TIZEDIK FEJEZET • Hogyan helyettesítette az álkirályfi a valódi királyfit?
TIZEDIK FEJEZET • Hogyan helyettesítette az álkirályfi a valódi királyfit?
Hősünk bravúrja, amelyet a Herceggel vívott ama bizonyos „isteni lény” megsértése miatt: más körökben is bizonyos érdeklődést keltett az ismeretlen magyar fiatalember iránt. Utóvégre egy férfi mindig érdekes, ha hölgyért ragad kardot, amikor az a hölgy se felesége, se szeretője. A csupán tisztelettel becsült hölgyekért utoljára a Szent Földre mentek el a lovagok, hogy ott néhány rossz képű pogányt levagdaljanak. De ez régen volt, még Jeruzsálemi Endre királyunk idejében, nem pedig akkoriban, amikor Habsburgi Rudolf volt a magyar trón várományosa.
A bécsi Extrablatt, amely mindig szeretett közönségének meglepő híradásokkal szolgálni, lehetőleg regényes módon tálalta fel a budapesti prózai történetet, amely párbaj ama hölgy tiszteletére vívatott, „amely hölgynek” tudvalevőleg legközelebbi ismeretsége van azzal az úrral, aki „rangja szerint a második gentleman” az Osztrák–Magyar Birodalomban. Valóban nem kellett valami nagy fantázia hozzá, hogy kitalálhassák, ki a második uraság az öreg császár után a monarchiában…
…Bauernhuberné, ez a zsidó bábaasszony, aki a trónörököst gyerekkora óta fürdette, megint csak megérkezett az udvari pletykákkal, amikor a Burgban, a trónörökös lakosztályában felállították a gumiból való fürdőkádat, és Bauernhuberné nekigyürkőzött a fürdetésnek. A kezére húzott frottírkesztyű ezen a napon még erősebben fogott:
– A fenséges úr úgy él ebben a nagy házban, mint egy remete, jóformán senkivel sem beszél egész nap, mint az udvarmesterével meg az inasával. Ezek a férfiak pedig már régen öregebbek az országútnál is, már arra sem jók, hogy egy szobalány állát megcsipkedjék.
– A Burgban tilos a csipkelődés – felelt mogorván Rudolf, mert340 sejtette, hogy a konfidens asszonyság hová és merre akar kilyukadni elbeszélésével.
A fürdősné elkapta a trónörökös jobb kezét, és miután tiszteletteljesen megcsókolá azt, dörzsölgetni kezdte a maga szerszámaival. (Értette a dolgát, nemhiába volt udvari masszírozónő a neve.)
– Fenség azt mondja, hogy a Burgban tilos a csipkelődés?… Menne csak úgy egyszer alkonyattal végig a Josef-Hof folyosóin, amely szárnyépületben az ottani kísértetek miatt nem merészel lakni senki sem! Akkor majd meglátná, hogy a dolgavégzett szobalány, testőr, fráj meg kamarás micsoda viháncolást mível a Josef-Hofban, ahová úgysem mer belépni senki, csak az ilyen magamféle tagbaszakadt asszonyság, akinek már nem szabad az ördögtől sem félnie. Reggeltől estig járom én keresztül-kasul Bécs városának ezt a legnagyobb házát, sőt néha még éjszakára is itt kell maradnom, ha Immakulata hercegasszonynak migrénje van, mert azzal a migrénnel csak én tudok elbánni. Láttam én már Esterházy gárdakapitány urat is az udvarhölgyek körül ólálkodni, pedig a gárdakapitánynak állítólag már egyetlen ép bordája sincs. Csak hát én nem szeretek beszélni. Tudok én sok mindent.
– Én meg a pletykát utálom legjobban – felelé a trónörökös.
– Akkor megegyeztünk, fenség – monda Bauernhuberné, és összeszorította a száját, hogy egyetlen szó se hagyhassa el azt, amíg a királyfi lábával végzett.
Mikor aztán a nedves dörzsölgetések után az úgynevezett száraz ledörzsölések következtek, a fürdőasszony tovább nem állta a csendet:
– Azt ugyan fenséged senkitől se fogja meghallani, hogy a Császár őfelsége ma korán reggel, amikor az Extrablattot a reggeli kávéja mellé felszolgálták, földhöz vágta kedvenc újságját, miután olyasmit olvasott abban. És azt sem fogja senkitől megtudhatni, hogy a fenséges főhercegnők, akik jelenleg a Burgban tartózkodnak, még soha annyiszor nem kérdezték meg az udvari frájaiktól, hogy voltaképpen miért nem is csapnak fel ők mosónőnek, a szobalányok az öltözködés közben emberemlékezet óta nem kaptak annyi341 pofont, mint ugyancsak ma reggel. Bosszúság van az egész házban. Blanka főhercegnő dühében a cipőjét hajította az udvarhölgye, Waldeck után, a cipő célt tévesztett, kirepült a nyitott ablakon, és a Hof udvarán éppen akkor ment végig egy fiatalember, aki felkapta a cipőt, és a kabátja alá dugta. Blanka főhercegnő lármájára a zsandárok siettek a fiatalember után, elvették tőle a hercegasszony cipőjét, ő maga pedig odafent ült a főőrségen. Csudájára jár az egész udvar, mert azt mondják, olyan formája van, mintha ikertestvére volna fenségednek…
– Ügyes fickó! – kiáltott fel nevetve Rudolf, mert sejtette, hogy ki lehet az a cipőtolvaj. Az a kutyaidomító, onnan a bécsi Belvárosból.
Bauernhuberné a királyfi harisnyáit tisztogatta.
– Azt mondta, hogy nem akarta ellopni a cipőt, mit is csinált volna egy pár nélküli cipővel, csak emlékbe akarta megtartani, miután reménytelenül szerelmes a hercegasszonyba… Már el is kezdődött a pletykálkodás az udvarnál, hogy Blanka főhercegnő cipőjét nem is annyira a Waldeck, mint a fiatalember után hajította. Hogy megfogassa a zsandárokkal.
– Váljék egészségére! – monda szívből jövő nevetéssel a királyfi.
– No látja, fenség! – szólt most Bauernhuberné, miután a bábaasszonyokra emlékeztető szerszámait összeszedte. – Ilyen történetet nem hallhat mástól, mint gyermekkori fürdőasszonyától.
– Még mindig nem tudom, hogy miért vágta a földhöz az Öregúr kedvenc újságját?
– Valami párbajt vívtak Pesten valamely művésznőért, és a csacska „Zeitungs-schreiberek” a fenséged nevét is belekeverték a párbajba.
– Hozzon nekem abból az újságból.
Bauernhubernének nem kellett messzire mennie az Extrablattért, csak éppen a folyosóra, ahol minden komorna, lakáj az újságból olvasta „a Kronprinc legújabb kalandját”.
Amikor a trónörökös elolvasta az újságot, nyomban csengetett az udvarmesterének.342
– Hozzák fel a főőrségről azt a cipőtolvajt – rendelkezett.
A királyfi nem csalódott. Bécs Rezsőt állították eléje azzal a váddal terhelve, hogy röptében elkapta Blanka főhercegasszony cipőjét.
– Hát maga gézengúz – kezdte a trónörökös, mikor négyszemközt maradt az ifjúval –, magának most Pesten volna a helye, hogy szolgálatára legyen Jókai Mór úrnak. Hát már elfelejtette, hogy Jókai úrral közös újságot írunk, az Osztrák–Magyar Monarchiát, Írásban és Képben?
– Nem felejtettem el, felség. De nem maradhattam Pesten ama fatális párbaj után. Az urak azzal fenyegettek, hogy megveretnek az inasaikkal, a hölgyek viszont azt kívánták, hogy párbajozzak értük. Én pedig csak fenséged szolgálatában veszek kardot a kezembe.
– És azt a cipőt miért kapta fel, mint valami kóbor kutya? A mi zsandáraink nem ismerik a tréfát. Pórul járhatott volna.
– Fenség, én azt hittem, hogy a női cipőt hozzám vágták. Illetlenség lett volna fel nem venni. Ki tudja, mily tiszteletre méltó hölgyet sértek meg ezáltal.
Az igazi királyfi elgondolkozva állott az ablaknál, látszott, hogy valamiben töri a fejét, aztán egyszerre Bécs Rezső vállára tette a kezét:
– Mondja, „ikertestvér” úr – kezdte nyájasan –, volna magának bátorsága ahhoz, hogy engem holnap reggelig itt a Burgban helyettesítsen?
Bécs Rezső elsápadt. Erre a hallatlan vakmerőségre ég felé emelkedett minden haja szála.
A királyfi hosszú lépésekkel méregette a szobát, és halkan beszélt:
– Nekem ma délután múlhatatlanul Mayerlingbe kell mennem, mert fontos találkozásom van ott valakivel. Felséges atyám parancsára azonban nem hagyhatom el a Burgot, szobafogságban vagyok. Utóvégre katonatiszt is vagyok, engedelmeskednem kell a Legfőbb Hadúrnak. És én mégis Mayerlingbe fogok menni.
Bécs Rezső kőszoborrá merevedve hallgatta fenséges pártfogója vívódását. A szempillája sem moccant.
– Azt gondoltam magamban, hogy itt hagyom magam helyett343 magát az áristomban. Elvégzi a szükséges fogadásokat helyettem, megebédel helyettem, az ablakhoz megy néha, hogy a mindenütt felállított kémek lássák, hogy itthon vagyok.
Bécs Rezső ekkor szólalt meg először:
– És ha valamely magasrendű látogató jönne? Mondjuk, egy főhercegasszony vagy egy főherceg?
A királyfi melankolikusan legyintett:
– Engem büntetésem alatt nem szabad meglátogatni senkinek, legfeljebb susztereknek, kalaposoknak meg egyéb házalóknak, akik portékáikat rám sózzák. Ne féljen attól, hogy Blanka unokanővérem felelősségre vonja a cipője ellopásáért, még ő sem jöhet ide.
A királyfi ezen a napon civil ruhába volt öltözve, ellenben a tegnap viselt katonai egyenruhája még ott maradt a széken, ahová azt levetkőzéskor dobta.
– Ezt a ruhát vegye magára, hogy teljesen felismerhetetlenné váljon. A katonai egyenruha a legjobb álöltözet, mindenki egyforma benne.
Ezredesi uniformis volt, amelyen néhány kitüntetés pengett, amikor Bécs Rezső belebújt a zubbonyba.
– Ne felejtsük el az aranygyapjút – szólt most a trónörökös, és a birodalom legmagasabb rendjelét habozás nélkül Bécs Rezső nyakába akasztotta. Egy nagy állótükör elé vezette pártfogoltját, és hosszadalmasan nézegette a tükörben saját magát és alteregóját.
– Azt hiszem, senki se fogja észrevenni… Az inasommal és az udvarmesteremmel majd közlöm a dolgot. Mást úgysem fog látni a kereskedőkön kívül, akiket mulatságomra a mai nap iderendeltem.
– És fenséged hogyan jut ki a Burgból?
– Azt csak bízza rám. Van ennek a régi épületnek sok mindenféle titka.
Ezt mondván a királyfi: belépett egy hatalmas szekrénybe, és onnan többé nem jött elő.
Darab idő elteltével szemhunyorítás nélkül belépett az udvarmester, és így szólott az íróasztalnál szorongó, mozdulatlansággal helyet foglaló álkirályfihoz:344
– Fenséges úr, itt vannak a kereskedők.
Bécs Rezső biccentett fejével, miután az udvarmester visszavonult, belépett az első kereskedő.
Ez egy híres bécsi katonaszabó volt, akinek vörös, nagy szakálla a mellét verte. Mély hajlongással közeledett frakkjában, amelyre feltűzte összes rendjeleit, amelyeket Ferenc Józseftől és más uralkodóktól kapott, akiknek a ruháit varrta.
– Engedje meg, fenség, hogy bemutassam legújabb kreációmat – mondá a szabó, és bontogatni kezdte a magával hozott csomagot.
Bécs Rezső nagy érdeklődéssel figyelte, hogy miféle találmánnyal lepte meg a snájder a világot.
A csomag felnyílott, és abból kiesett egy nadrág. Szürke, hosszú szárú, mégis lovas formában szabott nadrág.
A szabó két ujjával magasra emelte a nadrágot:
– Ez a nadrág ama bizonyos Pejácsevich tábornok úrról van elnevezve, akinek őfelsége megengedte, hogy bal karját elvesztvén: kardját a jobb oldalán viselhesse. Esedezem, hogy fenséges úr is viselje ezt a Pejácsevich nadrágot.
A kihallgatásnak vége volt, mert Bécs Rezső óvakodott megszólalni az egész idő alatt.
Másodiknak a kihallgatásra megint egy szabó következett. (Úgy látszik, nagy protekciójuk van itt a szabóknak, gondolta magában az álkirályfi.)
Ez a szabó viszont mint polgári szabó tüntette ki magát, és mindig új találmányokon törte a fejét, hogy nagyúri megrendelőinek kedvében járjon. Most például az ujjas nélküli mellényt találta ki, amelyet az urak a derekukra gombolva viselnek… Bécs Rezső a szabó nagy ámulatára a következőket mondta (mert a civil ruházkodásban már járatosabb volt):
– A találmány nagyon figyelemreméltó, csak attól félek, hogy egyszerre tönkreteszi azokat a kedves úriembereket, akik idáig abból a kunsztolásból éltek, hogy társaságuk mulattatására úgy tudták levetni mellényüket, hogy a kabátjukat se vetették le. Mi lesz ezekkel a trükkös mellénylevetőkkel?345
A szabó szédülve távozott a kihallgatásról, nem volt elkészülve a királyfi szavaira. Mi lesz az új mellény feltalálása után a mellénylevetőkkel? Hm, fogas kérdés.
A harmadik jelentkező egy kalapos volt, aki egy gömbölyű süveget hozott dobozban.
– Ez az úgynevezett megreformált Stanley föveg! – monda a kalapos, amikor a dobozból áhítatosan kiemelte a süveget.
A süvegnek elöl-hátul szemvédője, úgynevezett simlédere volt, mint egy ékes bécsi hölgy megjegyezte: elöl-hátul szeme volt… A kalapos azért esedezett, hogy a trónörökös a Grabenen sétáljon végig a süvegben.
– A találmány nagyon figyelemreméltó – monda Bécs Rezső, amint a süveget ide-oda forgatta kezében. – Csak egy hibája van, hogy nem látok mellette sem fajdkakastollat, sem zergeszakállat. Mi lesz a tollfordítókkal és a derék zergevadászokkal, ha ez a találmány divatba jön?
A kalapos a fejéhez kapott. Valóban, eddig nem gondolt arra, hogy mi lesz a zergevadászokkal!
Majd egy botkereskedő jelentkezett, aki azt mondta magáról, hogy ő találta ki azt a rövid, vastag sétabotot, amelyet az előkelő urak a kabátjuk zsebében szoktak viselni. Gigerlibotnak nevezte találmányát, és az valóban méltó is volt arra, hogy forradalmat idézzen elő a sétapálcadivat terén.
Az álkirályfi figyelmesen vizsgálta a mustrába hozott botot, majd így szólt:
– A találmány nagyon figyelemreméltó, de attól félek, hogy erre a botra nem lehet támaszkodni azoknak, akik megütötték a lábukat, vagy pedig több literrel fogyasztottak a kelleténél. Ez a bot csak verekedésnél volna használható, márpedig az államnak nem érdeke, hogy verekedés legyen.
– Az államnak nem érdeke, hogy verekedés legyen! – bökött a homlokára a feltaláló, és örült, mikor minden nagyobb baj nélkül kijutott a Burgból.346
*
Körülbelül délig tartottak a kihallgatások.
Bécs Rezső csak most látta, hogy milyen nehéz dolga van egy valódi királyfinak. Jöttek söröshordó külsejű kocsmárosok, akik arra kérték, hogy fogadójukat mulatozásai közben látogatná meg, mert különben tönkremennek. Ugyancsak a sörmérők arra is engedelmet kértek, hogy vendéglőjük cégéréül megfesthessék a királyfi arcképét, és azt a Kronprinchez vagy a Habsburghoz címezhessék.
– Nem bánom – felelt az álkirályfi –, csak aztán ne halljam, hogy a részeg embereknek italt adtak.
Nagy elégtételül szolgált az álkirályfinak, hogy a vendéglősök között egyszerre csak feltűnt ama „Matschakerhof”-béli goromba virtszhauz, aki egykor oly barátságtalanul kitessékelte a fogadójából.
A goromba gazda azért esedezett, hogy asztaltársaságot nevezhessen el Rudolf trónörökösről, amelyet a hadastyánok látogatnak.
– Nem bánom – szólt az álkirályfi –, de ne halljam többé, hogy brutálisan bánsz a vendégeiddel.
– Én? – hebegte a kocsmáros, de a királyfi már az ajtó felé mutatott.
*
A bécsi tornyokban javában húzták a déli verset, amikor a kihallgatások befejeződtek. Bécs Rezső nagyot nyújtózkodott. Magában azt gondolta, hogy talán már elég is volt a trónörökösi hivatalból, jó volna valamerre sétálni menni. Azonkívül nagyon megszomjazott, különösen a kocsmárosokkal való beszélgetései közben. Ezek az emberek mindenhová elhordják magukkal a söröshordók szagát… Nagy bátran meghúzta tehát a falba illesztett csengőt, és az álmélkodó lakájtól azt kérdezte, hogy nincs-e itt a közelben valamely sörház, ahonnan egy kancsó frissen csapolt sört lehetne hozatni, persze bécsi virslivel egyetemben.
– A lakáj azt felelte, hogy a kapuval szemközt van a „Burgzsandár”-hoz címzett sörmérés, ott valami kulmbachi sört mérnek, de ide csak a kapuőrök járnak, és a Fenséges Öregúr szokott néha felhozatni347 egy pohárral a frissen csapoltból, ha a miniszterekkel való beszélgetésekben nagyon kiszáradt a torka.
– Én sem lennék különb úr a Fenséges Öregúrnál – felelte az álkirályfi, és a lakájt a sörházba futtatta.
Ezután eszébe jutott ama teendője, amelyet az igazi trónörökös lelkére kötött, hogy lehetőleg többször mutatkozzon az ablaknál, hogy a mindenfelé felállított spiclik láthassák, hogy szobafogságát megtartja. Ezért tehát félrevonta a nehéz damasztfüggönyt az ablakáról, és melléig az ablaknál álldogált.
Ebben a percben érkezett meg a Burgmuzik, amely az őrség felváltásánál az udvarban muzsikálni szokott. A tamburmajor a császári székváros legszebb férfialakja volt, bizonyára soha életében nem volt gondja vacsorára a rajongó fehérnépség miatt. Istenem, ha én egyszer tamburmajor lehetnék, és az udvaron muzsikálhatnék saját magamnak! – gondolta magában az álkirályfi, aki kénytelen fogságában végleg megunta állását.
A Burgmuzikkal a hagyomány szerint mindig nagy néptömeg szokott betódulni a bécsi Ház udvarára. Biztos mulatságuk volt ez a bécsieknek, akár volt garas a zsebükben, akár nem. Fütyörészni lehetett a cintányér és a nagydob mellett, hogy az ember elfelejtette szomorú gondjait.
És a néptömegben az álkirályfi most hirtelen észrevett valakit, aki eleinte örvendezve lobogtatta feléje zsebkendőjét, majd hirtelen kiesett a zsebkendő a kezéből, és halottsápadtsággal, tátott szájjal, kimeresztett szemmel állott a helyén az ablak alatt, amely mögött az álkirályfi mutogatta magát a bécsi népnek.
A Színésznő volt.
És felismerte az álkirályfit.
Valamely artikulátlan hang szakadt fel a melléből, aztán elvágódott, mint egy deszka. Először életében valóban elájult.
– Vajon meddig tart még fogságom? – kérdezte magában az álkirályfi, amikor a Burgra ráereszkedett az a hosszú, őszi délután, amelynek agyonütésével annyit foglalkoznak dologtalan emberek szerte a nagyvilágban.348
Tintát és írószereket talált az asztalon, violaszínű papirost az írómappában, elhatározta, hogy írni fog valamit, mégpedig szerelmes levelet ama Blanka hercegasszonyhoz, akinek cipőjét reggel oly szerencsés módon kaphatta el az ablaka alatt… Még sohasem írt levelet hercegasszonyhoz, ezért nagy zavarban volt. Vajon egyáltalában mernek-e a hercegnőknek leveleket írni? Pláne szerelmes leveleket, amilyeneket a varrónők és más egyszerű nők szoktak kapni? A hercegnőkkel bizonyára csak a hercegeknek van joguk levelezni… De hát ő most királyfi volt, első a hercegek között: joga van tehát Blanka főhercegasszonynak levelet írni.
Miután ilyenformán megnyugtatta magát, kiterítette a violaszínű papirost, és a következőket írta:
„Már régen meg akartam magának mondani: – de a szerencsés alkalom mindig késett, vagy pedig elmaradozott, hogy a köteles atyafiságos szereteten kívül egyéb vonzalmat is érzek az ön nemes személye iránt. Amennyiben érdekelné ezen tiszteletteljes vonzalmam: kérem, tudósítson arról, hogy remélhetem-e, hogy ma éjfélkor a Josef-Hof folyosóján, amerre a Burgkápolnába visz az út, várhatok-e magára? A kísértetektől ne féljen, mert én férfi vagyok. A maga kedvéért kiszököm fogságomból. R.”
Bécs Rezső a levelet lepecsételte, aztán megkérte a megbízható udvarmestert, hogy azt valamely úton-módon juttassa a cipőjét navigáló hercegnő kezéhez. „Magam megyek vele!” – felelt a gróf. Bécs Rezső pedig a hintaszékben várakozott a válaszra…
Talán öt perc sem telt bele, amikor az udvarmester a következő tartalmú levélkét hozta: Ott leszek, unokatestvére B.
*
– Hol vagyok én már éjfélre? – gondolta magában vidáman Bécs Rezső, mert hiszen nem volt egyéb célja, mint megtréfálni az úrhölgyet, aki a cipőjét a fejéhez vágta. – A trónörökös estére bizonyára megérkezik, és én mehetek csavarogni Bratfisch-sal a külvárosi kocsmákba.
A koronaherceg azonban nem érkezett meg éjfélre sem.349
A gyertyák már tövig égtek, amelyek mellett Bécs Rezső virrasztva várta fenséges gazdáját, a Burg udvarait bezárták, és mindenütt fegyverbe állott az éjjeli őrség – a trón hercegének sehol nyoma.
És amikor a várkápolna felől ama tizenkét óraütés hallatszott, Bécs Rezső valami ellenállhatatlan benső kényszerűség folytán felemelkedett helyéről, és a következő biztató szavakat intézte magához:
– Mi történhetik velem? Elfognak, és valamely várbörtönbe csuknak, már többet is szenvedtek a földön a szép nőkért.
Katonai egyenruháját mindenesetre magán tartotta a kalandhoz, és miután napközben már néhányszor kifürkészte a Burg folyosóit, anélkül hogy valaki észrevette volna: elhagyta lakosztályát, és elindult a Josef-Hofnak nevezett épületszárny felé a néma folyosókon.
A Josef-Hof volt a legalkalmasabb része a Burgnak, töredezett folyosói ablakain át merengve nézegetett be a holdvilág, hogy még jobban rémületbe ejtse azokat, akiknek amúgy is dobog a szívük. Amennyi kísérteties mesemondást életében hallott Bécs Rezső, az most mind eszébe jutott. Csak a fejemet ne bántsák az ördögök, a lábammal nem törődöm – mormogta magában, amint védekezőleg felemelte a karját a feje fölé.
Botorkáló útjában a várkápolnáig ért, már éppen vissza akart fordulni, amikor az egyik sarokból egy kéz nyúlt utána… Bécs Rezső csaknem felsikoltott a villogóan fehér kéz láttára, de a kéz meleg, kedves és finom volt, ezredesi egyenruhájában térdre borult a poros, sötét folyosón, a kéz pedig játszadozott hajával. Simogatta, dédelgette, babuskálta a kísértetfehér kéz a fiatalember haját. Lement a kéz az arcáig, és azt összevissza simogatta, ahol érte… A várkápolnában az óra most egyet ütött, amire a kéz hirtelen visszahúzódott a sötét sarokba, és olyan rebbenés hallatszott, mint mikor egy madár szárnyra kel.
…Bécs Rezső reggel a királyfi ágyában találta magát.
Sokáig kellett dörzsölgetnie a szemét, amíg magához tért… Mi a valóság, és mi az álom? Él-e vagy a másvilágon van?350
A szomszéd szoba ajtaja kinyílott, és utazóköpenyben, álmatlan arccal megjelent a valódi királyfi. Szomorú volt, mint rendszerint.
– Most már öltözzön fel, elmehet… Dolgának megfelelt: az egész ház tele van azzal a pletykával, hogy egy öreg hercegnővel randevúztam a várkápolna folyosóján az elmúlt éjszaka. Senki sem sejti, hogy nem voltam idehaza az idő alatt.
Bécs Rezső térdre vetette magát a királyfi előtt:
– Bocsánat, fenség, az ördög csábított…
A trón hercege elmosolyodott:
– Bratfisch a szemközti kocsmában várja önt. A további teendőket majd megtudja tőle; pihenni akarok.
