6
6
A piknik valóban darab ideig abban az ismert hangulatban folyt, amely az ilyen társas összejöveteleket már emberemlékezet óta jellemzi. A pipások fidibuszt és köpőládát készítettek maguk mellé, a kávézók találtak tejesibriket vagy rumosüveget, amelynek tartalmával a feketekávét változatosabbá tették. A beszélgetés vadászatokról, utazásokról, kalandokról folyt, és szokás szerint mindenki a legkellemesebb oldaláról igyekezett magát bemutatni, ami még divat volt a 19. századbeli társaságokban. Senkit sem ültettek szellemi kalodába, hogy kinevessék, amint újabb időben szokás, hogy valakinek a rovására a többiek mulatnak, tisztelték, megbecsülték egymást a társaság tagjai, legfeljebb a távollevőkön mosolyogtak, ha róluk valamely érdekes mondanivaló hangzott el.113
Annál meglepőbb volt tehát, hogy Simli Mariska egyik kiteregetett levelének olvasgatása, kézből kézbe járása közben Vay Sándor (Sarolta) grófnak az arca egyszerre csak megmerevedett, mint valami sértett gavalléré a budapesti Szikszay rondójában, nagyobb nyomaték kedvéért elővette aranyláncocskán függő monokliját, és azt a szemére illesztette, amint a kezébe került levelet forgatta és nézdelte, tanulmányozta. A levél alá, amely Simli Mariska gyűjteményéből való volt, mint akár a többiek, melyeket a kéziratgyűjtő Simli kisasszony eddigi élete folyamán nevezetes emberektől összeszedett: a levél alá csupán egy keresztnév volt írva: Sándor. Tartalma nem sokban különbözött azoktól a levelektől, amelyeket a veszprémi püspöktől és Komócsi Józseftől, vagy a birodalom trónörökösétől és Jókai Mórtól Simli kisasszony „megszerzett”. Ne felejtsük el, hogy a 19. században éltünk, amikor az úri férfiak udvariasan válaszoltak az ismeretlen nőktől kapott levelekre is. (A levelekre való nem válaszolás csak a 20. században jött divatba.)
Ismétlem, a bemutatott levél látszólag alig különbözött a többi unalomból és gavallériából írt levelektől, amelyeket közéleti férfiak, írók és főtisztelendő urak őket soraikkal ostromló úrihölgyeknek szoktak küldeni, de Vay Sándor (Sarolta) mégis a méltatlankodástól remegő hangon így szólt:
– Azt hittem, hogy ezt a levelet jobban megőrzi kegyed, mint a többiekét…
– Amint látja, jól megőriztem – felelt Simli Mariska, akiből néha „kibújt a gyermekszoba”, mint mások is észrevették ezt rajta későbben az élet folyamán. Ugyanakkor bizonyos szomorúsággal, amelyet lehetett volna megbánásnak is nevezni, nyúlt kezével a kisasszony a Vay Sándor gróf kezében levő levél után.
Vay Sándor ellenben nem adta vissza a levelet.
– Eljuttatom írójához, aki bizonyosan azzal a gondolattal írta valaha ezeket a sorokat, hogy örök titokként kezeltessenek.
– A levél az enyém. Én kaptam, és megőrzöm, mint legkedvesebb emlékemet. Az élet maholnap úgysem ad nekem semmit. Legalább emlékeim maradjanak meg.
Simli kisasszony elég érzelmes hangon mondta ki az idézett szavakat, de a gróf nem csillapodott. Hiába szólt közbe a Fekete szivarú Szeszics.
– Ugyan, hagyjátok már azt a levélhistóriát!
– Eltévesztett levelek miatt volt a legtöbb baj a világon – felelt Vay114
Sándor (Sarolta) felindulva. – Szeretném valakinek beverni a fejét, hogy haragomat csillapítsam.
– Ah, ez a Pest megyei szokás! – kiáltott fel báró Podmaniczky Frigyes. – Így tettek már apáink is, ha megmérgesedtek.
Valószínű, hogy Vay Sándor (Sarolta) lelkiállapota magyarázná meg a további történteket. Az ember volt már olyan lelkiállapotban, hogy sértésként hangzik minden szó, amelyet hozzá intéznek. Így szólt Vay gróf:
– Nos, báró úr, ha ön olyan jól tudja a Pest megyei szokásokat, álljon ki velem egy kis „manzsettírozásra”!– kiáltott fel, és a terem falán kifeszített zöld posztó felé indult, ahonnan leakasztott egy vívókardot.
