1
1
Kubinyi különös foglalkozású férfiú volt.
Ha névkártyáját forgatnánk, amelyre ötágú, nemesi korona volt díszítésül nyomtatva, azt tudnánk meg róla, hogy Kubinyi Kund m. kir. államfogoly Vácott tartózkodik. Meddig? – Egyelőre a leghosszabb ideig, amelyet a törvények kiszabnak. Két esztendeig vagyok m. kir. államfogoly. De amint kiszabadulok, gondoskodom arról, hogy megint összeütközésbe kerüljek a törvénykönyvvel. Még nem számoltam le ellenségeimmel – mond Kubinyi, amikor néhanapján meglátogatta őt a fogházak igazgatója, fejére tette fehér, katonatiszti formájú sipkáját, derekára kötötte díszkardját, amilyen az állatorvosoké és hadbiztosoké, és csak sarkantyús csizmáit hagyta otthon, mert abban agarászni járt, amikor is az államfogolynak kérdezés nélkül felelni kellett arról, hogy miért is a fogház lakója. – Ez is a büntetéshez tartozott – vélték abban az időben, a múlt század végén az igazságügyi hatóságok. Kund felelt: – Tizenkétrendbeli párbajvétségért szabta ki összbüntetésként a m. kir. törvényszék a maximális, két esztendőre terjedő, államfogházi büntetést. – Midőn pedig a váci fegyház és fogház igazgatója hivatalos kötelességéhez híven még megkérdezte Kubinyi Kundot arra nézve, hogy van-e valami kívánsága, Kund azt felelte, hogy egyetlen kívánsága az, hogy „itteni tartózkodása” alatt a betegség elkerülje, mert az kétszeres büntetés volna a sorstól: börtönben ülni, és betegnek lenni. – Eddig tartott a hivatalos kihallgatás, amelyre körülbelül minden két hétben került a sor, amikor az igazgatónak hivatali kötelessége volt meglátogatni foglyait. De szerencsére elmúlt a feszes „vigyázz”-állásban folytatott kihallgatás, és az igazgató lecsapta sapkáját, egykori huszártiszt módjára könnyedén a sarokba dobta kardját, és lovagló helyzetben telepedett le a börtönszoba tölgyfa székére.
– Fertelmes mesterség a mi mesterségünk, ha száz esztendeig leszek556 igazgató, akkor sem tudok beletanulni – mondta, és cigarettával kínálta Kubinyi Kundot. Ilyenkor kiderült, hogy a szegény államfogolynak a faliszekrényében mindig illatosabb, finomabb, sőt pacsulival itatott cigarettája van, mint az igazgatónak az ezüsttárcájában, amelyet egy Pest megyei agarászverseny alkalmából nyert, és a szelence egy rejtekhelyén mezítelen, nagy kalapos hölgy képe volt látható. Az igazgató megdicsérte Kund dohánykeverékét, és mellére nagy füstöket szívott a parfőmös szivarkából. – Jó a börtön penésze ellen! Valóban nem lehet okod panaszra a dámák ellen – mond, mire Kund fájdalmasan legyintett: – Félek, hogy a dámák elfelejtenek. Már maholnap alig lesz látogatóm szerdán és szombaton. – Az igazgató nevetett: – Hálátlan fickó. Még mindig szívesen cserélnék veled, ha másért nem, Orleán bárónőért is, aki mindig lóháton szokott meglátogatni. – Kundnak azonban erre nézve is volt valamely elégedetlen mondanivalója: nevezetesen az, hogy a bárónő paripáját nem engedik be az államfogházba, pedig Kund ilyenkor néhányszor körüllovagolná a virágos udvart… Ez nagyon jólesne a bárónőnek is. Az igazgató élvezettel fújta a füstöt, és kijelentette, hogy a bárónőnek maga is kedvében szeretne járni, de meg kell várni, amíg annak a péklegény külsejű szocialistának a büntetése letelik, az ilyen szocialista még irigységében kiírja a maga újságjába, hogy az államfoglyok között kivételek vannak.
– Nem hinném, a szocialista kedélyes gyerek, ha az ember türelmesen kihallgatja bolondságait. Engem nagyon megkedvelt azóta, mióta a kedvéért elolvastam Bebel doktor úr könyvét – felelt Kund. – Általában meg volnék elégedve az államfogoly társaimmal, mert reggeltől estig csak politizálnak, amihez én nem értek. Jámbor emberek, akik itt, a váci fogházban akarják eldönteni, hogy kinek is van igaza azok közül, akik odakint szabadon járnak a világban.
Az igazgató ezután búcsúzni kezdett, sok vizitet kellett tennie még a nap folyamán, felcsatolta kardját, és biztosította Kubinyi Kundot, hogy a bárónő legközelebbi látogatásakor minden igyekezetével azon lesz, hogy a paripáját is beengedjék az államfogház udvarába. – Ha csak az ördög nem küld ide addig valami újságírót a büntetése kitöltése végett.
– Kézcsókomat – otthon! – búcsúzkodott Kund m. kir. államfogoly,557 habár jól tudta, hogy az igazgató nőtlen ember. De éppen az ilyen „nőtlen” emberek szoktak otthonaikban olyan vendégeket látni, akiknek illedelmes úriember legalábbis a kézcsókját küldi.
