1
1
Szendrőy Eliza éppen olyan kivételes nőnek született, aki az illedelem és a valódi tisztesség határain belül: azt szerette legjobban, hogy a Váci utcán, a Kígyó utcán, a Szervita téren ne mehessen el senki az ő híre nélkül, ha vasárnaponkint a nevezett utcákon nagynénje társaságában végigsétált.
„Láttad Szendrőy kisasszonyt?” – kérdeznék az otthonmaradottak az akkori pesti korzóról hazatérőktől.70
„Természetesen: láttam Szendrőy Elizát – felelné a kérdezett. – Hiszen éppen az ő kedvéért néztem be Hébének Kioszkjába, majd a Színház téren levő cukrászhoz, aztán a Beigelbäckerinhez. De Szendrőy kisasszony a Szerviták templomában imádkozott egész idő alatt. Kénytelen voltam tehát a hajóhídnál megvárni őt, mielőtt Budára visszamenne, hogy egy hétig megint láthatatlanná tegye magát” – mond az akkori pesti úriember, midőn levesét kanalával megforgatta.
…Ennél a láthatatlan hölgynél akarta Frigyes elhelyezni az átlőtt szívű főhadnagy levelét, mégpedig esetleg olyan formában, hogy arra választ kapjon. Szinte határos a lehetetlenséggel a feladat… Csak egy huszadik életévét még kerülgető fiatalember vállalkozhatik ilyen vakmerőségre, aki nem törődik a következményekkel, mikor a lovagi becsületérzést ébreszti fel lelkében az apai hang után legtiszteletreméltóbb hang, Andor bátyja szava.
Eliza azonban megpillantotta a ló hátáról elgémberedve leszálló Frigyest a budai ház ablakából – mert bár a hajótulajdonos hosszadalmas, messzi utazásaira számítva megfelelő vasakkal láttatta el házának ablakait, mégsem építette azt oly kényelmetlenre, hogy egy kapu előtt topogó lovast a házból némi jóakarattal észre ne lehetett volna venni.
A ház egyébként is kastély formájú volt, mint ahogy Budán ez idő tájt építkeztek. A nagykapu mellett kisebb ajtó is volt a falban, amelyet a gyalogszerrel érkező vendégek vettek igénybe. Ennek az ajtónak a kulcsa Elizánál volt, aki néha csak rövid budai sétákban keresett vigasztalódást unalma ellen. Bizonyosan az elmúlt báli éjszakának volt a következménye, hogy az óvatos Eliza Frigyes megpillantásakor valami ellenállhatatlan szívbeli kötelezettség folytán tenyerével kétszer ütött az asztalkáján álló csengettyűszerkezetre, mire a szobalány mezítláb beszaladt:
– A tekintetes asszony a Rudas fürdőben van – felelt a szobalány, aki el sem tudta gondolni, hogy miért szólalt meg a csengő.
– Bocsásd be az urat, aki a kapu előtt áll! – parancsolt Szendrőy Eliza vakmerően. És midőn Frigyes báró átadta volna lovát egy suhancnak őrzés végett a ház előtt, de mielőtt meghányta-vetette volna magában mondanivalóját, amelyet váratlan, illetlen, szokatlan, minden társadalmi formát mellőző látogatás mentségére mondhatna a ház hölgyei előtt, a piros lábú szobalány már abba a szobába terelte az ifjút, amelyben Eliza állott az ablaknál és kezét még mindig szívére szorította.
– Ön itt?… Podmaniczky? – kérdezte a hölgy, mintha álmodna.71
(Frigyes későbbi éveiben, mikor talán egy tucatnyi ismeretlen főhadnagyért se vállalkozott volna ilyen látogatásra, szégyenkezve vallotta be, hogy ebben a pillanatban, a biedermeier divatú ruhás Szendrőy kisasszony előtt elfelejtette mindazokat az ötleteket, fogásokat, „finesz”-eket, amelyek oly könnyedén rendelkezésére voltak félesztendő előtt a fesztelen főrangú hölgyek ,,Cottériá”-jában.)
Frigyes csak állott lovaglócsizmájában, bundájában (sapkáját és lóostorát szerencsére a mezítlábas szobalány elvette tőle), egy szónak nem volt ura, egy lépést sem tehetett, mintha üveggé fagyott volna a lába a fehér cserepű kályha közelében és a különös illatú előszobában.
Horgolt fehér hálókkal és csipkecsillagokkal díszített sötétvörös székek karosan vagy kar nélkül vettek körül egylábú, kerek asztalt, amelyen két terítő is volt: felül egy átlátszó fehér csipke, alatta bútorok színéhez hasonlatos vörös selyemterítő. Az asztal közepén életnagyságú ezüst darumadár a látogatójegyek és meghívások részére tárta ki fészkét. A falon (remélhetőleg) Rembrandt és más németalföldi festmények óarany rámákban. És fehér, finom csipke mindenütt: ablakon, ajtókilincsen, a falon, a párnákon és a kályha rézajtócskáin a legpirosabb láng.
A szoba úrnője kék és fehér ruhában, amely szőke hajához és kék szeméhez illett úgy, mint a mélyen zendülő óraütés, amely a szobában felhangzott. Frigyes ilyen levendulaillatú otthont még sohasem látott, mert idejét másfelé töltötte.
– Mit óhajt tőlem? – kérdezte szenvedélyes hangon Szendrőy Eliza, amikor Frigyesnek a hallgatása szinte kényelmetlen lett. – Lépjen hát közelebb, ne féljen tőlem, már elfelejtettem a tegnapi „merényt”, amelyért nyilván most bocsánatot akar kérni, kedves Podmaniczky?
De minél nyájasabbá válott Eliza hangja, csodálkozását mégsem rejthette el, hogy a frakkos, ünnepélyes bárót ez alkalommal havas és sáros csizmában látja maga előtt. Mintha szőnyegei helyett szégyellte volna magát…
– Egy kis baleset történt egyik ismerősével, Eliz kisasszony, és én vállaltam a szolgálatot, hogy önt felkeressem. Azt hiszem, minden úriembernek ez lett volna a kötelessége az adott esetben. Az élet néha meglepetésekkel szolgál.
Frigyes elmondván ezeket a szavakat, amelyek bizonyosan Andor bátyja előadásaiból jutottak eszébe, amikor az özvegy gavallérral őszi estéken az aszódi kastély körül sétálgattak, és az egykori dragonyostiszt72 elmondott egyet-mást a múltjából, amikor ilyen vagy hasonló szavakat kell használni, Podmaniczky Frigyes elővette szíve fölött őrzött levelét:
– Nawratill vadász főhadnagy úr küldi mély respektussal, de az adott helyzetben nem cselekedhetik másképpen – szólt Frigyes báró, amikor bizonyos unszolás után az egyik vörös-fehér széken helyet foglalt, s átadta a gondjára bízott levelet.
Szendrőy Eliza halovány arcán hirtelen gúnyos mosolygás vonaglott végig, amely mosolyról eddig fogalma sem volt Frigyes bárónak. Szinte hideg borzongást érzett tagjaiban e mosoly láttára. Huszesztendős volt, s azt hitte, hogy a nők a bálias, elbűvölő, igéző tekinteteken kívül alig ismernek másabb arckifejezéseket.
– Ah, nem is tudtam, hogy ön, báró Podmaniczky, ily bizalmas, ritka baráti viszonyt ápol a főhadnagy úrral; a postillion d'amour apródi szerepét is vállalja kedvéért?…
Frigyes még mindig nem akarta elhinni a delhölgyről, hogy természetének alapvonása a szenvedélyes érzelmeken kívül a megvető gúnyolódás is, pedig a kettő igen könnyen megegyezik egy női szívben. Ezért fagyos hallgatással válaszolt a hölgy szavára, miután az hiába nézegetett asztalkáján az ezüstkés után, amellyel a lepecsételt levelet felmetszené. Ezalatt volt ideje, hogy hangját megint „báliassá” változtassa (mint Frigyes báró későbbi élete folyamán nevezgeté a hízelkedő női hangokat).
– Igazán nem tudom, Frigyes, hogy miért lehetnék kíváncsi én ennek a levélnek tartalmára?…
– Majd megtudja nagyságod – felelt Frigyes, tán türelmetlenebben, mint ezt önmagáról képzelte volna. (Hogyan is lehetne egy született úriember türelmetlen, amikor nők „csacska” kérdéseire kell felelgetni?)
Eliza körmeivel tépte fel a levelet. És míg annak olvasásába mélyedt, Frigyes bánatosan, majd reménykedve figyelte a nő arcvonásait. De azok most már nem árultak el semmit – mert voltaképpen nem értették a levél tartalmát. Csak nézett Eliza a levélbe, mintha annak terjedelmétől (négy diósgyőri oldalra terjedt) előre meghökkent volna. A nők általában csak rövid leveleket szeretnek olvasni, pláne olyankor, ha figyelmeztető szem vizsgálata alatt vannak.
Eliza gondolatait inkább azon a körülményen futtatta, amely Frigyes bárót ily váratlan helyzetbe hozta. Azon a kérdésen törte a fejét, amelyet a szorongó báróhoz intézzen, mielőtt a levél bonyodalmaiba73 elmélyülne. Női ösztönössége megadta neki a kérdés módjának feltevését:
– Mi történt a főhadnagy úrral? Meghalt talán?
– Még nem. De úton van feléje – felelt hirtelen Frigyes. És Eliza nyomban összehajtotta a levelet, hogy most már minden ravaszságát, ügyességét, tapasztalatát összeszedje arranézve, hogy az ámuló Frigyest sarokba szorítsa, és az ő szájából hallja meg mindazokat a dolgokat, amelyek ebben az ügyben érdekelhetnék. (A levél itt marad; annak tanulmányozására egész nap ráérend.)
És Frigyes, bár ezt tán néhány perccel előbb maga sem hitte volna: vallott, mint a karikacsapás, holott minden kiejtett szava után legszívesebben menekülni szeretett volna ebből a bűvkörből. Hogyan tegyen ő jelentést majd Andor bátyjának a történtekről, amikor a vidéki baronet kora ifjúságától kezdve arra oktatta, hogy a férfi életének az ábécéje: „lovagias ügyekről nem szabad beszélni nők előtt”; aki ezt megszegné: „nem méltó őfelsége kardbojtjára”. – És Frigyes a delnő ügyes kérdései alatt elbeszélt mindent „ától cettig”, mint mondani szokták. Mire Eliza keserű, komor arccal ugrott talpra, és lángoló szemrehányással kiáltotta:
– Hát miért nem mondta ön mindjárt, hogy egy emberéletről van szó?
Majd Eliza egy percig tanácstalanul állott a levendulaillatú szoba közepén, és két kezét kétségbeesetten kulcsolta homlokára, mintha azon tűnődne, hogy mi most a teendő. De nagyon rövid ideig tartott a tépelődése, csak addig, míg az első könnyek el nem borítják vala arcát. A könnyek jó tanácsot adtak, és Szendrőy kisasszony íróasztalkájához ült, és a következő sorokat vetette papírra:
„A Mindenható látja, hogy én oka nem vagyok semminek. De ha a sors mégis azt akarná, hogy többé ne lássuk egymást, imádkozni fogok önért. Sz. E.
Ezt írta Szendrőy Eliza a sebesült főhadnagynak, és miheztartás végett Frigyes bárónak is felolvasta a levelet.
Miért ne avatnának titkaiba a nők bizonyos férfiakat, akikről ösztönszerűleg megérzik, hogy titoktartás dolgában akár a barátnőjük is lehetne?74 – „Te elefántnak születtél, s ezen nem lehet segíteni!” – mondta egyszer a vidéki baronet, amikor ennek a napnak a történetét, mint más napok történetét ugyancsak, elmondta Frigyes atyai barátjának.
