Az Aranyszív lovagjai
Az Aranyszív lovagjai
Az Aranyszív lovagrendjét abban az időben alapították Pesten, amikor minden valamirevaló kiskorcsmában jótékonysági vagy hazafias asztaltársaságok tanyáztak – a megfelelő ceremóniák mellett. Az Aranyszív lovagjait Pantaleon doktor avatta fel – egy kis púpos, belvárosi orvos –, amikor alapos vizsgálat után kimondotta reájuk a halálos ítéletet. – Egy-két esztendő. Vagy talán csak fél esztendő – mond a kis doktor, nem nagyon cicomázva a szavakat. – Nagybátyám, Dunári, akinek házában néha erkölcsi oktatásban részesültem, tagja volt az Aranyszív lovagrendnek is, mint annyi más egyesületnek.
– Mi vagyunk az élet kéményseprői – monda Dunári, anélkül hogy bővebben indokolná szavait, amidőn egyszer megengedte, hogy elkísérjem az Aranyszív-lovagok közé.
Éppen nyár volt, amikor is Dunári úrral a Margitszigetre érkeztünk a gőzhajóval. A sziget abban az időben még oly elhagyatott hely volt, mintha Robinzonok laknának csak benne. Az Aranyszív lovagjai éppen ceremóniájukat végezték, egy réten mezítláb sétálgattak a harmatos fűben. Mások oly mozdulatlanul ültek mohos faderekaknak vetve hátukat, mintha maguk is fatörzsekké változtak volna.
Dunári az emberképű fatörzseknek mutatott be először. Az egyik fatörzsből kinyúlott valamely reszketeg kéz, mintha egy holt gally mozdult volna meg.
– Wasserfogel barátom, legfeljebb négy hete van hátra, hogy a kéményeket kiseperje – mond Dunári.
Az öregember valóban inkább látszott holtnak, mint élőnek. Máshol egy-egy fiatalos úriember mozdult annyit, mint egy békaláb, amelyet törzsétől elválasztottak.
– Grófunk. Nem lehet tudni, hogy melyik percben lepi meg az319 örök álom. Ugyanezért szorgalmasan tisztogatja élete kéményét elmélyedéssel és elmélkedéssel.
Dunári később maga is helyet foglalt egy fatörzs alatt, és jó darabig maradt mozdulatlanságban, mert a szívbetegnek, az Aranyszív lovagjának elsősorban a legteljesebb nyugalom az orvossága. Dunári olyan tökéletességre vitte a mozdulatlanságot, hogy még a félénk búbos bankák is megközelítették, amelyek a réten földigiliszták után kutattak. Csak néha hangzott el egy szó a lombok alatt. Egysóhajtásnyi jaj vagy pedig valamely érthetetlen dadogás, amelyből csak annyit lehetett megérteni, hogy valaki valahol a mamáját hívja.
– Mamamamamama…
Aztán a bankák tovább vadásztak a gilisztákra.
Engem inkább azok érdekeltek a másvilágias mezőn, akik még talpon állottak az Aranyszív-lovagok közül. Akik a fűben vékony sétabotlábszárokon vagy dagadozó esernyőlábakkal sétálgattak, mintha minden lépésükkel azt akarták volna megmutatni a földnek, hogy még javában a hant felett vannak. Igaz, hogy csak csendesen mendegéltek, de aránylag elég határozottsággal. Lépéseiket hangosan számolták, mint a purgatóriumban. Minden tizedik lépésnél szünetet tartottak, a szívükhöz nyúltak, mintha megnyugtatni akarnák a lázadozót, amely odabent úgy dübörgött, hogy az ingek belereszkettek futamodásába. Az Aranyszív lovagjai ilyenkor az égre néztek, messzire a zöld lombok felett, sóhajtásuk szétmállott, mint a szappanbuborék, és egyetlen erőtlen kiáltással dőltek el a füvön, hogy percekig mozdulatlanul maradjanak. Dunári a fa alól biztatta az elesetteket:
– Nem kell félni. Minden Aranyszív-lovagnak ki vannak számítva előre a lépései. Senki se tehet meg több lépést, mint amennyit Pantaleon doktor engedélyezett.
A fatörzsek alatt üldögélő lovagok azonban legfeljebb gúnyosan mosolyogtak, amikor ezeket a stréber szívbetegeket elesni látták.
– Minek járni, amikor nem szabad, és az életet rövidítjük meg vele – mondogatták olyan halkan, hogy azt talán a szomszédjuk sem hallotta meg.
Az Aranyszív-lovagok rétjén ekkor egy parasztgyermek futamodott végig, aki valamely megsebesült madarat üldözött, amelyet kővel meghajintott. Fiatal varjú volt, amely a maga gyerekes, éretlen, mondhatnám: kamasz hangján kétségbeesetten kiáltozott hozzátartozói320 után, de a mezítlábas fickó vérszomjasan üldözte egyik fától a másikig. Amíg a varjúfiók végre az Aranyszív-lovagok rétjén lezuhant röptéből, és a fű közé dugván fejét, állati megadással várta bekövetkezendő halálát. A suhanc diadalmasan közelgett, többé nem menekedhetik előle az ifjú varjú: az Aranyszív lovagjai nem tudták, hogy mit kell cselekedni hasonló esetben, mert már olyan erőtlenek voltak, hogy gondolkozni is elfelejtettek. Szótlanul nézték tehát, hogyan ragadja meg a madarat a vásott siheder.
– Kellemetlen – mond nagybátyám, Dunári, aki mindig nagy súlyt helyezett arra, hogy élete lehetőleg nyugodalmas legyen. – Egy suhanc, aki mindnyájunknál tovább fog élni… Egy fiatal madár, amely itt, a szemünk láttára hal meg.
Mert az ifjú vadász valóban zsineget vett elő, és a hurkot a madár nyakára illesztette. Az akasztott madár kétségbeesetten csapkodott.
– Vidd már! – kiáltotta most egy hang valamely fatörzs alól, mintha maga az odvas fa szólalt volna meg.
És a réten gyakorlatozó lovagok is mind sürgetőleg fordultak a kis paraszt felé, hogy távolodna már el a helyszínéről az akasztásában is kiáltozó madárral.
– Menj! – kiáltották, és az Aranyszív-lovagok nadrágzsebükbe nyúltak (éppen a legfösvényebbek kezdték, Dunári úr vezetése mellett), krajcárokat dobáltak a kis hóhérnak, hogy vigye már tovább haldokló zsákmányát.
A fiú elment a krajcárokkal és a varjúval.
– Most már pihenjünk, uraim – adta ki a jelszót Dunári a lovagoknak. – Tartsuk magunkat orvosunk rendelkezéséhez, és lehetőleg keveset mozogjunk. Kezdjük el a kémények tisztogatását másvilági emberhez illően.
Dunári új szavainak foganatja volt, mert a lovagok ezentúl mozdulatlanul számlálták magukban hátralevő napjaikat. Némelyek még a zsebnaptárakat is elővették.
(1927)321
