Repülj, fecském! (Úri betyárok)
Repülj, fecském!
(Úri betyárok)5
(Úri betyárok)5
A következő írás gyermekkori emlék, abból a hosszú, sárgára meszelt, földszintes házból, amelynek kapubejárata felett mezítelen kardot tartó kéz volt, alatta pedig fekete betűkkel ez volt írva: Ügyvédi iroda.
*
Estefelé végtelennek tetsző csendességben kuruttyoltak a Bujdos-liget békái, susogtak a születésemkor ültetett akácfák, amelyek túlértek a háztetőn, és valahol, valamerre, valaki mindig egy búskomoly, cigányosan cifra nótát hegedült, a Repülj, fecském!-et.
Ebédnél jégszürke, méltóságteljes, nadrágszíjas és minden mondatukba a „német istenit” is beleszövő öregurak üldögéltek a nagyapám asztalánál: régi honvédpajtások, régi úri betyárok látogattak el Szabolcs vármegye különböző részeiből a megyei honvédegylet elnökéhez.
A vendégek között hosszú sebforradásos arcával ott ült egy szomorú tekintetű, hallgatag öregúr, aki mindig a honvédnyugdíj csekélységéről panaszkodott, ha néhanapján megszólalt. Most Gaál Mihály p.-i kisbirtokos volt a neve, de az asszonyok, amikor ebéd végeztével, a vendégek távozása után megeresztették a mesemondásukat, azt is tudni vélték, hogy a búskomoly panaszkodó egykor régen, a Bach-korszakban, Piros Pista névre hallgatott, és Nagykálló alatt megállította a császári postakocsit.
– Persze, ma már úgy tesz, mintha semmiről sem tudna. A háta mögé vagy az asztal alá néz, ha Piros Pistának szólítják – mondta a nagyanyám.7
A honvédgyűlések alkalmából adott ebédek idején olykor kétkerekű kocsi állott meg a kapu előtt, és arról télen-nyáron nyitott kiskabátban, Hermann Ottóéhoz hasonlatos fotográfusüstökkel berobbant Szabolcs vármegye főorvosa, az országos hírű archeológus, aki mindig úgy sietett, mintha haldoklóhoz hívnák, vagy még inkább, ha ősmagyar sírt fedeztek fel a határban… Megtapogatta régi pajtásai ütereit, és a talyigáról kiáltotta vissza: – Száz esztendeig éltek!
Persze a nagyanyám a tiszteletre méltó öreg orvosról is tudta a magáét. Ifjúkorában karikás ostorral szétverte a bálat, amelyet osztrák katonatisztek rendeztek az „Arany Biká”-ban. Évekig kellett ezért bujdosnia, urak és betyárok rejtegették az álnevű, szegénylegénynek öltözött ifjút.
És a most már kis pohárból kis kortyokban iszogató, nagyokat hallgató és önfeledten felsóhajtó öreg honvédek, akik életük végéig haragot tartottak Ferenc Józseffel, fidibusznak az olyan papirosokat szerették elhasználni, amelyen császári sas díszelgett, hazaárulónak neveztek mindenkit, aki nem az ő pártjukon volt: – a jégszürke öregemberek lelkében volt egy függöny, amely bizonyos, múlt időbeli titkokat takargatott. Amely titokról hangosan még negyven-ötven esztendő múlva sem szívesen beszélgettek, mert ifjúkorukban megszokták, hogy kémekkel, árulókkal legyenek körülvéve.
Az egyik Kufsteinből szökött meg, és a Bakonynak vette az útját, mert máshova nem mehetett.
A másik csendbiztos volt, de a szíve a betyárokhoz húzott, és a tiszai nádasokba fojtotta a betyárok üldözésére rendelt ulánusokat.
A harmadikat azzal gyanúsították, hogy bankóhamisítással foglalkozott fiatal korában, mert hiszen abban a szomorú korszakban, amikor az újonnan épült templomokra 1850-et vagy 1860-at írtak: nem tartották komoly bűncselekménynek a császár pénzeinek az utánzását.
Idővel, persze, mindnyájan tisztázták magukat a vádak alól, jó cimborák, atyafiak, szenvedőtársak siettek az „üldözöttek” védelmére. Tisztes családot alapítottak, és becses ivadékokat hagytak hátra.8 Senki sem beszélt a nagyszerű múlt időkről, ők maguk a legkevésbé.
De még az asszonyok között is volt olyan, akinek „múltja” vala a hagyomány szerint. Ezt a „múltat” pedig nem kell a szó legrosszabb értelmében venni, nem jelentette azt, hogy az illető valaha elszökött a családjától a vándorszínészethez vagy kasszírnőnek Pestre. Éppen a nagyanyám barátnői közé tartozott az a galambképű, a mesemondás halkságával őszülő hajú, örökgyászruhás asszonyság, akinek a hangját és mosolyát Blaha Lujzáéhoz hasonlították. Tündöklő fehér kezét megpihentette a kisgyermekek fejein, mert nem volt gyermeke.
Pedig ez a hótiszta kéz az ötvenes évek közepén, a nyíregyházi piactéren elterülő nagyvendéglőben, egy nyilvános bálon arcul ütötte Stadion Félix gróf dragonyoskapitányt, a hatalmas osztrák miniszter fiát. A kapitány reggelre holt ember volt, a virágszép asszonyt pedig amúgy báli ruhában kapták nyeregbe a közelben portyázó úribetyárok. Elvitték őt olyan helyre, hogy évekig nem találta meg se zsandár, se komisszárius. A legenda szerint főzött, mosott a betyárokra a nagytiszteletű családból származott menyecske, a haja szála sem görbült meg a bujdosás alatt, sőt még módját ejtette, hogy néhanapján találkozzon búba merült urával is egy eldugott tiszai révészházban.
Most pedig itt ült a gyermekségem idején. A városban az „Úri Nő”-nek nevezték, mert ő tudta legjobban az illemszabályokat, a társadalmi divatokat, boldog volt az a fiatal hölgy, akit bálban vagy társaságban a szárnyai alá vett az „Úri Nő”.
Ám a legendák nem maradtak mindig a sárga ház hűvös szobáiban. Kirepültek néha a világba, mint a kalitból szabaduló madarak.
Ilyen eset volt Kovács, nyugalmazott csendbiztos temetése, akinek az volt az utolsó kívánsága, hogy abban a ruhában temessék el, amelyet tán harminc esztendő óta rejteget a padláson egy száraz lóbőrbe bevarrottan. A hozzátartozói teljesítették a haldokló akaratát, és ott feküdt reggeltől a mestergerenda alatt, a nyitott koporsóban, az egykori félelmetes komisszárius sárga pitykés kék nadrágban, ezüstgombos mellényben, hímzett selyemingben, amint a betyárvezéreket9 álmodtuk valaha. Amíg eljött valahonnan néhány öreg cimbora, és leszögezte a koporsó fedelét, eltüntetvén a titkot.
Hát még mikor a befalazott zsandárokat találták meg a „Sárga csikó”-ban, amely csárda a város végén volt, és tudvalevőleg kedves szórakozóhelye volt a régi betyároknak!
*
Az „öreg Krúdy”, amint a nagyapámat világéletében nevezték, az úgynevezett „kis negyvennyolc” alatt tiszti főügyésze volt Szabolcs vármegyének. Sok mindenféle betyáros titok összefutott a kezébe. Igen jól tudta ő, hogy azok az öreg honvédek, akik a királyi koronázáskor megkezdett honvédnyugdíjra olyan panaszos igényt tartottak, a szabadságharc leveretése után sok tilalmas dolgot követtek el. Nem tudtak belenyugodni a hosszadalmas elnyomatásba. Mintha Világos után sem akarnák abbahagyni a vitézi életet, akkor jöttek rá az ízére a verekedésnek, amikor már tilos volt hangosan káromkodni is. Így volt ez Rákóczi elbujdosása után, így maradt a régiben, amikor Kossuth átlépte a határt.
Akkoriban „csínytevésnek” nevezték az úri betyárkodást még azok is, akik szerették a nyugodalmas éjszakákat, és nem szívesen vették, ha éjfélkor megzörgették kívülről az ablakot. A nők pedig, akik nappal könnyes szemmel hímezték gondolataikat a távollevőkért, éjszaka mindig azt álmodták, hogy éppen az kötötte meg a kantárt a ház előtt, akiért a szívük sajgott.
Ugyan kinek jutott volna eszébe komolyan haragudni a karikás ostoros Jósa Andrásra vagy a postarabló Piros Pistára?
*
Olyan idők voltak ezek, amelyben élni, részt venni szeretne minden fiatalember: akinek nem kedvez a szerencse; nem mosolyog a szerelem; aki mélázva nézegeti a sebfoltos öregeket, amikor valamely tüneményszerű emlékezeten felsóhajtanak.
…Valahol, valamerre, valaki a Repülj, fecském! nótáját hegedüli, amely sohasem hangzott szívrehatóbban, mint éppen ezekben az10 években. Úricsaládok megcsalatkozott fiai melegednek az erdei tűznél a hideg őszi éjszakában. A ház hátulsó ablakán delnő hajlik ki a holdvilágos éjszakába, és kitárt karral várja a kert felől lopakodó betyárt, aki az életével játszik. Zsandárlovak nyerítenek az országúton, és a padláson, a kémény mellett felvont pisztollyal rejtezik Piros Pista.
Hogyan termett az úri betyár
Az úri betyár fogadalma
Az alvajáró betyár
Hogyan szerzett pénzt az úri betyár?
Lókötés
Betyár bujdosása
Kivert bika útján a betyár
Ki volt igazában az úri betyár?
