A ferencjózsef-kabát
A ferencjózsef-kabát
Vadkerti tanár és költő holta után is reggel hét órakor borotválkozott.
Akkor jött a sánta borbély – igaz, hogy borbélyhoz nem illő kopogást végezvén a vaslábával –, levette Vadkertiről a lepedőt, amellyel éjszaka be volt takarva, mondjuk: a kíváncsi tükör vagy a félelemben égve hagyott lámpa miatt. A borbély beszappanozta a holt ember szakállát, és megberetválta, mint mindig. Igaz, hogy a borbély elszemtelenedett az utóbbi időben, mert hiszen beteg emberrel szemközt mindenki megenged magának bizonyos előnyöket, az orránál fogta Vadkertit, amíg beretválta, de végre elkészült munkájával.
– Ha nem temetik el hamarosan – mond a borbély fontoskodva –, még egyszer meg kell beretválnom, mert a holtaknak gyorsan nő a szakálluk.
Özvegy Vadkertiné, aki életében annyiba se vette az urát, mint egy madárijesztőt: mindenféle ruhákat rakott ki a szekrényből, és nem is nagyon válogatott a jobbak és a viseltesebbek között. Nagylelkű akart lenni az özvegy, habár igen jól tudta, hogy manapság mennyi értéke van egy fekete új ruhának, ferencjózsef-kabátba öltöztette az urát. És ez nem is látszott rossz befektetésnek, mert amint a városkában híre futamodott Vadkerti (tanár és költő) régen várt halálának: néhányan, különösen Vadkerti ellenségei, eljöttek, hogy meggyőződjenek arról, hogy valóban meghalt-e a tanár. Ezek az ellenségek voltak egyébként leghűségesebb látogatói is a nagybetegnek.
– Hm – mondta Reményi (ugyancsak tanár és költő) –, még sokszor megsiratja a nagyságos asszony ezt a ferencjózsef-kabátot.
– Csak legyen meg mindene szegénykémnek, úgyis azt panaszolta élete utolsó napjaiban, hogy gyakran hagyjuk őt magára – felelt270 az özvegy. – Sajnos, minden embernek egyedül kell meghalni, még a legnagyobb szeretet sem mehet el kísérőnek a másvilágra.
Az özvegynek valóban vörösek voltak a szemei az éjszakai sírástól.
Dövényi tanár kollégának az volt a nézete, hogy Vadkerti sohase volt olyan csinos, fiatalos, mint most, kiterített állapotában. Az örökös cigarettától sárgák voltak az ujjai.
– Szegénykém még tegnap arra kért délután, hogy nyesegetném le a körmeit, mert betegsége alatt ugyancsak megnövekedtek azok. Az olló éppen kéznél volt, de lecsúszott, és hegyével megállott a pádimentomban. „Vendég jön!” – mondta szegénykém, és mosolygott. Én tudtam már, hogy ki lesz az a vendég, a fekete vendég.
Dövényi tanár kolléga csak a fejét csóválta:
– Nem értem, sehogy se értem, hogy ilyen pedáns tanerő meghaljon az iskolaév közepén! Most majd valószínűleg nekem kell átvenni az osztályát. Pedig magamnak is éppen elég dolgom van.
– Nagyon pedáns volt. Percnyi pontossággal szedte az orvosságokat, amelyeket részére előírtak. Semmit se mulasztott el, mindig megette utolsó cseppig a leveseket, főzelékeket, spenótot, kelt, sóskát, amelyet az orvosok rendeltek – dicsérte az özvegy halottját.
Ámde ekkor új látogató érkezett a holt tanárhoz. Egy rongyos asszonyféle volt ez, a holt ember rokona, akinek egyébként nem volt szabad sokat megfordulni a háznál. A tanárné nem szerette a szegény rokonokat. Az asszony már az utcán visított:
– Józsi, Józsi! – kiáltozta, mint valami rémület. – Hogyan halhattál meg anélkül, hogy tőlem elbúcsúzzál!?
A rongyos rokon benyomakodott a halottas szobába, és miután meggyőződött arról, hogy a tanár valóban meghalt, szembeszállott a tanárnéval:
– Te vagy az oka Józsi halálának, te üldözted a halálba, te verted, szidtad, rúgtad és csapkodtad, amikor már meguntad Józsi betegeskedését. Te vetted el a fizetését elsején az iskolaszolgától. Te csapkodtad az ajtókat, amikor Józsi már mozdulni se tudott. Te jártál cirkuszba, szomszédba, mulatságba, amikor Józsi hiába könyörgött, hogy vigyék az ispotályba. Ó, te gyilkos!
A szegény rokon, akinek Józsi elhunytával többé amúgy se volt keresnivalója a házban, mindazt a keserűséget kimondta, ami az ilyen kitaszított rokonokat fullasztani szokta. A tanárné sápadt volt.271
– Én vertem Józsit? – kérdezte.
– Igen, te verted, amikor már mozdulni se tudott. Azt kiabáltad, hogy most majd visszavered rajta mindazt, amit életedben szenvedtél.
– Én vertem Józsit?
– Bottal verted. Elkaptad előle a tányért. Kergetted, ha Józsi aludni akart. Csak már a temetőben volnék! – kiabált szegény Józsi, és mi az ablak alatt hallgattuk. Égetni való kutya vagy.
A tanárnét és a szegény rokont végre elválasztották egymástól a halottnézők, mert talán még mindig verekednének. A szegény rokont kituszkolták a házból, az özvegyet pedig egy kamrába zárták. Nem ment ez minden hercehurca nélkül. Sokan igazat adtak a szegény rokonnak, mert való igaz, hogy a tanárné meglehetősen goromba volt beteg férjével; még orvosságra is sajnálta a pénzt, amikor bizonyosnak látszott, hogy a férje amúgy is az utolsókat rúgja.
A tanárné kijött a kamrából, amikor a látogatók elmentek, és egyedül maradt a halottal.
– Még holtod után is kell szenvednem miattad! – kiáltotta igaz természete szerint. Bosszújában, dühében, megszégyenülésében a holton töltötte ki haragját. Szinte letépte a jól szabott ferencjózsef-kabátot a halottról, és egy ócska, foltos, iskolai kabátot rántott ki a szekrényből.
– Ez is jó lesz neked! – kiáltotta, és a holt emberhez dobta a kabátot.
(1927)272
