HATODIK FEJEZET • Egy szegény ember, aki az öngyilkosok után érdeklődik, akik bor miatt meghaltak
HATODIK FEJEZET • Egy szegény ember, aki az öngyilkosok után érdeklődik, akik bor miatt meghaltak
Az éneklés után kopogtatás hallatszott a falon. Senki se mozdult a szobában, a kopogás mégis hangzott, nyilvánvaló tehát, hogy a szomszéd szobából kopogtattak.
A Tabánban nem szokás megijedni a kopogtatásoktól, hangozzék az akár a falból, akár pincéből, akár szekrényből, az ódon városrészben szokva vannak a kísértetekhez, de még azokhoz is, akik nagybetegek módjára már a halállal komáznak, és a túlvilági életre készülődnek. Meghalni annyi, mint egy rosszkedvű napon kimenni a helybeli temetőbe, s onnan vissza nem jönni.
– Minden jó embernek itthon vagyok! – felelt Brunszvik grófnő a kopogtatásra, amely megismétlődött.
A szomszédos szoba ajtaja megnyílott, és egy darabig a nyitott ajtó mögül csak az őszi szél hangja hallatszott, azé az őszi szélé, amely alkonyatonként belopózik a Tabánba, és estére a zegzugos utcákon, a különböző módon épített házak között, sarkokon, zsákutcákban,622 angyalzugokban úgy kiismeri magát, hogy ahol tere van, már futamodik is egyet-kettőt, de bizonyosan vásottan füttyent, ha nyitva lel egy ajtót vagy ablakot. Tabáni szél! Ismerni kell őt, hogy az ember eligazodjon a mindenféle kopogások között, amelyek ezen a világon vannak.
A szél zokogva füttyentett, mintha így akarná tudomásul adni, hogy míg itt szent dalokat énekelnek, azalatt ő felébredt odakint az utcán, és birtokába vette a bolti cégéreket, a gázlámpákat, sőt mindenféle utcán rekedt embereket is, akiket megforgat, ha előkap.
A szél süvöltésén át az eső is hallatszott, de csak olyanformán, mint egy szundikáló dobos dobolása, aki néha-néha vág bele, dobverőit pergetve, az est hangjaiba. Kiválaszt egy háztetőt vagy egy házfalat, és azon eldobolja a maga nótáját, aztán lappangó nevetéssel továbbmegy, miután vizet öntött a nyakába a kerítésnek. Korcsmárosoknak való időnek szokták az ilyen időt mondani, amely gyakran fordul elő késő ősszel a Tabánban.
Egy-két perc múlva, miközben mindenki a sötét ajtónyílásra tekintett: valóban megjelent ott valaki.
– Galgóczi! – dobbant meg egy szívecske a postillionkabát alatt, Rimaszombati úrnak bizonyára felemelkedett volna a három szőrszál az orra nyergén, ha azt a múlt héten nem nyírja le vala.
A női szív dobbant, aztán dobbanásában elfulladt, mintha tehetetlen lett volna a további tennivalókra. De annál jobban figyelt Rimaszombati, amely figyeléshez levetette rövidlátó szeméről csíptetőüvegét, és egy szarvasbőr darabbal kezdte azt dörzsölni, amely bőrdarabot az 1885-i kiállítás alkalmából szerzett, midőn vidéki embereket kalauzolt a kiállítás látnivalói között.
Galgóczi hajdan huszár volt, kékre volt borotválva sötét bőrű arca, és nedves ajka mindig fütyörészésre volt csücsörítve. Most pedig olyan volt, mintha három hétig nem kiterítve, hanem koporsóban feküdt volna.
– Lehet, hogy meg is halt, és csak holtaiból tért vissza! – mondta később Jolán a Zöld Ászban, amikor visszagondolt az időre, amikor Galgóczi a küszöbön megjelent.
Brunszvik kisasszony a vendég elé sietett, mintha segítségére akart volna lenni, hogy akadozó, széljárta köpönyegében, hátraszegett fejével és hosszú hajával beléphessen. Galgóczi magas, megtört alakjával belépett, és ekkor látszott, hogy készen nem lehetett volna623 kapni részére nadrágot, mert soványságához mért szűk nadrágot nem varrnak a szabók. A nyakában, szoborszép nyakában, egy ököl hagyta kerek nyomát, amint a soványító betegség szokott elbánni az emberrel. Pipaszár karjai jók lehettek volna egy madárijesztőnek, és hosszúra nőtt haját mindig valamely láthatatlan kéz húzta, mint azokét szokta, akik több bort ittak a kelleténél.
Galgóczi széket kapott Brunszvik kisasszonytól, mert állva nem bírta volna tán a dolgot… Így is olyan keserű szégyennel sütötte le a szemét, mintha örökre megválni akarna szemétől, hogy soha többé az emberek szemébe ne nézzen. Ha volna édesanyja, ha élne édesanyja, akkor nyomban karjára vehetné, mint ölbeli korában, mert annyira tehetetlennek látszott. – Csak meghalhatnék! – sóhajtotta, mikor leroskadt a székre, mint akiből elszállott minden életöröm.
Így bánt el a betegség Galgóczival, és senki se mert hozzá egyetlen szót sem szólani, mert mit mondhatnak egy olyan embernek, aki maga az okozója betegségének?
Most a hegedűs szedte össze magát, ami erényére válik ennek a sehonnai zenésznek, és felemelvén hangszerét, hegedülni kezdett, éppen az Ördög Róbert áriáját, mert az jutott eszébe. Brunszvik kisasszony egy földre szállott angyal szelídségével kísérte a dalt a harmóniumon, úgy, ahogy tudta.
Galgóczi ezalatt fél szemmel körülnézett:
– Hol van barátom, Bicskei? – kérdezte, mire a hegedűs erősebben nyomta meg a vonót, a gyanús alt énekesnő pedig integetni kezdett hevesen a kezével, mintha Galgóczi valamely istenkáromláshoz hasonlót mondana.
Mikor a zene szünetet tartott, Galgóczi megint csak megszólalt:
– Hol van Bocskai barátom? – kérdezte sírból jött hangon, amint bizonyosan a temetőben kérdezősködnek a holtak a sírjukra hullott falevelektől.
– Azt ígérték nekem, hogy mindketten itt lesznek – folytatta Galgóczi, és mély szomorúsággal körülnézett, hogy csaknem holttá dermedtek körülötte.
Galgóczi körülnézésében elfuttatta a szemét a Zöld Ász Jolánján is, de nem akadt meg rajta a tekintete, amint nem akadt meg a közöny a közönyön. (Jolán egy perc alatt jéggé dermedt szívvel meredt maga elé.)624
Galgóczi megint csak nézett, és tekintete kétségbeejtő lett, amint nem kapott választ senkitől.
Az emberek, anélkül hogy összebeszéltek volna, húzódni kezdtek tőle, csak a virtus kedvéért Rimaszombati tette Galgóczi vállára kezét:
– Vártunk a Zöld Ászban! Miért nem jöttél? – kérdezte, mint egy siket embertől.
Galgóczi bágyadtán integetett fejével, nem tudott a kérdésre felelni.
Végre Brunszvik kisasszony szólalt meg. Intette Galgóczit, hogy ne erőltesse meg magát, és karonfogva, mint egy jó ápolónő, kivitte az ajtón. Galgóczi a küszöbről még egyszer visszanézett, mintha még mindig Bicskeit és Bocskait keresné a gyülekezetben. A Zöld Ász Jolánja kinyújtotta a nyelvét, mert más elégtételt nem tudott venni hirtelen bánatában.
