Az asszony kiábrándulása
Az asszony kiábrándulása
– Könnyű dolog a wertheimszekrényből kilépni, még könnyebb a padláson addig dörömbölni, míg a házban alvó nők figyelmét magunkra vonjuk, a kútból felkiabálni se kunszt, ha jól megkapaszkodtunk annak vödrében – de méltóztassék például téli estén a kályha lángjából kijönni, valamely szentről elnevezett torony tetejéről lepő pottyanni egy asszony kötényébe, tessék előbb tíz esztendeig pókhálónak lenni valamely házsarokban, amely pókhálóra majd csak akkor leend szükség, amikor az asszony hagyma- vagy tésztametélgetés közben megvágja a konyhakéssel az ujját, és a vérzést csillapítani kell! Ah, én sohase bújtam el valamely szép hangú hegedűbe, ha egy nőt meghódítani akartam. Inkább vágtató lovai elé vetettem magam, hogy kiválóságomról tanúbizonyságot tegyek.
Így beszélt Mák bácsi, aki olyan kicsiny és jelentéktelen volt, mint egy pipaszár, amelynek felét valaki már kínjában lerágta, miután füstölnivalót nem tudott beléje szerezni. Körmei olyan feketék voltak, mintha még mindig árkász lenne a boszniai hadjáratban. A cipőjén egyetlen gomb volt a helyén, mert nem akart gombokkal hódítani, mint altisztek. A szakállának, bajszának, kezének mindig britannikaszaga volt, mert csak a borbélyok használnak rózsavizet. A mellényét, talán szándékosan, díszítette az ebéd maradványaival. És zsebében csupán egyetlen kulcsot tartogatott a pincekulcson kívül, egy rejtett kis kamra kulcsát, amelynek deszkafalát daralisztes péppel minden tavaszkor saját kezűleg ragasztgatta tele a régi Vasárnapi Újság képeivel, valamint teletűzködte felesége, született Varjú Amália egykori vőlegényeinek fotográfiáival, hogy legyen mivel szórakoznia abban az időben, amelyet a kamrácskában tölt. Egyébként napjainak többi részét egy vén kőrisfa bolthajtása alatt töltötte, mert a kőrisfa szagát egészségesnek vélte a férfias szervezetre.233
Mégis Mák bácsinak volt a legszebb és leggazdagabb felesége. Holott csak vasárnaponként borotválkozott.
A kőrisfa alatt, miközben nagy, vasutasokéhoz hasonlatos zsebóráján kiszámította, hogy van-e még ideje ebédig egy pipa kiszívásához, olykor olyan egykedvűséggel szólalt meg, mintha valami elmúlt vásárról beszélgetne, ahol némi tapasztalatokat szerzett.
– A házaséletnek, véleményem szerint, az a legfőbb posztulátuma, hogy az asszonyt mindig kiábrándítsuk a virágból, a szerelemből, a többi haszontalanságokból. A szép és drága ruhákból ő maga is kiábrándul, ha megfelelő fösvénységet nevelünk belé. Az én feleségem bundája, hála istennek, már húszesztendős, még az anyja árulta benne a mézeskalácsot a debrői vásáron. A házasélet első napjaiban nyomban valamely elérhetetlen célt kell kitűzni minden valamirevaló férfinak a felesége elé. A mi közös célunk például nem kisebb, mint az, hogy jó időben, mint teszem azt, novemberi vásár végén, amikor a kereskedők amúgy is könnyíteni akarnak a szekerük tartalmán a mély sarak miatt, és mindent olcsón árulnak: apránként megvásároljuk azokat a házakat, amelyeket gimnáziumsornak neveznek most. Megbeszéltük ezt feleségemmel már az első éjszakán.
Mák bácsi nagyot hallgatott, mintha ennek a régi éjszakának az emlékei kellemetesen körülrajzották volna bús fejét.
– Megvesszük a Kovács házát, amint meggyulladt benne a pálinka. A Kék Csillagét, amint a mozsártörővel agyonverte a felesége, amint már régen megígérte a feleségemnek. Megvesszük a bátor önkéntes tűzoltó házát, aki mindig elsőnek rohan az égő házakba. Megvesszük a nyugalmazott tanító, Vadai bácsi házát, ha egyszer valóban belefagy részeg fővel a sárba, amint ezt már régen ígéri. Egyszóval miénk lesz az egész gimnáziumsor.
– Nos, mit csinálnak vele, azzal a sok házzal?
Mák bácsi felhúzta a szemöldökét:
– Ez éppen a nagy titok, amit senkinek se volna szabad elárulnom a feleségem tudta nélkül. Alapítványt teszünk a szegény diákok részére. És az utcát Mák István és Neje utcájának fogják nevezni. Ezért nem kell féltenem semmi udvarlótól az én drága, jó feleségemet.
Ebédhez kiáltottak a tornácról, és Mák bácsi, a környék leggazdagabb és legszebb asszonyának a férje: csendes, komótos léptekkel elballagott.
(1927)234
