1
1
A fogadó a Kékszalaghoz volt címezve, és emberemlékezet óta nászutasok szálltak meg benne.
Öreg bérszolga szedte össze az ajtók elé állított női cipőcskéket és a férfibakancsokat, amelyek még a küszöbön kívül is egymás mondanivalóira látszottak fülelni, azzal a megható figyelemmel, amely a nászutasokat jellemzi, amikor fontosnak, életbe vágó jelentőségűnek látszik minden csacsi szó, amelyet egymással közölnek.
Mondom, a bérszolga öreg ember volt, aki legfeljebb akkor hajolt le szemével a kulcslyukhoz, ha odabévülről verekedés hangjai hallatszottak, de egyébként már nem törődött az utasok négyszemközti cselekedeteivel.
Ugyancsak blazírt kedélyű férfiú volt a fogadós, bizonyos Kraváll úr, aki a vonatok érkezése idején régi megszokásból császárkabátban, hajadonfővel lesbe állott, pedig az omnibusz többnyire üresen érkezett. Azok a vendégek, akik a Kékszalagban megszállottak, nem szerették magukat mutogatni a nyilvánosság előtt; kerülő utakon, gyalogösvényen, a kert alatt vagy zárt kocsiban szoktak megérkezni a Kékszalagba, holott az omnibuszban piros bársonyból való pamlag és aranyrámás tükör volt. A fogadós mégis felvette a császárkabátot, mert azelőtt tanár volt egy kereskedelmi iskolában, és titokban azt várta, hogy egyszer valaki tudakozódik tőle a „helyi viszonyokról”, a városka „nevezetességeiről”, a kirándulásra alkalmas helyekről, vagy pláne a helybeli megbízható cégekről.
Sokáig várakozott erre, míg egyszer végre Zsanét megérkezett Budapestről.
Zsanét, érzelmes utazónő módjára, első fertályórában arcképeket rakott az éjjeliszekrénykére a sarokszobában (a numero 100-ban), amelyben megszállott. A leánya és a veje arcképét, Piriét és Gusztávét, akik éppen nászúton jártak, és „mamájuk”-nak ebben a határszéli542 fogadóban adtak találkozót. Az arcképek zöld bőrbe voltak kötve, és mindenütt felállíthatók voltak, ahol Zsanét szemügyre óhajtotta venni „gyermekeit”. Ahol könnyezni, imádkozni lehetett, akár vonaton, akár hajón, akár a nászutasok fogadójában, a Kékszalagban. (Piri abban a ruhájában volt a fotográfián, amelyet legjobban kedvelt: fehér pettyes, sötétkék ponzséban. Gusztáv bár régen leszokott róla: dragonyos hadnagyi uniformisban feszült; szőke ember volt, mint egy osztrák arisztokrata, és a fényképen is egy bécsi fényképészműterem címe volt.) Ez a két arckép volt, amely az utóbbi időben Zsanétet mindenfelé elkísérte, védelmezte az álmatlan éjszakákon, és figyelmeztette gondolatai irányára, ha gondolatai nőies szeszéllyel tán másfelé is elcsapongtak volna „gyermekei”-től.
Zsanét természetesen olyan bokáig érő felöltőben érkezett, amilyen senkinek se volt a nászutasok közül. (Jobbára a középosztályból való utazók szállottak a Kékszalaghoz: varrónők és civilbe öltözött fináncok – mond magában Zsanét, amikor a földszinti, barna fával bevont és egérszagú ebédlőben körülnézett, foglyot evett, mert éppen őszre járt, és a fogolypecsenye akkor is élvezhető, ha nem a legfrissebb; egy kis palack, zöld kupakos egri veres bort bontatott fel a kellnerrel, és minden tragikusság nélkül, inkább csendes unalommal üldögélt a nászutasok között, akiknek tán nem is volt egészen rendben a házassági levelük.) Alighogy elharangozták a nyolcat a „Slósszbergen”: a kis ebédlőben sorjában elaludtak a lámpák, mert az utazó párok korán visszavonultak szobáikba; – nálunk mindenki korán fekszik – mond a kis termetű pincér, amikor a félig megmaradt tartalmú borospalackba fogvájót tűzött (persze a dugóba), hogy a palack másnap felismerhető legyen, és „brossírozta” a delnőt az ebédlőajtóig, amint az kék fályolos útikalapjában, fehér blúza és rövid pepita szoknyája felett begombolta a testhezálló köpönyeget, pedig csak az első emeletre volt menendő. A folyosóra, amelyen Zsanét végigment, éppen akkor dobálták ki az ajtók mögül a cipőket, majd megfordultak záraikban a kulcsok, és Zsanét a folyosó piros szőnyegén a vele született tisztasági ösztönénél fogva: megemelte a köpenye szárnyát, hogy még véletlenül se érjen hozzá ruhájával az olcsó külsejű, készen vásárolt, női cipőkhöz, amelyeket „otthon” Zsanét a szobalányának se engedne a lábára.
– Nem csodálkoztam volna, ha az itteni hölgyek között Mancival,543 a kalaposnémmal találkoztam volna – írta útinaplójába Zsanét, midőn mindennapi teendőjét elvégezte. – A Postában bizonyára másféle vendégek vannak.
