Hol várták a császárt?
Hol várták a császárt?
Rózsa Sándor azóta várta Ferenc Józsefet, mióta a hűvös hajnali szellő végiglehelt a pusztán. Ez rendszerint éjfél után szokott történni, azt mondják a pásztorok, hogy: „Az időnek kezd amolyan éjfél utáni szaga lenni.”
Ötödmagával várakozott Rózsa Sándor egy ákácfaerdőben, amely némely helyen megragadt a pusztai homokban.
Betyár és betyárló a foglalkozásánál fogva megszokta a várakozást. A betyár nyitott szemmel fekszik a fa alatt, a betyárló nem árulja el magát nyerítéssel. Kétlépésnyire az erdőtől sem tudni, hogy miféle titok van odabent.
Rózsa Sándor a kiránduláshoz a legjobb legényeit válogatta össze.
Ott volt a két Veszelka fiú, akik meglakták Illavát. A börtön penésze legfeljebb a hajukat fehérítette meg, de elvadult lelküket nem törte meg. Sőt, a tömlöcből még csak újabb tudományokat hoztak a mesterségükhöz, gonosz indulatot a világ rendje ellen. Nem ismernek ezek kegyelmes érzéseket, mint akár a tengeri kalózok. Vastagon fekszik lelkükön a soha ki nem tudódott, be nem vallott bűnök súlya, mint a szenny avas csizmájukon.
A Veszelka fiúk pásztoremberekből lettek szegénylegények. Valamikor bizonyosan nem gondoltak arra, hogy rablók legyenek. A nyájat őrizték, amikor szőrén-szálán elveszett négy birka. Azt persze senki se hitte el nekik, hogy a birkák eltűnéséhez semmi közük. Pótolni kellett a bárányokat, ezeket a jámbor, bégető állatokat, akik már annyi embert sodortak a bűnbe a pusztákon. A Veszelka gyerekeknek különben is híres szigorúságú gazdájuk volt, aki kocsirúddal, lőccsel szokta elintézni a cselédeivel való vitáit.
Veszelkáék a négy birka pótlására loptak egy tinót. A tinó árából megfizették a birkák árát, de most meg a tinó gazdája hajtott be Kecskemétre, a főkapitányhoz. A főkapitány lovas pandúrt küldött a pásztorgyerekekért.
– Élve vagy halva elém a tolvajokat!56
A pandúr vén legény volt, tudta, hogy mit jelent a kapitány hangja: jelent egy zsidóasszony-szemű, százforintos bankót. Azért nem is hajtotta be Kecskemétre a Veszelka fiúkat, csak a tudomásukra hozta, hogy száz forinttal megválthatják a szabadságukat.
Száz forint rettenetes summa volt ez idő tájt, nemcsak nincstelen pásztorgyerekeknek, de különb uraknak is. De a szabadság mindennél drágább. A Veszelka fiúk loptak egy ökröt, hogy a pandúr száz forintját előteremthessék.
Most már az ökör gazdája futamodott a kapitányhoz.
– Vasra kell verni a gazembereket! – üvöltött a kapitány.
A pandúr kiszállott a pásztorokhoz, és megegyezett velük háromszáz forintban. A fiúk estére négy ökröt loptak, hogy a pandúrral való szerződést betarthassák…
Most pedig, annyi esztendő múltán, az egykori jámbor bojtárok ott feküsznek az erdei fűben, homlokukon haramiaráncok, arcukon durva szenvedély és kegyetlenség, kezükön embervér, lelkükben legfeljebb annyi hang, mint a félrevert harang kongása. Nyomorult bűnösök, vérfagyasztó rablók lettek négy elveszett birka miatt.
Az erdőben várakozott Csecse Flórián… Látnád őt a régi képeken: juhászosan befont hajával, szakállával összenőtt bajszával, komoly, bánatos tekintetével ama kuruc bujdosók maradékának látszik, amely bujdosókról legbúsabb dalainkat énekeljük. Csecse Flórián a világosi fegyverletétel után szökött meg Osváth Pál, a későbbi híres Bihar megyei csendőrbiztos csapatával. A menekvő huszárok darab ideig bevették magukat a Királyhágó erdőségeibe. Onnan várták nagy reménykedéssel, hogy ismét életre kel a megölt magyar szabadság, lángra lobban a szabadságharc. Osváth Pál papi reverendába öltözve kémlelte a vidéket, néha még Nagyváradig is elment, de sohasem hozott jó híreket. Végre, mikor leesett a hó az erdőkben, az egykori vitéz főhadnagy nem jött vissza, elveszett valahol, vagy fogságba került – a vezető nélkül maradt huszárok elszéledtek. Egyik visszabátorkodott a szülőfalujába, ha ugyan még volt ott valakije, a másik elment bujdosónak, favágónak, lengyelnek valami57 barátságos házhoz. (A tengericsőszség volt a legirigyeltebb állás az idő tájt.*)
Osváth Pál: „Pandúrkoromból” (1905).
Csecse Flórián egy huszártársával sűrű éjszakákon keresztülvágott Biharon, a Körösön, a Tiszán, és jelentkezett Dorozsmán, Rózsa Sándornál, ahol nagy keletje volt a bátor embereknek.
A legérdekesebb volt a társaságban a Névtelen huszár, akit Csecse Flórián magával hozott. Kecskeszakállas, torzonborz hajzatú, ördöngös szemű fiatalember volt ez a bizonyos. Sovány, mint télen a farkas, lelkesedő, mint valami kortes. Semmi se mutatta, hogy közönséges kapcabetyár lett volna valaha, inkább kicsapott diáknak vagy megszökött jegyzősegédnek látszott. Verseket, dalokat írt a betyárok mulattatására. Azzal dicsekedett, hogy már a Sobri bandájában is szolgált, a Bakonyban, de a fiatalsága miatt senki se hitte ezt.
– Valami levitézlett úriember lehet – mondta foghegyről Rózsa Sándor, mert szörnyen megvetette az úrfélét.
Ez a Névtelen huszár gondolta ki az egész haditervet Ferenc József elfogatásáról. Ki volt, mi volt a legény? Sohasem lehetett megtudni. Az egyetlen romantikus alak volt Rózsa Sándor bandájában: eltűnt nyomtalanul, mikor ideje elérkezett. A csendbiztosok a parasztemberből, pásztorból, csárdásból lett bűnösöket összefogdosták, de a Névtelen sohasem került kézre.
Most is, a lesállásban, amikor a többi betyár úgy húzódott meg a fák mögött, mint a zsákmányra leső vércse, a Névtelen azzal mulatta magát, hogy papirosdarabra verseket írt, mint valami fűzfapoéta.
– Nem jó vége lesz ennek a sok irkafirkának – dörmögte az egyik Veszelka fiú.
A Névtelen egykedvűen nézett szemközt a véres szemű haramiával. Nem félt ezektől a rettenetes hírű, bundaszagú emberektől, amint az állatszelídítő nem retten meg a vadállatoktól.
…Ferenc József utazott Szegedről Budára. Vitte a négylovas kocsi, mintha a pokolból – Magyarországból menekülne.
A betyárok pipára gyújtottak, és a füstöt az erdei fűbe fújták. Nyugodtan vártak. Az erdőt Ferenc József nem kerülhette el.58
