TIZENEGYEDIK FEJEZET • Az álkirályfit eléri végzete
TIZENEGYEDIK FEJEZET • Az álkirályfit eléri végzete
Bécs Rezső, aki eddig olyan egykedvű udvariaskodással szolgálta ki a trónörökös hölgyeit, mint valamely öreg táncmester a maga növendékeit, a sors megpróbáltatása alá került: megszerelmesedett abba a kis bárókisasszonyba, akit a királyfi láthatólag összes hölgyei között a legjobban szeretett. Szerelmét egyedül Bratfischnek vallotta be abban a külvárosi kocsmában, ahová a szabadnapos fiákeres lóvonatún kirándult, miután egész utazás alatt a lóvonatú kocsisa mellett tartózkodott, és tanácsokat adott neki arra nézve, melyik kovácsműhelyben kell megpatkoltatni a pejt, ha még továbbra is igénybe akarják venni szolgálatát. (Bratfisch olyan ember volt, hogy a szolgálaton kívüli idejében nagyon szeretett jó tanácsokat adni embertársainak: értett a borok és sörök kezeléséhez, amiért nagy becsülete volt a fogadósok előtt.)
– Tehát azt hiszi, hogy „szerelmessé csinálta magát” a kis Vecsera Mariska bárónőbe? – kérdezte Bratfisch, amint a szokásos marhapörkölt elfogyasztása után rágyújtott virzsíniaszivarjára, amely szivar a fiákeres udvari összeköttetéseire való tekintetből: éppen olyan351 minőségű volt, amilyenre I. Ferenc József, az Osztrák–Magyar Birodalom legfőbb ura gyújt rá valahol e percekben, ha ugyan orvosai megengedik. Bratfischnek senkitől se kellett engedelmet kérni a szivarozáshoz, egész hetykén fogta a szalmaszálat a fogai között.
– Nem mondaná meg, hogyan történt ez a butaság? – kérdezte ismét darab idő múlva a pártfogó fiákeres, miután Bécs Rezső nem szólt egy szót sem, csak talpas poharába meresztette a szemét. – Az őszinteség fél elszenvedése a büntetésnek – mondta az a policájhivatalnok, aki fiatalkoromban először elítélt sebes hajtásért; pedig igazán nem tehettem róla, hogy olyan jó, futós lovakat sikerült vásárolnom az öreg Hausertől.
De Bécs Rezső még mindig nem felelt; a bor nem mondta neki, hogy minden bizalmát kitálalja; várni kellett.
Bratfisch olyan jóízűen szívta a virzsíniát, hogy Ferenc József se különben.
– Nézze – folytatta a királyfi kocsisa –, mi már többször tanújelét adtuk, hogy a legjobb akarattal viselkedünk maga iránt. Azt hiszem, hogy nem lehet panasza reánk, mióta a bárókisasszony kutyuskáját ott, a belvárosi utcában megfogta. Volt titkár, volt hírlapíró, volt álkirályfi egy napig. Most pedig a mayerlingi kastélyba van beosztva, ha jól viseli magát: még főkertész is lehet, akkor aztán mind a tíz ujjára kaphat feleséget; de arra se kell gondjának lenni: ott van az a sok kertészleány. Hát mit akar maga a baronesszel?
– Bratfisch bácsi! – kiáltott fel Bécs Rezső, mind a két kezét kinyújtva a fiákeres felé. – Én minden este azt gondolom magamban, hogy reggelre öngyilkos leszek. Felkötöm magam egyszer, mint a verebek szokták szerelmi bánatukban!
– Honnan van magának szerelmi bánata? Szabad ez egy fiatalembernek, aki csak azért van beosztva a mayerlingi kertészethez, hogy szemmel tartsa a vadászkastélyt és a környéket, hogy a királyfit meg ne zavarhassa senki, ha ott mulatozva tölti idejét? – mondá a vörös bajsza alól korholó hangon a fiákeres.
Aztán a tiszteletteljesen lábatlankodó kocsmáros felé fordult, és még két fröccsöt rendelt, úgy, ahogyan ő szokta.352
– Éppen virágokat cserepeztünk… – kezdte Bécs Rezső. – Persze, nem olyanokat, amelyekről a méhek már elvitték a hímport, hanem friss, fiatal töveket, amelyeket Laxenburgba akartunk kiküldeni ama bánatos Stefánia belga királyleánynak, gazdánk szomorú feleségének. Az ilyen virágcserepezésnél folyik a mesemondás. Minden kertészlegény elmondja a legszebb mesét, amit tud. Éppen Blauhornra, az alkertészre került a mesemondás sora a cserepező asztalnál, aki arról kezdte mesélgetését, hogy milyen okosak a mayerlingi fák. Miután itt többnyire nyugati szelek vannak: a fák elhatározták, hogy gyökereiket ezentúl a szél irányába, nyugat felé küldik előre a föld alatt. Kelet felé csak az úgynevezett tartalékos gyökereiket menesztik, amelyeknek úgysem vehetnék sok hasznát a széllel való csatározásaikban. És amikor éppen a legédesebben, a világ minden baját elfelejtően folyt Blauhorn szájából a mesemondás, bécsi fiáker állott meg a kert kapuja előtt, és a kocsiból két hölgy szállt ki. Egy pillantás elegendő volt, hogy a fiatalabb hölgyben nyomban felismerjem Vecsera Mariska bárónőt. Az idősebb hölgy pedig ki lehetett volna más, mint a bárónő mamája?
– Jól gondolkozott – felelte elismerőleg Bratfisch.
– Mintha felhő borult volna a nyári napban gondtalanul heverésző kertre, mikor a két, tetőtől talpig gyászba öltözött hölgy belépett. A fekete fátyolaik rávetették szomorúságukat azokra a rózsafákra, amelyek a kapu bejáratánál olyan kimondhatatlan nyájassággal szokták üdvözölni a vendégeket, hogy azok már az első lépésnél megtudják, hogy ebben a házban csak mosolyogni szokás. A princesszekről és hercegnőkről elnevezett rózsafák megborzongtak, amikor ezt a két bűvös női lényt látták közeledni, mint a baljóslatú párkákat, akik ollójukkal elvágják ebben a házban a boldogság fonalát. ..
Bratfisch nagyot nyújtózkodott:
– Most már látom, hogy baj van, mert úgy beszél, mint egy színész. A bárónék a felejthetetlen báró urat gyászolják, aki egy bádogsisak alatt néhány év óta odakünn fekszik a katonai temetőben, a kamerádjai között.353
– És a kert mégis árnyékos lett, pedig felhő sem volt az égen – erősködött Bécs Rezső. – A vén platánon a harkály abbahagyta kopogását, pedig ő a mayerlingi kert legszorgalmasabb napszámosa. A gerlice, amelyet napközben ki szoktunk ereszteni kalitkájából, hogy kedvére búghasson valamely ezüstnyárfa lombjai között, úgy panaszkodott, mint még sohasem. Csak a fiatal csókák, az új varjak kiáltoztak a fatetőkön, de ezeknek a suta hangját soha nem szerettem. Természetesen a hölgyek elé siettem, bár sáros, földes, hétköznapi kertészruhában voltam, és még csak kabát se volt rajtam.
– Én se viselek kabátot, amikor a lovaimat ápolom – mondá biztatólag a jó fiákeres, és tollszárba dugta a virzsínia végét, mert véleménye szerint annak van a legjobb íze a világon.
– Láttam az idősebb hölgy meghökkenését, amint a közelükbe érkeztem… Már elég sokszor tapasztaltam, hogy gyakran összetévesztenek a Kronprinccel, de ilyen megrémülést még sohasem vettem észre. Az öregebb bárónő tiltakozólag emelte fel két karját, mintha kísértetet látott volna. De hát hogyan gondolhatta volna el magában ez az előkelő és még inkább előkelősködő úrnő, hogy az ő leányának az udvarlója, az osztrák császár fia egyszerű kertészruhában: felgyűrt ingujjal közeledjen felé? Nem, valóban, ezt nem kellett várni özvegy Vecsera bárónőtől… Láttam, hogy a fiatal bárónő, aki ama kutyaidomítás óta ismert: hevesen magyarázza az anyjának, hogy ez a kertészlegény nem maga Rudolf, hanem csak az alteregója, akit éppen azért tart szolgálatában a trónörökös, hogy valahol valamerre, mondjuk, egy galíciai katonai stáción össze ne tévesszék vele a hadtestparancsnokok… De az idősebb bárónő oda sem hallgatott leánya szavaira, riadtan húzódott visszafelé a kapuba, és ott két kezével eltakarta arcát mindaddig, amíg alázatos meghajlással elébe értem… Mikor aztán rám nyitotta két bogárszemét, amely valaha bizonyára nagyon sok urat tett bolonddá ebben a tartományban, darab ideig megzavarodva nézett reám, aztán a két karját kitárva, mielőtt megakadályozhattam volna, a nyakamba vetette magát: „Édes fiam, hogy járhat ilyen excentrikus öltözetben?”– kérdezte.354
Bratfischnak már a szája szélét marta a szivar füstje, ezért meglehetősen mogorván vágott közbe:
– Mindig mondtam, hogy az özvegy bárónőnek nincsen tiszta esze. Valamit otthon felejtett…
Bécs Rezső olyan hangon folytatta elbeszélését, mintha csak a poharához beszélne:
– És a kert felé a fellegek mindig csak jöttek ama északnyugati sarkokból, amelyekről Blauhorn beszélt. Elébb csak a fehér jegesmedvék, aztán füstösebbek, mintha útközben megégették volna a szőrüket; a fák álmodozva, merengve álldogáló lombjai között szélfuvalom haladt végig.
– Jó kocsis megnézi ilyenkor, hogy rendben vannak-e pokrócai! – jegyezte meg B. úr.
– Bizonyára az özvegy bárónő viselkedése okozta, hogy sokkal izgatottabb voltam, mint egyébként lenni szoktam. Az özvegy bárónő sehogy sem akart velem úgy bánni, mint közönséges kertészlegénnyel szokás, ellenben folyton felfedezett rajtam valami hasonlatosságot az „ő Rudolfjához”. Hiába magyaráztam kertünk büszkeségeit: begóniákat, amelyeknek terebélyesebb levelei vannak, mint akár a schönbrunniaknak… Az özvegy bárónő ezt sugdosta leánya fülébe: „Nézd, még a gyűrűsujja is úgy hajlik, mint Rudolfé, mióta a lóról leesett”. Megmutattam a hölgyeknek rózsafáinkat. Sajnos, nem mindegyiken volt már virág, mert hiszen a schönbrunniakat mi szoktuk kisegíteni, amikor ott már fogyatékán van a rózsa… Hiába mutattam ama sötét bársonyrózsákat, amelyet éppen abban az esztendőben neveztünk el Bajorországi Erzsébetről, a császárnéról, özvegy Vecseráné azt találta figyelemre méltónak, hogy a fülem felett éppen úgy kunkorodik a hajam, mint az ő Rudolfjáé.
– Az ilyen öregasszonyok nagyon szoktak unatkozni – vetette oda foghegyről és közömbösen a szót a fiákeros, és egy kenyérdarabot jól megsózott és megpaprikázott, hogy azzal lenyomja torkán a dohány keserű levét. – Jegyezze meg, tisztelt barátom – szólt Bratfisch egy nagy nyelés után. – Az asszonyféle, ha mindenáron megszerelmesedni akar: a borsóföldeken fölállított madárijesztőbe is belehabarodik.355 Nincsen abban semmi. Azért csak nyugodtan hajtson tovább.
Bécs Rezső, aki valóban kezdte érezni, hogy megkönnyebbült a vallomástétel alatt (nem bolondok azok a papok, akik a gyónást törvénybe iktatták), most már B. úr szavajárása szerint vígan hajtott, akár hegy, akár völgy következett.
– Láttam, hogy a kert nem nagyon érdekli úrnőimet, meg különben is zavarban voltak a kertészlegényektől, akik a magas vendégek tiszteletére kettőzött erővel kezdtek locsolni. Bevezettem tehát őket a kastélyba. Mondhatom, hogy én abban az egész kastélyban nem találok egyéb nevezetességet, mint azt a tizenhat agancsot, amelyet az ámbitusra szegeztek. A fegyvergyűjteménynél is akad elsőrendűbb, de még a pohárkészletnél is, amely szarvasbika fejével és főhercegi koronával van díszítve. Ám a hölgyek szemügyre vettek minden egyes tányért, amelyet cifra tulipánjaival valahol Magyarországon vásárolt a trónörökös, hogy aztán itt az idők végéig a falra legyen felakasztva. Hogy örültek a kis korsóknak, amelyekben kavics csörgött! Hogyan próbálták ki sorjában a kényelmetlen tölgyfa székeket! Hogy telepedtek a lószőrrel bevont díványokra, és mily nagyot néztek, amikor a trónörökös katonás vaságyát észrevették, amelyen fejpárna nélkül szokott aludni, mint akár Bécsben az Öregúr! Özvegy Vecseráné az egyik szobában egyszerre csak térdre vetette magát, és óhitű módjára buzgón hányta a kereszteket. Abban a szobában függött a császárné arcképe.
– Respekt! – mondá Bratfisch, és ha ostora kéznél van, bizonyára tiszteleg vele.
– Az özvegy báróné a kép előtt térdepelve, folyvást azt kiáltozta: „Országunk Anyja, Szűz Mária földi meghatalmazottja, meg tudod-e nekem bocsátani azt a boldogságot, hogy leányomat boldognak látom?” – És közben pillantásokat vetett ama szobasarok felé, ahol én vigyázzállásban várakoztam. „Itt, az édesanyja arcképe előtt csak be fogja vallani, hogy megtréfálni akart bennünket, amikor ebben a különös maskarában fogadott?” Nem tudtam felelni a szegény bárónőnek…356
– Nem is érdemes a nőkkel vitatkozni, ha valamit a fejükbe vettek.
– És miután nem feleltem az özvegy bárónőnek, most már sokkal követelőbb lett, mint eleinte. Azt parancsolta, hogy nyújtsam a karomat neki, mialatt a vadászkastély szobáit megmutatom. Megkérdezte, mikor szoktam felkelni, és mikor szoktam lefeküdni. Követelte, hogy nyissam ki a szekrényeket, mert azoknak a tartalmára is kíváncsi. Nagyon csodálkozott, hogy nem tudom felnyitni a trónörökös íróasztalának a fiókját, miután ezt a kulcsot a fenséges úr mindig magánál hordozza. „Hát nem önnél van a kulcs?” – kiáltott fel apprehendáló hangon a cigányos szemű bárónő, aki a szemei miatt bizonyára sok nehéz, féltékeny órát szerezhetett a boldogult báró úrnak. Aztán reggelihez ültünk a vadászkastély étkezőszobájában…
– Ez már egy kicsit vastag! – böffentett Bratfisch.
Bécs Rezső összekulcsolta a két kezét, amint a fejét csóválgató fiákereshez beszélt:
– Kedves Bratfisch bácsi. Tehetek én arról, hogy olyan végzetesen hasonlítok a Gazdához?…
Zsebkendőt vett elő, amelybe keservesen sírni kezdett, hogy a jó Bratfisch alig győzte vigasztalni. Vigasztalás közben ilyen szavakat mondott:
– Nem baj, hogy eltörött a kerék. Van még új kerék Bécs városában.
Majd ezt mondta:
– Igaz, hogy lesántult a szürke, de csak bízza rám, eladom én a lóvásáron, akár az öreg Hausernek is.
Mikor még erre sem akart vigasztalódni Bécs Rezső, Bratfisch komolyabban beszélt:
– Es ist gut neben einem Wagen gehen. Könnyű a szekér mellett gyalogosan haladni. Magán is beválott a közmondás.
Csak akkor akadt a torkán a szó, amikor Bécs Rezső kiteregette zsebkendőjét a bőséges sírás kedvéért, és akkor a fiákeros a zsebkendő357 sarkába hímzett főhercegi koronáról és a korona alatt levő R betűről felismerte a zsebkendő igazi tulajdonosát.
– Hát ez a zsebkendő hogyan került magához? – kérdezte hirtelen.
Bécs Rezső könnyezve felelt:
– Olyanformán, hogy az én zsebkendőim mind elfogytak a sok sírástól. Kénytelen voltam a Gazdától kölcsönözni néhányat.
– Hm – felelt a fiákeros –, hát csak hajtsunk tovább.
A pártfogolt megtörölte könnytől nedves arcát, és így folytatta gyónását:
– Azt igazán természetes dolognak tartottam, hogy akkor, midőn a Gazda legkedvesebb ismerősei a Gazda távollétében vizitelnek Mayerlingben, néminemű kedveskedéssel kínáljam meg őket. Ezen még Franz, a szakács sem csodálkozott…
– Ismerem Franzot. Az uralkodóház minden neve napján szeret lerészegedni a francia pezsgőtől, azon a címen, hogy neki különös összeköttetése van az Úristennel!
– Volt otthon véletlenül néhány francia osztriga a legutolsó ebéd óta. Halat hoztak az uradalmi halászok. Egy fácántyúkot lepuffantani a vadászunknak valóban nem került nagy megerőltetésébe. A pince igen jól fel van szerelve Mayerlingben, csak éppen a frissen csapolt sör kedvéért küldtem el egy uradalmi kocsit Dreherékhez.
Bratfisch bólintott:
– Ezt helyesen cselekedte. Az özvegy bárónő szereti a jó bécsi sört, mert Ferenc József is ezt szokta inni. Még helyesebben járt volna el, ha néhány pár bécsi virslit is hozatott volna, mert őfelsége a sör mellé mindig ezt szokta enni.
– Nem felejtkeztem el a virsliről sem… Ott volt letakart fedelű ezüstedényben, bőséges tormával, de mustár is volt az asztalon, ha valaki ezzel együtt szeretné. Az özvegy bárónőnek azonban abban tellett a legnagyobb passziója, hogy könnyeztesse meg gyönyörű szemeit a Magyarországból való tormával. Minden nagyon jól sikerült, csak éppen Bratfisch bácsinak kellett volna ott lenni.
Az udvari fiákeres legyintett:358
– Én úgysem hagytam volna el lovaimat. Mondja, nem tudja véletlenül annak a bécsi fiákerosnak a számát, aki a hölgyeket Mayerlingbe vitte?
– Számozatlan kocsi volt. A kocsis mindig bal felé nézett, mert úgy láttam, hogy az egyik szeme rossz. Piros mellénye volt, apró, meggymag nagyságú gombokkal, és a cselédektől arról tudakozódott, hol kapni itt a faluban frissen csapolt sört.
Bratfisch az asztalra csapott:
– Ez a Peperl volt! Hajtsunk tovább. – De megálljunk csak! Mondja, tisztelt barátom, maga az egész idő alatt kertészruhában volt? Sárosan, földesen, ingujjban?
– Bevallom, hogy nem. Miután az özvegy bárónő felnyittatta velem a ruhásszekrényeket is, az egyik szekrényben észrevett egy violaszínű uniformist, amilyent valami lovagrend lovagjai viselnek. „Ebben a ruhájában sohasem fordult meg a mi leányunknál a Kronprinc – kiáltott fel az özvegy bárónő: – Szeretném ezt a violaszínű kabátot emberen látni.” Természetesen teljesítettem ezt a parancsát, felvettem a violaszínű uniformist, hisz tudom, hogy Gazdánkat mily gyöngéd szálak fűzik e tiszteletre méltó családhoz. Így tehát ezredesi ruhában voltam, kedves Bratfisch bácsi.
– Nem egészen szabályosan hajtott. A bádeni trappversenyen talán diszkvalifikálnák is. De én megbocsátok.
Bécs Rezső lelkendezve folytatta:
– Akkor már nincs is semmi olyan nagy bűnöm, amit habozás nélkül be ne vallhatnék, akár az Úristen előtt is. A reggeli, mint mondani szokták, a legjobb hangulatban múlott el. Az özvegy bárónő valóban művészileg montírozta a háziasszonyt. Valóban sohasem felejtem el azt a pillanatot, amikor gyűrűktől ragyogó kezeivel az ananászdinnyét felvágta. És reggeli után Mariska bárónőnek azt a parancsot adta, hogy tanulmányozza azokat a katonai és vadásztérképeket, amelyekkel telve van a vadászkastély könyvtára. Ő maga még kíváncsi volt a kastély egyéb berendezésére is, így többek között a pipázóra, ahol az urak ebéd után leheveredni szoktak. „Ezredes!359 Nyújtsa a karját!” – mondá a babonás szemű úrnő. Karomat nyújtottam.
Bratfisch sokáig elgondolkozott a meghallgatott történeten. Látszott a homloka mozgásán, hogy egyenként mérlegeli a történet eseteit. Végül, miután amúgy is bealkonyodott a kerthelyiségben, a következő döntő kérdést vetette fel:
– Maga nekem azt mondta, hogy az ifjú bárókisasszonyba szerelmes?
– Természetesen. Beleszerettem az édesanyján át. Át! – ismételte Bécs Rudolf, és kihörpintette maradék borát.
