1
1
Az aszódi Podmaniczky kastélyban őszi dongó fújja egyhangú dalát a soha föl nem nyíló ablaktáblák között: a bárócsalád a gyermekek neveltetése végett Pestre költözött. Ide nem merészelnek ellátogatni a besnyői kapucinusok, a család régi barátai, az aszódi vadászok is csak néhanapján kedveskednek egy elejtett őzzel, amely a Grassalkovics uradalomból kitört a szabad erdőkbe. Az aszódi kastély oly elhagyatott, mint Walter Scott regényeiben a lovagházak – írja Frigyesünk naplójegyzeteiben.
Pest szép és eleven város, a falusi magány után angyali dolog itt lakni. A nap minden órájában van valami látnivaló a városban, mert az élet itt pezsgő. A Podmaniczky család vadásza gyakran keresi föl az elővárosi kocsmákat, hogy az itt tanyázó fuvarosokkal üzeneteket küldjön Aszódra egy bizonyos hajadonnak. „Porold ki a báró úr téli bundáit, és jól viseld magad, mert én meg kiporolom a hátadat” – üzengette az inas az Aszód felé induló fuvarosokkal. Ezeknél a kirándulásoknál gyakran megjelent Frigyesünk is a vadász társaságában, és mindig csodálkozott az előváros csodáin. A Rákos patak ott folyt azon a helyen, ahol körülbelül15 belül a mai Népszínház áll, és a patakon túl tanyáztak a különböző fuvarosok, akik az idegenforgalmat az idő tájt lebonyolították. Az alföldi útirányt az itt tanyázó szekeresek közül a gödöllői, kartali, turai, boldogi származású fuvarosgazdák kultiválják. Ők keresik a legtöbb pénzt, mert az alföldi utasok jól fizetnek, ha a szegénylegények elől megmenekedtek a gazda segítségével. De ők költik el a legtöbb pénzt is azokban a szurtos, füstös, mocskos csárdákban, amelyek tucatszámra lepik el a patakon túl az elővárost. A városi drabantok nem sokat törődnek azzal, hogy mi történik a Rákos árok túlsó oldalán – így aztán órákig tartó verekedésekben gyönyörködhetik a pesti publikum. Az alföldi fuvarosok ugyanis gyakran összeverekednek az ugyancsak itt tanyázó zólyomi, trencséni, liptói, gömöri fuvarosokkal, akik arról nevezetesek, hogy nyeregből hajtják négy lovukat. Úgy vágtatnak föl a hegyek közé, mint az ördögök, de az alföldi fuvarosokkal szemben mindig vesztesek maradnak. Ugyancsak nyolc-tíz lovukat hajtják azok a fuvarosok, akik a pesti elővárosból a Királyhágó felé rohannak a pasasérokkal. Ezek az oláh szekeresek nagy kerekű kocsijaikkal a leggyorsabbak mindenféle közlekedési eszköz között. Fullajtárokat ültetnek lovaikra, és olyan csengéssel, bongással, lármával indulnak el az utasokkal, hogy ezt Frigyesünk élete alkonyáig nem tudja felejteni. Mily boldogok lehetnek azok az utasok, akik mindig arrafelé haladnak, amerről a kelő napot látják! – sóhajt föl a naplóíró hatvan esztendő távolságából. – És ugyanebben az időben történik ama nevezetes esemény, hogy egy földszintes vendégfogadót Debrecen városáról neveznek el.
Mindebből is látható, hogy a pestivé vedlett aszódi fiú meglehetősen nyitott szemmel járt a városban, gyermekkorában jól megnézegetett mindent Pesten, amely városnak később általánosan tisztelt polgára lett.
Elkalandozik a Duna-parton, ahol még nyoma sincs hídnak, de annál vastagabban áll a szemét. Itt a Duna-parton tanúja lesz egy vérfagyasztó jelenetnek, amelyről még késő öregségében is visszafojtott szóval beszél. Az történt ugyanis, hogy Széchenyi István gróf fogata a Diana fürdő előtt várakozott gazdájára. A gróf fogatát mindenfelé ismerték a városban két tüzes angol telivéréről. A fürdőzés után a gróf fogatába szállott, mire a bővérű lovak szélsebesen elragadták a kocsit, végig a Duna-parton, mégpedig egyenesen a folyam felé. A parton őgyelgők16 kétségbeesve integettek kezükkel, kalapjukkal, de senki se merészelt a paripák elébe ugrani. Már úgy látszott, hogy a lovak menthetetlenül belesodródnak a Dunába, amikor Széchenyi István grófnak váratlan segítsége támadt a Duna-parton fölhalmozódott szemétben. Egy ilyen szemétdombban megakadtak a kerekek, a kocsi fölborult, a bennülők kiestek, de senkinek nem történt baja, mert mindenki „lágyra esett”. Lám, ez a haszna volt a Duna-parti szemétdombnak, amelyért annyit gúnyolták a városi elöljáróságot – kiált föl naplóírónk.
De kalandozott Frigyesünk még másfelé is Pesten. A mai „Hangli” helyén egy lacikonyha és egy pálinkamérés állott. A lacikonyhával szemben kezdődött a nyaranta szokásos hajóhíd, és a pestiek nagyon szerettek ezen a helyen üldögélni (akárcsak manapság is), mert a hajóhídon mindig jött át valaki, akit érdemes volt szemügyre venni. Boldog nyári délelőttök múltak itt játék közben, amíg a toronyban el nem hangzott a déli harangszó, mire a pestiek fölkerekedtek, és elindultak lakásuk felé, útközben arról beszélgetvén, hogy kit láttak a hajóhídon Budára menni vagy Pestre jönni. Volt egy különc ember a városban, bizonyos Uffer nevű orvos, aki mindennap átment a hajóhídon Budára, mert ott betegeket vállalt. (Erről az Ufferről még később szó lesz az emlékiratokban.)
Kirándulóhely is volt Pesten, amelyet nyári alkonyatokon volt szokás látogatni. Ez pedig az Újépület (a Nájgebájde) mögött volt, körülbelül a mai Szabadság tér felé. Itt egy hosszú ákácfasor volt, amelyet az Újépület katonáinak kellett söpörgetni. (Átkozódtak is miatta.) A hölgyek sleppes ruháikban ezen az ákácfasoron lejtettek végig – itt voltak a szokásos találkozók. A pengő nájgebájdei katonatisztek itt jártak karonfogva a rumburgi vászoninges, zsuzsuktól csengő-bongó civil urakkal. A híres aranyművesné, akit valaha annyit emlegettek Pesten, minden nyári délután végigsétált az ákácsoron… Talán éppen ezért maradt fenn róla annyi kedves legenda.
Ebbe a bűbájos életbe 1830-ban egy irtózatos tél következik, amikor a Podmaniczky gyerekeknek hétszámra nem lehetséges kimozdulniuk a Fürdő utca és a Szél utca sarkán levő Pollack házból. (Ez a bizonyos Pollack volt Pest legjobb építőmestere, ő építette „Pest legszebb” épületét,17 a Nemzeti Színházat is.) Ilyen télre nem emlékezett Háberle tanár úr sem, a füvészkerti tulipánok kertésze, valamint az akkori százesztendős kalendárium szerkesztője. A tanár úr hetenként kétszer ebédelt Podmaniczkyéknál, és csak akkor kelt útra, amikor Frigyesünk atyja az Ofner Zeitung után nyúlt, amelyben volt egész hétre való olvasmány. Háberle tanár úr sohase mulasztotta el az ebédnél megjegyezni:
– Nagy baj lesz abból, hogy József nádor hallgatott a jó szívére, és kivágatott a városban minden fát, még a városligeti fasor nyárfáit is, hogy kiossza a tüzelő nélküli szegények között. „Die Bäume gehören nicht in die Stadt” – mondá a nádor, és ennek még megadjuk az árát.
Bene tanár úrnak, a család finom, fehér kezű háziorvosának, miközben pompás bundájában megérkezett, már kevésbé volt rossz véleménye a nagy télről.
– Csak arra kell vigyázni, hogy a gyermekek el ne rontsák a gyomrukat.
Járt még egy orvos a Podmaniczky családhoz, az a bizonyos különc Uffer, akinek azonban a családi szobákba nem volt szabad belépni, csak a cselédséget kuruzsolta. Mert már korán reggel olyan dohányszaga volt, hogy ha a szekrénybe zárnák, a molyokat mind kiirtaná – írja róla Frigyesünk.
Mindazonáltal a veszélyesnek látszó tél minden nagyobb baj nélkül muladozik. Senki sem sejti, hogy mit hoz a tavasz. A vidékről Pestre került urak falusi életet élnek Pesten is, idejük nagy része egymás látogatásával, vendégeskedéssel múlik el. A Pollack ház előtt gyakran megáll Mednyánszky báróné négylovas fogata, a báróné ugyancsak a Fürdő utcában lakik, de vizitbe nem lehet gyalog járni, Batthyány Ilona grófnő Budáról jön át a befagyott Dunán négyesfogatával, és magával hozza cselédségét is, mert egy napra jött vendégeskedni. Hiszen Podmaniczkynénak, ama szászországi miniszter lányának nem nagyon kellett megijedni a vendégektől. Éppen olyan háztartást vezet, mint akár Aszódon. Kocsi, ló, tehén, sertés népesíti be a Pollack ház udvarát. Habár disznótort ritkán tartanak, mert ezt alpári mulatságnak ítélik. Disznótort legfeljebb a baronesszek nevelője, ama Thaisz Andris tart az elővárosban levő lakásán, akit emiatt el is neveztek feleségzsarnoknak. Ez a Thaisz Andris egy lecke után egy forintot kap, és a baronesszek közül leginkább Júliával, a későbbi regényírónővel van megelégedve. Thaisz úr disznótorai után van miről beszélgetni, mert a jó úr a legváltozatosabban tudja előadni, hogyan szúrta le saját kezűleg a disznót.18
1831-et ír hősünk: a gyalogszánok, kocsiutak, budai színházbajárók mindinkább eltűnnek a Duna jegéről. Már kibújnak meleg kocsmáikból a révészek, és szemügyre veszik azt a helyet, ahol majd a kompot felállítják. (A komp Budán, a felső Sárosfürdőnél, a Gellérthegy alatt kötött ki megrakodva hintókkal, szekerekkel.)
Tavaszodik, és megérkezik Pestre a kolera, hogy még hétszer látogassa meg a várost.
A legenda szerint ama Pesten ritkán látható német fuvaros hozta a városba, aki Sziléziából szokott jönni a gyapjúvásárok idején.
Akármint volt ez a dolog: a hajóhíd beállítása után az egyetemi ifjúság fölkerekedett, és tüntető szándékkal Budára ment, hogy majd rövid úton felköti Sthály urat, akinek a két város egészségére vigyázni kellett volna. Szerencsére, Sthálynak volt esze, nem jött elő a helytartó pincéjéből.
De tumultus kerekedik Pesten is, mert valaki elhíreszteli, hogy az urak megmérgezték a kutakat. Azt senkinek se kellett híresztelni, hogy a kolerás halottakat nyitott kocsin viszik végig a városon, az utcák piszkosak, szenny és sár van mindenfelé. Egyszer csak fenyegető tömeg verődik össze a mai Erzsébet téren, az akkori nagy vásártéren, és zendülésbe fog. No de erre a katonaság is el volt készülve jó előre. A báró Steinlein ház mellett, a mai Sas utca sarkán várakozik egy eskadron Ferdinánd-huszár, Vécsey báró ezredes a parancsnokuk. És amikor a vásártéri tömeg a város felé indulna: Vécsey huszárjaival megattakírozza a tömeget.
A kolerás kétségbeesés darab időre ezzel le volt csillapítva, Vécsey bárót gárdakapitánnyá léptették elő, de a kis Podmaniczkyak atyjuk felügyelete alatt továbbra is szorgalmasan látogatják a füvészkertet, ahová a közhiedelem szerint a kolerának nem szabad betennie a lábát. A Pollack házban a báró hiába fizeti a kétezer forintnyi lakbért (amely később 800 ezüstforintra emelkedett), a bárói család a füvészkertben tanyázik ama Háberle tanár úr felügyelete alatt. Sietnek naponta kifelé a városból, mintha az ördög űzné őket. Az idősebb Podmaniczky csak rövid szavakban hívja fel fia figyelmét a ferences barátok terén levő ódon Athenaeum-épületre, amely akkoriban a Podmaniczky család idősebb ágának a lakóhelye volt. Elfutamodnak a Grassalkovich herceg telke mellett, ahová nemsokára a Nemzeti Színházat építik. Meg nem állnak a Zöldkaró utcáig, ahol ózondús a levegő, amelyet estére aztán ledugaszolt palackokban lehet hazavinni.19
A füvészkertben Júlia bárónő (a későbbi Jósika Miklósné), valamint Eliza bárónő (a későbbi Majthényi Péterné) a Geramb-féle nőnevelde tanulóival barátkoznak. Jó társaság, mert a Geramb-növendékeknek még álmukban sem szabad magyarul beszélni, francia és német a rendes társalgási nyelv. No, majd kínlódhat megint a kolerás idő elmúlásával Thaisz Andris uram (a későbbi főkapitány apja), amíg a bárónőket megint megtaníthatja a magyar nyelvre.
A kert másik oldalában Frigyesünk sétált atyja és Háberle professzor társaságában. Háberle uram ugyan még copfot visel, mert nevetséges dolognak vélné megválni valamely régi, bevált divattól az új divat miatt, de azért igen szabadelvűen gondolkodó férfiú. (Ki tudná, hogy ennek a copfos különcnek nem volt-e része abban, hogy Frigyesünk később oly lelkes híve lett a szabadelvű eszméknek?)
Frigyesünk atyja már modernebb öltözékben mutatkozik a kolera idején a füvészkert lombjai alatt. Az akkori divat szerint beretváltatja az arcát, és haja rövidre van nyírva. Fehér nyakkendőt visel csipkével kihányt inge felett. A nadrágja galambszürke, szűk, nyílás nélküli, míg csizmája kecsegeorrú és rojtos szárú. A kék frakkon sárga pitykék díszelegnek, míg a mellény nyaranta fehér vagy sárga, csupán télire változik át feketére vagy bársonyból való vörösbarnává.
Itt sétálgat a nagy kolera idején a két szabadgondolkozású férfiú, és a járványos betegség mellett meghányják-vetik a kor irányadó eszméit. Így Frigyesünk atyja, XII. Károly, elmondja, hogy aszódi birtokán sváb és zsidó családokat telepített le, mert ezektől reméli a kereskedelem és ipar fokozását.
– Csak éppen az ércpénzüket nem szeretem elvenni. Jobban szeretem, ha nem fizetnek ebben az időben. A komornyikom reggeltől estig pénzt mos, pénzt fényesít. Én meg se merek egy forintot se érinteni.
– Az aranypénz kevésbé terjeszti a ragályt – felelt Háberle. – Én minden pénzemet aranyra váltottam be.
Ki tudja, ki tudhatná, hogy a tudós professzornak ezt az elszólását hallgatta-e ki valamely tanuló, aki tán a füvészkert lombos fái közé menekült a városban pusztító kolera miatt?
Néhány nap múlva ugyanis a kertet látogató Podmaniczkyék nagy rémülettel jöttek haza a Fürdő utcába. Az történt, hogy a jeles tulipánkertészt, Háberle tanár urat, meggyilkolva találták abban a kertészházban, ahol közönségesen lakni szokott. A pesti rendőrség hamarosan20 kiderítette, hogy a gyilkosságot egy orvostanhallgató követte el, aki a kertben tanulni szokott. A gyilkos, vallomása szerint: elcsábult Háberle koleramentes aranyaitól.
Frigyesünk ifjúkori barátja eme tragikus sorsa miatt: darab ideig szünetet tart emlékirataiban. Kövessük mi is a kegyeletes példát.
