtörölte vörös bajuszát, mielőtt megette volna:298
– A Gazda leveleit kell elvinni. Itt Bécsben az a szokás, hogy a Gazda leveleit mindig felbontják a postáskisasszonyok, ezek a legkíváncsibb fehérnépek. A Gazdának valami Jókai nevű szerkesztővel van levelezése. Csak azt nézze, hogy kinek van a legnagyobb cilinderkalapja Pesten, mindjárt megismeri a szerkesztőket, köztük bizonyára azt a Jókait is. Ennek kell a Gazda leveleit átadnia.
Szokás szerint megérkeztek a talpas, metszett poharakban a sillerborok, mire Bratfisch végleg megtisztogatta bajszát a pörkölt esetleges maradványaitól. Jóízűen kiáltozott:
– Azonkívül van egy hölgyismerősünk Pesten, a Neuewelt utcában, ott, a kaszárnya mögött. Az majd megmondja magának, hogy mi fáj Pesten a Princnek. Én többet nem tudok, mert csak egyszer voltam Pesten.
A fiákeres ezután nemsokára levette a pepita színű takarókat lovai hátáról, és elhajtott oda, ahol fenséges gazdája várakozott rá.
*
Másnap este Bécs Rezső már az Andrássy úti aszfaltot taposta, amint ama Jókai Mórt elindult megkeresni a Bajza utcában. Rövid útjában mindjárt megállapította, hogy Pesten sokkal kifejezőbbek, többetmondók a nők szemei, mint Bécsben. Mintha minden valamirevaló nő tudta volna, hogy Bécs Rezső kabátja alatt a királyfi leveleit szorongatja. A szakállas fiatalember testhezálló vadászruhájában olyanformán mehetett végig Pest utcáin, mintha napjainkban bejönne sétálni a városba a Stefánia útról a trónörökös szobra. Este volt, az Andrássy út terein, az Oktogonnál és a Köröndnél hatkaros gázkandeláberek égtek, egyébként is a gázlámpákat mind világításra használták, nem pedig arra, hogy azt hirdessék, hol kapnak a nők olcsó harisnyát. És e gázlámpák csalékony világossága mellett: a pesti nők villámló szemeiket fátylaik alól rajta felejtették a különös fiatalemberen.
Bécs Rezső már az Oktogonig tisztába jöhetett azzal, hogy Pesten a szőke nők (mert tán kevesen vannak) fehér fátyolt viselnek, amely299 fátyolt a város közepén füstölgő Spódium gyár miatt mindennap ki kell mosni.
– Szerencsére tudom Bratfischtól, hogy a fenséges asszony Laxenburgban időzik, különben minden szőke nőről azt hinném, hogy Stefánia – mormogta magában Rudolf von Bécs, és meggyorsította a lépéseit a fehér fátylak alól megigéző tekintetek elől.
Ám más színű fátylak is voltak a városban, mert akkoriban a fátylak voltak oly divatban, mint napjainkban a harisnyák.
Jöttek szemközt lila fátylak, hogy a fiatalembernek meg kellett fogódznia a gázlámpában.
– Szép ember! – mondták a fátyolok alatt.
Bécs Rezső azonban továbbment.
Csak a Köröndnél fenyegette komoly veszedelem a pesti hölgyvilág részéről – egy mély gyászba öltözött, karcsú derekú, de mégsem soványnak mondható hölgy jött vele szemben, olyan hosszú és sűrű fekete fátyol alatt, mintha ma délután temette volna a férjét. Cigányos szeme, mint az olló két szára nyírja el a férfiak tervezgetéseinek Ariadné-fonalát, ha véle az utcán találkozunk.
De emberünk a zordon Bratfischra gondolt, aki úgy szokott beszélni „női dolgokról”, mintha egy legyet hajtana el – ezért sikerült neki néhány perc múltával a Bajza utcai Jókai-villában megjelenhetni. Az emeleti ablakban, amikor Bécs Rezső a kerti lámpa világosságához érkezett: elrikkantotta magát egy női hang:
– Te jóságos Úristen! Itt van a koronaherceg. Hívjátok hamar a Papit!
Az öreg költő még akkor is kötözgette slafrokján a zsinórt, amikor Bécs Rezsőt elébe vezették. (Az ilyen hálóköntöszsinórok rendszerint akkor tagadják meg az engedelmességet, amikor a legnagyobb szükség van rájuk.)
Ám az öreg költő borongós szemével és mindent megértő lelkével nyomban észrevette, hogy itt csak valamely feltűnő hasonlatosságról van szó, ugyanezért nem is bajlódott tovább a zsineggel.
– Mivel szolgálhatok, uram?– kérdezte a maga gyöngéd, szívhez szóló hangján, amely mindenkit meghatott.300
A különös fiatalember bemutatkozás után átnyújtotta a gondjaira bízott levelet. Jókai egyetlen pillantással felismerte a levélíró kézvonásait.
– Legszorgalmasabb munkatársam! – kiáltott fel könnybe borult szemmel.
Olyan meghatott volt, hogy percekig nem nyitotta fel a borítékot. Csak nézte megilletődve, aztán végigcsorduló könnyekkel „legszorgalmasabb munkatársának” hosszúkás, szinte nőiesnek mondható betűit: „Jókai Mór szerkesztő úrnak, Pesten.”
Bécs Rezső mozdulatlanul állott az ajtónál, és egy percig sem vette le szemét a legnagyobb magyar költő alakjáról. Bizony meglehetősen kopott volt a költőkirály hosszú hálókabátja. Nagy utazásokat tett ő ebben a köntösben, amikor íróasztala mellől különböző hőseit kísérgette emberfeletti kalandjaikban. A papucsa is olyanforma volt, mintha ezer meg ezer mérföldet járt volna be, hőseivel együtt. Előkeresett íróasztalából egy papírvágó kést, amelynek nyele törökös cifrázatokkal volt ékesítve. Halkan, figyelmesen felnyitotta a borítékot… Vastag, vaníliasárga papírcsomag hullott ki a kopertából. A költő közelebb húzta magához az íróasztal lámpását, és gyönyörködve merült el „legszorgalmasabb munkatársa” kéziratának olvasgatásába. Ceruzájával itt-ott javítgatni kezdett… Teljesen megfeledkezni látszott arról a körülményről, hogy egy idegen ember is a szobában van.
Bécs Rezső mozdulatlanul állott, amíg a költő felvetette mélázó tekintetét…
– Nos, fiatal barátom, maga talán hírlapíró akar lenni? – kérdezte biztosan Jókai azzal a mindenlátással, amelyet a költők a sorstól ajándékba kapnak.
– Igenis, méltóságos uram, ez volna életem legfőbb vágya.
Az öreg költő mosolygott:
– Nos, ennél mi sem könnyebb! – Azt hiszem: legalkalmasabb volna báli tudósítónak.
– Parancsára, méltóságos uram.301
– Itt van a névjegyem. Ezzel jelentkezzen a Nemzet szerkesztőségében. A többit majd ott elintézik a „fiúk”.
Bécs Rezső tisztában volt a pesti szokásokkal. Tudta, hogy Jókai Mórnak szokás kezet csókolni annak, akivel szóba állt. Illedelmesen megcsókolta a boldog öreg költő kezét…
*
Még ezen az estén másfelé is feltűnik Bécs Rezső vadászkabátja a pesti horizonton. Nem máshol, mint ama Újvilág utcai, barátságos házban, ahol Bratfisch utasítása szerint a ház úrnőjét felkereste… Az úrnő barna volt, mint az alföldi éjszaka, és szemei a népdalokból való csillagok.
– Sajnálom, hogy ma este nem foglalkozhatom magával bővebben, tisztelt barátom – mondá az úrnő, aki öltözködésében és hajviseletében Erzsébet császárné és királyné divatját követte. – A szalonban éppen a perzsa sah őfelsége üldögél, és a sah távozása után a velszi herceg úr jelentette be látogatását. Ellenben a földszinten majd rendelkezésére fog állani egy szoba, ahol fáradalmait kipihenheti. Minek szállna fogadóba, amikor az én házam elég tágas.
– Csak azt szeretném tudni, hogy mi az én megbízatásom Pesten? – kérdé katonás magatartással Bratfisch megbízottja.
A barna, galambkülsejű úrnő elmosolyodott:
– Ha még soká beszélgetek itt magával: a sah őfelsége féltékeny leend odabent a szalonban, és lenyisszantja a fejemet a hadsegédével… Úgyis mindig félek ettől a rablógyilkosarcú katonától, valami rettenetes csatabárd van a derekára kötve. Azért röviden csak annyit mondok, hogy váltson jegyet ma estére a népszínházi karzatra, vásároljon egy színlapot, a többit kitalálja, ha elég okos ember… Adjő, új barátom…
Az úrnő szertartásos hajlongással, térdborulással, alázatos orcával hátrált a szalon felé, odabent tán azt mondta látogatóinak, hogy az Osztrák–Magyar Birodalom trónörököse volt nála rövid vizitben, ha kíváncsiak reá, utánanézhetnek az ablakból.302
És Bécs Rezső, a dologtalan fiatalember valóban úgy képzelte, hogy egy-két ablak az emeleten kinyílik utána, amikor az Újvilág utcán az esti órában végigballagott.
*
A népszínházi előadás hőskölteménybe illenék…
Az aranyszín vitatkozott a bíborpirossal. Megszerelmesedéshez való kerek öböl volt a nézőtér, ahol esténként az álom tengereiről való jövevényeket várják a kikötő látogatói.
Ah, most jön táncléptekben az isteni Ilus.
Lélegzetek visszafojtódnak, bús gondolatok a kamráikba csukódnak, beteg emberek megfeledkeznek a betegségeikről, és szerelmesek nem gondolnak e percben a választott mátkáikra, amikor Ilus a színre lép.
A karnagy szinte olyan mozdulattal emeli fel pálcáját, mint valami pezsgőspoharat. A nagydobos lehunyt szemmel várja a stimmet, és olyan kedvtelve vág belé nagydobjába, mint esküvője napján. Ilus a súgólyukba rúg, felborítja az öreg súgó bácsi előtt állomásozó hosszú nyakú „lámpást”, amelyben savanyú bort tartogat hangja erősítéséhez; nem baj, a színházi szolga már szalad a söröskriglivel, mert a Muhr-féle vendéglőből áthallatszott a frissen csapolt söröshordó pufogatása, amit még egyetlen színházi súgó se mulasztott el életében.
Bécs Rezső a karzaton, egy oszlop mellett félig elrejtőzve áll, de ugyan ki fogna ki a színészek szemén, akik állítólag nem látnak semmit a sötét nézőtérből. Ki tudná, hogy a hosszú Solymosi volt-e vagy a borzkülsejű Kassai Vidor – miután a komikus színészek tartózkodnak legtovább a színpadon, s ugyancsak ők figyelik leginkább a karzatot: amikor a színfalak mögött hirtelen híre terjedt, hogy Rudolf trónörökös megjelent a Népszínházban, és álruhában a karzaton figyeli az előadást?…
Csak kérdezd meg a színészt, hogy nem tudja-e teljes bizonyossággal előadás végeztével mindazoknak az ismerősöknek névsorát, akik este a színházban helyet foglaltak? Csak kérdezd meg tőle,303 hogy ki ült az ötödik páholyban bal felé – milyen kedélyhangulatban volt a kivágott ruházatú hölgy, kinek intett titkos strucctollas legyezőjével, és páholyából kire nézett hosszadalmasan a nézőtér fekete ruhás úriemberei közül? Csak kérdezd meg, hogy látócsövén át kit vizsgált meg előadás közben a hercegnő, miközben a karszemélyzet unalmas táncát lejtette, és az elsősorbeli kaszinói urak ásítozva beszélgetnek egymás között arról, hogy Rákosi Jenő igazgató úr valóban kicserélhetné már az „első négyes” személyzetét? Csak kérdezd meg, hogy egy-egy arc miért mosolyodik el a padsorok között, amikor a színpadon X. vagy Y. megjelenik, talán a fűszerese vagy a kalaposa, a szabója vagy a szomszédja az a bizonyos, aki híven mosolyogni kezd X.-nek vagy Y.-nak, de semmi esetre sem bámulója! – Még a páholyok hátterében feszengő vagy merevedő ingmellek is pillanat alatt megbuktak; a legkifésültebb bajszok, gondosan kiberetvált arcok, pomádés férfifrizurák, grófi koronával ékes férfizsebkendők, tegnap éjszakai mulatótársak, tegnapelőtti szeretők, múlt heti vőlegények és tíz nap előtt elkövetett öngyilkosságok okozói csődöt mondottak, amikor a színfalak között híre terjedt a komikus felfedezésének. Csak az isteni Ilus nem vesztette el hidegvérét:
– Tudtam, hogy el fog jönni a Kronprinc. Hisz az éjszaka megígérte …
Mondá a művésznő, amikor táncszámához készülődött a Denevér álarcosbáljában.
*
Kétszer is elszakadt az „isteni Ilus” alsószoknyájának a zsinórja, szándékosan fordítva húzta fel az egyik harisnyáját, mint szerencsét hozó jelvényt, és kétszer is felmondott az öltöztetőnője brutális magaviselete miatt… Péchy Andor, aki a földszint első sorában az úgynevezett nemzeti kaszinói sorban ült (ahová ugyancsak a Kaszinó kocsiján érkezett meg, amely kocsi majd előadás végeztével érte jön), legelsőnek hallotta meg a színfalak között elterjedt szenzációt. A nagydobos közölte ezt vele, aki a tempó tartása végett éppen a levegőbe304 dobálta dobverőit, és így ráért beszélgetni is. A Sárosi nyomban feltette monokliját, és hosszú léptekkel megindult a kijáró felé, hogy a karzatra menve, személyesen győződjön meg a híradás valóságáról. No, majd lesz miről beszélni estére a Kaszinóban – gondolta magában a felvidéki gavallér.
A színpad közelében lévő páholyokból is rövid idő elmúltával forogni kezdtek a látócsövek arra a máskor sohasem látott karzat felé. (A karzati tűzoltó kidüllesztette a mellét, mert azt hitte, hogy őt gukkerezik az uraságok.) Rákosi Jenő felemelkedett az igazgatói páholyban, és bizalmasát, Relle Ivánt, az ellenőrt kereste meg, hogy utánanézzen a mendemondának. A dámák mellein emelkedni kezdtek azok a csipkék, amelyeknek hímzésébe szegénylányok belevakultak, a rektoros kabátú jegyszedők, akik egyébként napközben csendes suszterek a Gyep utcában: most olyan rohanást, feltűnőséget, izgést-mozgást rendeztek, mintha a postkisztli tolvaját keresnék a Népszínházban.
Mindezen dolgoknak tetejébe az történt, hogy az általános izgalomban (színházban olyan az, mint a tűzilárma) az „isteni Ilus” a színpadon elájult.
Erre a betétre még Szirmai Imre se volt elkészülve, pedig a rögtönzéseket mindig előre megbeszélte vele a primadonna. Szirmai tanácstalanul tartotta karjai között az élettelennek látszó művésznőt, a közönség felemelkedett helyéről, valaki, egy ötletes hírlapíró, bizonyos Mátyás József nevezetű, a karzat felé fordulva tapsolni kezdett. A beavatottak követték példáját. Egy másodperc múlva mindenki a karzat felé nézett, éljenzett, tapsolt, a nők kendőiket lengették, a kitüntetésre vágyakozó kövér, kopasz úriemberek egymással vetélkedtek az ünneplésben…
– A trónörökös! – kiáltozzák egymás felé buzdítólag.
A függönyt az ájuldozó művésznő miatt sürgősen leeresztik.
…Bécs Rezső vágtatva menekült ki a színházból.
Cikázó útja a színészek bejárójánál vezetett el, ahol nagy handabandázással tárgyalták a színházbeli eseményeket, a primadonna305 rosszullétét, Szirmai hősies magaviseletét… Némelyek kosztümben, kifestett arccal rohantak ki az utcára a színpadról.
Bécs Rezső csak azt látta, hogy a bejáró felé a színészek tömegén át egy öles, vékony, a gárdatisztek fehér tiszti köpenyét viselő úriember tör magának utat. Jenő főherceg volt, aki komolyan vette a művésznő ájulását.
