Villásreggeli
Villásreggeli
– Kérek egy ájnspennert zaftban és egy krigula svecháti sört.
Éppen így szólott a vendég a mellettünk levő asztalnál a „Kellnerhez”, mire „Barátom” megjegyezte, hogy végre egy jó kis helyre kerültünk, amelyet már évek óta hiába keresett a Belvárosban, nem tudta megtalálni az újonnan nyílt boltok, irodák, kirakatok miatt.
– Már azt kezdtem hinni, hogy nincs is többé korcsma a Belvárosban, a cipészek, kalaposok, művirágkereskedők minden korcsmárost kistájgeroltak helyéből. Remek kis korcsmákat tudtam bizonyos átjáróházakban, átjáróudvarokban, amelyeket csak a valódi pesti emberek ismertek, ahol napközben is nyomtalanul el lehetett tűnni, hogy a fene se találhatja meg az embert. Ezeknek a korcsmáknak semmi nyomuk nem volt az utcán, még csak cégtáblájuk sem, és hozzáértők az udvaron a speditőrök ládái, az üvegkereskedők fadobozai, a folytonosan kiürülő és megtelő udvari raktárak között mégis megtalálták az ajtót, amelyen át rejtelmesen a korcsmába lehetett jutni… Éppen ilyen régi, kis belvárosi udvarban akartam villásreggelizni a minap, amikor egy fűzőkereskedésbe nyitottam be, és egy ingre vetkezett asszonyság, aki éppen fűzőt próbált, talán még manapság is azt hiszi, hogy utána nyitottam be a kereskedésbe. – Hál’ istennek itt nem fenyeget semmi veszedelem – mondta „Barátom”, és megnyugodva körülnézett.
És a szomszéd asztalnál üldögélő vendég eközben már meg is kapta azokat a holmikat, amelyeket fűszeres, szomjas, szinte magának is gyönyörködtető hangon (mintha régen nem hallotta volna hangját ily zamatosnak!) rendelt volt az álmodozó, öreg pincérnél.
– Tessék parancsolni – mondta az öreg pincér ugyancsak azon a fontoskodó nyelven, amelyen pincérek, borbélyok, fiákerosok és hotelportások beszélnek, hogy kellő tekintélyt szerezzenek a maguk kevés szavú mesterségének.381
– Friss ez a virsli? – kérdezte a vendég, aki ugyancsak nem látszott mai gyereknek, tudni látszott azokat a szertartásokat, amelyekkel fokozhatná amúgy is kedvesen jött délelőtti étvágyát. (A délelőtti étvágyról az életnek semmiféle rendelkezése nem szoktatja le az emberiséget, hiába okoskodnak az iskolákban és hivatalokban.) – Friss ez a virsli?
– Magam láttam, mikor a henteslegény a szatyrában hozta! – felelt az öreg pincér hivatalosan, szavahihetőséggel, mintha egy turistakalauz biztatná az utazót az induláshoz. – Mi huszonnégy pár virslit és huszonnégy pár szafaládét rendelünk mindennap a hentesnél. Ha a virsli elfogy, jön a szafaládé. Nálunk vannak olyan vendégek is, akik harminc esztendeje ide járnak gábelfrustukra.
„Gábelfrustuk!” Mily ünnepélyességgel ejtette ki ezt a szót az öreg pincér – mintha életének legkedvesebb, szinte ifjonci emlékei fűződnének ehhez a szóhoz. A mindennapok ifjúságát jelenti valóban a „gábelfrustuk” – a söröshordó akkor kerül elő a maga megbízhatóságában, hogy első puffanását a szomszéd madárkereskedő is meghallja kanárijai, stiglicei, rigói fütyülgetése közben. A csaposlegénynek más a kedve, a poharak vállalkozóan csörömpölnek, a seprő nyomai még mindenütt meglátszanak a korcsmában, a közeli fodrászüzletből még púderozott arccal lépnek be a vendégek a korcsmába, a délelőttök, a „hál’ istennel elmúlt” éjszakák, a reggel szorongásai, káromkodásai, ködei már eltisztultak, valamerről bepillant a téli nap, és játszik az üvegkereskedő forgácsaival.
Az „ájnspenner” (magyarul: egyfogatú, amely voltaképpen csak a két tagból álló virslinek a felét jelenti) valóban hozzáigazodott a rózsaszínű, sűrű léhez, amelyben őt feltálalták. Ezekben a pörköltlevekben, amelyeket a virslihez adtak, hajdanában a város minden korcsmájának a karakterét meg lehetett ismerni. A délelőtti korcsmajárók tudják vala, hogy hol és miként készítik a pörkölt alá való lét. Tudták, hol vannak gondoskodó szakácsnék, ahol a vöröshagyma ízét paradicsommal is enyhítik… Hol nem fukarkodnak a lével, amelynek elfogyasztásához két ropogós császárzsemlyét is el lehet használni, miközben villájával úgy úsztatja a vendég a zsemlyedarabokat, mint a gyermekek a papírhajóikat… Egy pörköltnek a levében benne érződhetett egy egész városfertály szolidsága, tisztessége, megbízhatósága. A paprika minősége pedig itt vizsgázott le igazándiban, amikor a vidékiek már javában gyanúsítják Pestet, hogy itt382 téglaporral hamisítják a paprikát. (Amint később a parádi vízről, az olcsó pálinkáról, a lisztről is mondogatták, hogy hamisítják őket.) Az ájnspennert megfelelő tálacskában szolgálta fel az öreg pincér, Régimódi porcelánban, amilyent manapság nem is láthatni, szarvasagancsos kést és villát helyezett el evőeszközül, sótartót, paprikatartót, borstartót a vendég közelébe helyezett, a drótfonatú zsemlyéskosarat ugyancsak jó helyre tette, mintha maga is gyönyörködnék abban, hogy az asztalt a vendég örömére felszerelte.
– És a krigli sör? – kérdezte a vendég.
Az öreg pincér csak titokzatosan intett szalvétájával, mint a karácsonyfa díszítése alatt a szomszédba zárt gyermekeknek szokás integetni. – Talán a szomszédból hozatják a sört? – kérdezte a vendég, amely kérdésével bizonyságot tett, hogy vérbeli pesti ember, aki szeret gúnyolódni a vendéglőkkel, ahová voltaképpen mulatozás szempontjából tért be. Az öreg pincér most a mutatóujját emelte fel, s ekkor valóban hangzott is már a kiskorcsma másik szobájából az a diadalmas hang, amelyet először ütnek a rézcsapra, hogy a söröshordót meglékeljék. – Friss csapolás – mondta az öreg pincér azon a hangon, mintha az élet bölcsességére figyelmeztetné a türelmetlent: – lásd be, hogy javadat akartam – mond a maga elhallgatásával az öreg pincér, de a vendég karakán vénember volt. – Ez nem gilt – dobogott a zsemledarabkák vezénylése közben –, én már megszoktam, hogy minden korcsmában a „hanzlit” én kapom.
A lélekbúvárok e kifakadás mögött tán minden magyarázatot megtalálhatnának, mi csak maradjunk a friss csapolásnál, amelyhez immár szakértő lépésekkel elvonult az öreg pincér is, mintha ez nála nélkül nem történhetett volna meg. (A legtöbb emberi élet apró teendőkből van összerakva.)
És a megelevenedett, szinte az életörömösséggel habzó söröskorsót olyan ragyogó arccal hozta elő, mint valami újszülöttet, amelynek világrahozatalában neki is része volt.
– Sört szeretnék inni, nem pedig habot – elégedetlenkedett volna a vendég, de a szomjúsága már nem hagyta békében, megragadta az elébe helyezett söröskorsót, miután egyenesre feszített kisujjával kétszer-háromszor kézfogás közben megütögette az üveget. A korsónak arra a helyére célzott, ahonnan véleménye szerint a legkevesebben383 szoktak inni, a korsó „füle” felett, s ezzel darab időre elbújt a söröskorsóba.
A korsóból egy másik vendég tért vissza a kis sörház udvari ablaka mellé, egy lecsillapodott arculatú, a nyakáig elválasztott frizurájú, deres bóbitájú, oldalszakállas, keménygalléros, pirosra beretvált állú úriember, aki állására nézve lehetett volna valamely nyugállományban levő tisztviselő is, de magatartása szerint inkább budai háziúrnak látszott, aki átjött bosszankodni Pestre, itt megéhezett, megszomjazott, és egy olyan sörházat keresett fel, amelyről régi budaiaktól is hallott, akik valaha Pesten megfordultak. A söröskorsóból előbújt vendég már éppen megelégedésének akart kifejezést adni valamely formában, gondolkozni látszott a megfelelő szón, amit ennek az öreg pincérnek emlékbe odavessen, de lebírta a barátságosságot, akármint küzdött önmagával. Nem szabad az embernek elárulni, hogy jól érzi magát, mert nyomban jön a gonosz sors, a vak véletlen, a szemtelen végzet, amely csak a mogorva embereket félti.
És a söröskorsó meghajtása után mogorvaságot színlelő ismerősünknek igaza volt, mint a fejleményekből kiderül. Éppen beleszúrta villáját a virslibe, hogy azt meghintáztassa a pörköltlében, éppen szájához emelte a virslit, éppen beleharapott, hogy az eddigi szótlan ember is valamiképpen úgy megrettenjen, mintha hirtelen némaság szakadt volna rá. A süketnémák nyelvén kezdett üvölteni, mintha megháborodott volna. A nyakába kötött szalvéta, mintha érezte volna a rendkívüliséget: repedezni kezdett a gallérja körül. Egy halálosan megsértett ember hörgése hangzott az asztala felől, szinte kívánatos lett volna, hogy valaki segítene a vendég helyett emberi nyelven megszólalni, hogy megtudhassuk a történteket, amelyek a bekövetkezett zűrzavarban alig megérthetően bontakoztak ki eleinte. (Mint „Barátom” mondta: az volt az érzése, hogy csak az segíthetné a dolgot, ha egy keménykalapos, lófarkas, köpenyeges pesti konstábler lépne be e helyre a régi múlt időből, és itt rendet akarna csinálni.) Valami nagy baj történt. A virslibe harapó vendég ugyanis egy kemény tárgyat talált fogai között, amelyet megszemlélvén, azt tapasztalta, hogy az egy emberi kisujjnak a felső ízületéhez hasonlatos valami, a megfelelő körömmel ellátva. Ezért kiáltott fel kétségbeesésében a vendég, ezért lett éjfél utáni kísértettánca az imént még a villásreggelizés zamatosságában derülő kiskorcsmában, ezért hagyta ott boltjában a csízeket a szomszédos madárkereskedő (egy384 ugyancsak madárképű emberke), ezért rohant át a művirágkészítő nő (mint valami sohasem látott reszketegség, amelyet galambtojásnyi gömbökkel ékesített hosszú hajtűi megfelelően jelképeztek), ezért szünetelt darab ideig az üvegraktár felől hangzó kopácsolás, mert a kopácsolók kiejtették szájukból a szegeket, ezért nyomult előtérbe a házmester, akiről eddig nemigen volt szokásos tudomást venni a kereskedéses belvárosi házban, de a házmester papucsaiban, kötött mellényében, borvirágjaival előjött, mintha a Józsefvárosban volna, és hangosan kezdett intézkedni az esemény felett. A korcsmárosné, tán mondani se kell, nagyot sikoltott, és elájult; az öreg pincér olyan némult nyelven kezdett beszélni, amelyet senki se értett; a csaposlegény rendelés híján összefont karokkal állott füstbe ment hordója mellett, és mord tekintettel nézte a skandalumot okozó vendéget. A tányérra helyezett emberi körmöt a vendég asztalán ezalatt mindenki megnézte, aki az eseményről értesült. Nagy feltűnést keltett a házmester kijelentése, aki félig-meddig hivatalos nyelvjárással magyarázta az előhívott rendőrnek (aki céltalanul tartotta kezében könyvecskéjét), hogy ő már régen megmondta a háziúrnak, hogy az udvari korcsmának a létezése teljesen felesleges. Későbben a furcsa virsli hírére távolabbi utcákból is érkeztek vendégek, akik nagyrészben nem is fogyasztottak semmit, csak az emberkörmöt akarták látni. – Így múlt el a legjobb belvárosi kiskorcsma.
(1929)385
