1
1
…Habár a „liberális báró” egyik nap Milfayt, Sobri Jóska alvezérét utánozta öltözködés dolgában, amikor a váci molnárokat a pesti vármegyeház kapujának vezette (mert éppen Kossuth Lajos követi választásáról volt szó), másnap ugyanez a báró veres frakkban, fehér pantallóban lovagol az Úri utcában, mert arról kell biztosítani köcsögkalap megemelgetésével az Úri utca ablakai mögött kacsingató dámákat, hogy a tegnapi, bakonyi betyárnak öltözött kortesvezér a feléje dobott virágbokrétácskákat, csokrocskákat elkapdosta és megőrizte azután is, miután Kossuth Lajost (Balla vármegyei főjegyző ellen) ezerhatszáz főnyi szótöbbséggel Pest megye követévé választotta – a báró éppen úgy szenvedett a szerelem miatt, mint más közönséges halandó. Hiszen éppen azért hívják vala Podmaniczky Frigyesnek, hogy sohase találja116 meg a boldogságot, aminthogy jellemes, becsületes, magára valamit adó férfi nem hiheti el magáról a tükör előtt, hogy valóban fel van ruházva azzal az ezernyi tulajdonsággal, amely egy nő zavartalan boldogításához szükséges.
Podmaniczky Frigyes tehát „fénykorában” is rászorult néha a pesti „pipás török” segítségére, aki a nők megismerésében nagy hasznára volt a korabeli gavalléroknak.
A „pipás töröknek” igazi nevét senki sem tudta, aminthogy igazában véve nem is fontos, hogy Kisnek vagy Nagynak hívják-e vala azt a lovagot, aki e korszakbeli ipar – és kártyalovagok, a Fodorok, Czennerek, Kovácsok és Bizayak között komoly szívességeket tett Frigyes bárónak, a pesti ifjúság vezérének. Megróhatta Frigyes bárót a Kossuthért való személyes kiállása és tizenhatezer forintnyi kortespénz elköltése miatt Széchenyi István gróf vagy Wenckheim Béla báró, amit ezek az urak nem is mulasztottak el, az ifjúval találkozván, akit hosszú ideig a maguk hívének (és így Kossuth a „zempléni fiskális” ellenzékének) véltek. De a „pipás török” sohasem avatkozott a magasabb politikába, még 1847 őszén és telén sem, amikor borotvaélen járt már a magyar közélet.
A „pipás török” egy földszintes ház ablakában ült nappal és éjjel a pesti Belvárosban, és aligha kerülhette el az ő lappadt szemhéjak alá rejtett, mindig álmosnak látszó tekintetét az a hölgy, akinek a Belvárosban volt napi sétája. Olajbarna arca, lecsüngő, keletiesen sodrott hosszú bajsza és mindig füstölgő csibukja révén hívták ezt a férfiút „pipás töröknek”. Az ablak mellett elfoglalt pozíciója miatt termete csak derékig látszott. Hatalmas embertörzs mutatkozott a kedélyes, félrecsapott törökös fez alatt. Sötétvörös dolmányba volt burkolva ez a törzs. A munkátlanságtól idő előtt megráncosodott kezén nagy antik gyűrűket viselt; azt mondták, hogy bizonyos jelentősége volt annak, hogy jobb kezével vagy bal kezével sodorta meg bajszát. Sohase köszönt senkinek, és basa módjára küldte tekintetét akár a legelőkelőbb hölgyek után (akiknek az akkori ruházkodási divat szerint még a cipőjük sarkát sem láthatta), mint akár a német színház énekesnője, Mink kisasszony után, aki Stoll tenorista iránt érzett boldogtalan szerelme miatt feltűnő szabadossággal öltözködött, és öltözőjében addig babrálta a gyertyát, amíg egyszer – a Zampa opera előadása után – valóban felgyújtotta a színházat, amely leégett.
De orcamozdulat nélkül látta elhaladni az Úri utca felé, a Libasinszky117 házban levő kávéház előtt várakozó úri gavallérok felé Keglevich Jenke és Emmi grófnőket, és a legdivatosabb, szinte hangadó főrangú úrnők társaságából ritkán hiányzó Szapáry Eliz grófnőt, aki férfi módjára lovagolt a kopászatokon; de nem köszönt Schoedelnének se, aki pedig Romeo pártiját énekelte Rossini dalművében, amint nem köszönt Hollósy Cornéliának sem, akinél szívhez szólóbban senki se énekelte Júliát magyar színpadon.
Kit tisztelt hát a „pipás török” a pesti nővilágban?
Talán Szivar Tercsit (Cigarren Therest), Őszúti Marcsát (Herbstgassen Mariet), Kapszay Laurát vagy Galotti Emíliát, akik ugyan mind nagyon szeretetre méltó hölgyek voltak, ha az ember a „durchhausok” udvarain vagy a Mocsonyi ház kapuboltozata alatt levő hering – és sajtkereskedésben találkozott velük, de egyébként még álmukban se gondolhattak arra, hogy nevük valaha Horváth Lázi Hölgyfutár-jában megjelenhessen. Nem, még a demi-monde-okat se méltatta különösebb figyelmére a „pipás török”, pedig ezek az ötletes hölgyek éppen akkor kezdik vala azt a divatot, hogy férfiruhába öltözve állítanak be fiatalemberek lakásaira mint diákpajtásaik, ami ellen se a háziasszonynak, se házmesterének nem lehetett kifogása az alkonyati órában.
